Dilibuli

Halihó ! Sziasztok ! Hát, drágáim, én tegnap azt hittem, hogy csak Szaffi szülinapját ünnepeljük meg, de arra álmomban se gondoltam volna, hogy szülinapi buli helyett dili buli lesz. Sajnos, mindenki nem tudott részt venni a partin, aki szeretett volna, mert Zsófi például dolgozott, a Főni ugye, még nincs itthon, Kitti kölyökgazdi majd csak egy hónap múlva lesz… Úgyhogy, a kétlábúakat végül is, csak Éva anyu, Kisfőnök és a gazdi képviselte, de hármójukkal együtt is sikerült szuper partit rittyenteni. Azért az jellemző a gazdira, hogy már megint összekötötte a kellemeset a hasznossal, és a buliból cseresznye- és szamócaszedő programot hozott össze.

A Kisfőnök autóval vitte ki a csapatot a telekre, hisz egy szülinapos megérdemli hogy fuvarozzák a hátsóját. Na, jó, nem Szaffira való tekintettel ment a fuvarozás, hanem inkább a kétlábúak miatt. Amint kiértünk a telekre, azonnal kezdődött is parti. Szaffi megkapta az ajándékait, amiből az egyiket én azonnal einstandoltam is, mert az, az én pofámhoz sokkal jobban megy, mint a Szaffiéhoz. Egy ilyen húzós játék volt, szóval, majd néha csak megengedem neki, hogy ő is használatba vegye. Hát, leginkább akkor, ha az egyik vége az én pofimban lesz. Akkor ő húzhatja másikat. Szaffi tortája írtó jól nézett ki, és finom is volt! Ezt onnét tudom, hogy mi is ugyanolyat kaptunk. Csak nem olyan flancosra díszítve. Próbálta volna megtenni a gazdi, hogy nekünk száraz kenyérhéjat ad, míg Szaffinak meg minden fincsi falatot! Lett is volna parasztlázadás! A Dózsa-féle a fasorban se lett volna hozzá képest! Az illatok miatt, így is olyan türelmetlenek voltunk, mint kamionos a kuplerájban. Végül, míg elkészült a Michelin csillagos tálalás, mindegyikünk kapott egy hatalmas csócsálható jutifalatot. A szülinapi kaját seperc alatt beburkoltuk. Nem a mohóságunk volt ennek az oka, pusztán az előrelátásunk. Nem szerettük volna, ha a melegben megromlik, vagy ne adj isten, esetleg beköpi a légy a fincsi kaját. Nagyobb biztonságban volt a pocakunkban. Igazam van, vagy igazam van? A buli után, a kétlábúak nekiestek a cseresznyefának. Azt kell hogy mondjam, hogy a termés betakarításához bőven elegen voltak ketten, nem kellett kirendelni a Néphadsereget szüretelni. Nagyjából annyit tudtak leszedni, hogy egy evésre elég lesz a két családnak. Nem degeszre evésre gondoltam, csak olyan kóstolgatás félére. Mondjuk, egy valamire való rigó, a mennyiség láttán, köpött volna olyat, mint egy oltárterítő, ha ez lett volna a vacsorája. A Kisfőnök a kerti programból rendesen kihúzta magát, