Nálunk senki se tiszta fialás

Halihó ! Sziasztok ! Itt vagyok mert megígértem, de azt hiszem, a gazdi elkapkodta, mint imádkozó sáska legény a nősülést, hogy hosszú és könnyfakasztó sztorival rukkol elő, de most már így járt, ha megígérte, tartsa be! Szóval, nem lesz hiány hosszúságban sem, meg szerintem röhögésben sem. De, kezdjük először a szolgálati közleményekkel! Jó hír, hogy a „Roxi kutya naplója Második nekifutásának” már az utómunkálatainál tart a Kiadó, úgyhogy hamarosan kézbe vehetitek a könyvet! Potom 487 oldal tömény hülyeséggel kápráztatunk el benneteket az új kötetben, amelyben már fotók is lesznek az egész falkáról! A másik jó hír, hogy a gazdi hamarosan beindítja a weboldalát, amelyen mindent megtalálhattok velünk kapcsolatban. Fellelhetőek lesznek itt a gazdi összes megjelent könyvei, információk, ajándéktárgyak. Kapcsolatba léphettek velünk, üzenetet hagyhattok nekünk, és természetesen a napi sztorikat itt is elolvashatjátok. Ezeken túlmenően, találhattok majd rólunk videókat (oktatóvideókat), képeket és mindent, mi szem, szájnak ingere. Ez utóbbit szó szerint is értjük, de ez még legyen meglepi! Bízunk benne, hogy jobban meg fogjátok szeretni mint a Face-t, ami azért elég gyakran csinál, kopasz embernek is hajmeresztő dolgokat. A tervben szerepel egyébként, hogy a honlapon közreműködünk másokkal is, akik valamilyen szinten kapcsolatban vannak velünk. Na, jöhet még egy utolsó jó hír? Milyen programotok van 2023. július 6. csütörtökre? Ezen a napon, délután 5 órakor ugyanis, megrendezésre kerül az elmaradt szarvaskői könyvbemutató! Úgyhogy, ha nincs jobb dolgotok, akkor szeretettel várunk benneteket a szarvaskői könyvtárban! A különlegessége a találkozónak az lesz, hogy a Főnivel is személyesen megismerkedhettek, illetve, hogy részt vesz a rendezvényen a Helma Kiadó „falkavezére” is, és ráadásul élőben láthatjátok a beszélgetést a Facebookon! Na, mit mondtam, hogy jó hírekkel jövök!? És akkor most, nézzük, mi történt velünk az elmúlt két napban!

Először is, meg kell állapítanom, hogy a természet nagyon kicseszett a gazdival! Rohadtul spórolósan bánt ugyanis a gazdi végtagjaival, hogy nyolc helyett csak kettőt adományozott neki azokból, amik „ebsimogatásra” alkalmasak. Bár, a gazdi olykor már a lábait is mellső végtagként használja, de még így is kevésnek bizonyulnak. Az van ugyanis, hogy reggelente Mogyi kezdi az ébresztést, és követeli a neki kijáró buksisimit. Amit, rendszerint meg is kap. De ez olyan plusz energiával tölti fel, amit csak légbiciklizéssel tud levezetni. A légbiciklizés azonban nem veszélytelen, amennyiben Mogyoró mellett más is heverészik. Márpedig heverészik. Méghozzá Szaff. Mogyi, csóri barátnőmet, szó szerint felrúgja, mint Stevie Wonder a padlóvázát. Szaffika a farba rúgástól lekamparodik az ágyról, majd úgy dönt, hogy a durva ébresztésért cserébe, neki is jár némi kényeztetés. Visszapattan az ágyra (igaz, a gazdi gyomrán keresztül), elhelyezkedik a gazdi hóna alatt, úgy, hogy a buckó fejét a mellére helyezi, és ő is várja a buksisimit. Mogyoró ugye, még mindig rúgkapál, de Szaffi némi morgással befenyíti, hogy ha nem bír magával, ketté töri mint a postás a CD mellékletet. Mogyi lehiggad egy rövid időre, és ő, a gazdi hasán helyezi el a buksiját. Ekkor jövök én a képbe, és hozom a labdámat dobálási célzattal. Miután a gazdi abszolút szeretne igazságos lenni, eldobja nekem a labdát, de a szerencsétlennek csak két keze van, és nem nyolc, mint a polipnak, így valamelyik ebtársamról el kell hogy vegye a mancsát. A simogató kéztől megfosztatott Mogyi, vagy Szaff nem törődik bele, hogy nem folyamatosan jár a fülvakarászás. Ha a gazdi Szaffirról veszi le a kezét, az még csak istenes, mert ő csak a buci fejével kezd el lökdösődni. Ám, ha Mogyoró a „sértett fél”, ő azonnal cápaszáj nagyságúra nyitja a pofáját, és próbálja bekapni Szaffi fejét. Természetesen, Szaff ezt nem hagyja, így szó szerint, szájkaratét vívnak a gazdi hasán. És mint ahogy a valódi karatésok csapkodnak a kezükkel, úgy rángatja ez a két idióta a kaffogó száját a gazdi orra előtt. Alkalmanként elvétik a mozdulatot, és ilyenkor a gazdinak az orra valamelyik, agyban karcsú haveromnak a szájában landol. Igazából nem is értem, hogy a gazdi miért nem hord piersing-et, mert a lyukak tulajdonképpen már megvannak hozzá. Válogathatna, mint egriek a templomokban, hogy melyik lyukba óhajtja dugni a testékszert. Na, ennyit a reggeli ébresztőről. A korábbi posztomban láttátok, hogy micsoda bálamező lett a dühöngő egy részén. Sajnos, csak egy kis hányadán, a többi még mindig nyakig gaz, és ezt a kis hányadát is csak úgy tudjuk megközelíteni, ha machetevel indulunk útnak. De miután ilyen szerszám nem áll rendelkezésre, így a gazdinak a saját karjával kell átverekednie magát a csalánon, susnyán, és mindenféle szúrós bokrokon. Tegnapelőtt a gazdi úgy döntött, hogy kivételesen, ráhagy mindent Szaffira, lévén neki születésnapja. Nem fogja szekálni, csináljon azt, amit akar. De Szaffi meg úgy döntött, hogy abszolút csak a pofonfát óhajtja rázni. Úgyhogy a „ráhagyásnak” az lett a vége, hogy a gazdi egy irgalmatlan nagy pofont „hagyott rá” Szaffira, és közölte vele, hogy a következő pofon akkora lesz, hogy Szaffika két hétig infúzió keresztül eheti a bundáskenyeret. Az történt ugyanis, hogy lüke barátnőm szerint, a „hozzám”, „gyere ide” parancsszavak teljesítése csak opcionális. Ő bizony ügyet sem vet ezekre, ha éppen Shanghai felé ássa az alagutat. A gáz csak az, hogy az ember nagyságú fűben azt sem látjuk, merre turkál ez a szerencsecsomag. Azért előfordul, hogy mi segíteni akarunk a gazdinak, és megkeressük. De ez sem feltétlenül könyvelhető el sikeres akciónak. Ha Mogyoró találja meg először, akkor ő azon kezdi, hogy a félig már gödörben leledző Szaffit ketté húgyozza, mint hülyegyerek a hóembert. Ha én találom meg először, akkor én „népnevelésbe” kezdek. Közlöm vele, hogy ha nem hajlandó visszamászni a gazdihoz, én meghajtom, mint hegyi pásztort a paradicsomos kefír. De Szaffinak ez se használ, ő belemerül a bányászatba, mint zsugás a családi pótlék elverésébe. Na, ekkor kezdődik a bokszmérkőzés. Nem nagyon verjük egymást, épp csak annyira, hogy ha mellé találunk, hát belilul az ég. A gazdi így már láthatja, hogy hol vagyunk. Ha nem túl messzire tőle, akkor odacaplat, és mind a hárman kapunk olyat, hogy az augusztusi hullócsillagok vad táncba kezdenek a fejünk körül. Ha messzebbre vagyunk tőle, és nem akarja magát átverekedni a gazon, akkor csak simán visszaparancsol bennünket, olyan fenyegetések közepette, mint például, hogy „úgy felrúg bennünket, hogy a menetszél kikezdi a homlokunkat” , vagy hogy „széttép, mint etióp gyerek a segélycsomagot”, esetleg, hogy „úgy lefejel bennünket, mint sütkérező dögkeselyű a MIG 21-et”. Mi Mogyival, valóban komolyan is szoktuk venni a fenyegetést, és azonnal lejelentkezünk a gazdinál, megelőzve ezzel, hogy bolygó hollandiként kerülgessük a Tejutat az idők végezetéig. Szaffi viszont csak akkor jelenik meg, miután már elérte a szerinte elég mély gödör szintet. Na, ez történt tegnapelőtt is, és ezért volt az, hogy szülinapi torta helyett, szülinapi pofont kapott a barátnőm, meg szabadságvesztést egészen hazáig. Tegnap végre, nem a dühöngőbe mentünk, hanem ki az egyik kedvenc dombunkra, ahonnét festői látvány nyílik az egész városra, de még Felsőtárkányra is, az almári dombokra, sőt a szarvaskői Vodafone kilátót is jól lehet látni. A gazdit itt mindig elkapja a meditációs hangulat, ami nem is lenne baj, csak sajnos, a meditálás mindig azzal végződik, hogy a végén nekünk is pózolni kell. Hogy ne csak az emlékeiben és a gondolataiban maradjon meg a táj, hanem a telefonjában is fotó formájában. Szóval kicsit ironikus volt, amikor a gazdi egyfolytában arra biztatott, hogy futkározzunk, de ő meg, fél percenként hívott vissza fotózási célzattal! De a csúcs az volt, amikor hazafelé menet, találtunk egy eperfát. A gazdi azonnal nekiállt legelni, mint Riska tehén a dús legelőn. Velünk közölte, hogy állj, legyünk türelemmel, amíg ő tömi a fejét. Amikor elkezdtük unni a dolgot, szimatolásba fogtunk. Ez viszont már nagyon nem tetszett az én szememfényének, közölte, hogy pórázon nincs szimatolgatás! Különben is, haladjunk, mert sose érünk haza! Majd újra megpillantott egy érett szem epret, ismét megállt egy kis vitaminpótlásra, bennünket újra unatkozásra kárhoztatva. A fent leírt jelenet még vagy háromszor megismétlődött, mire végre, tényleg elindultunk haza. Amúgy a gazdinak a kettős mércéje amúgy is legendás. Ezen a sétán is tapasztaltuk, hogy a gazdi teljesen más szemmel nézi a dolgokat ha rólunk, vagy másik kutyáról van szó. Szegény Mogyoró egész úton csak azt hallgatta a gazditól, hogy „Hol az orrod?!” „Ne húzz!”, pedig kivételesen nem is volt nagyon izgága a haverom. Egyszer csak, szembejött velünk egy gyönyörű németjuhász kutya (Szájában hasonló aprócska botocskával, mint amilyet én magam is szoktam begyűjteni.), aki úgy húzta maga után a gazdáját, mint anno Károly bácsit Frakk. Igazából, az egész dolog nem is kutyasétáltatásnak, mint inkább gazdi röptetésnek tűnt. Erre a gazdi, nemhogy méltatlankodva csóválta volna a fejét, hanem még mosolyogva beszédbe is elegyedett a kutya gazdájával, hogy „jaj, milyen édes! Látszik, hogy ő is németjuhászból van, mekkora botot cipel!” Bezzeg, ha én akarok tüzelőt gyűjteni, akkor én minden leszek, csak úriasszony nem! Ellenben, genetikai zsákutca és megátalkodott kotonszökevény, az bizonyosan! Ha Mogyoró húz, mint egy energiáját vesztett gőzmozdony, akkor a gazditól rögtön megkapja, hogy olyan hülye, mint egy túl tenyésztett molylepke lobotómia után. Az idegen kutyára meg csak annyit mond, hogy „jaj de édes”! Hát, hol itt az igazság?!

Na, kellőképpen hosszú voltam? És remélem, hogy a nevetés sem maradt el!

A legközelebbi viszontlátásig vagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya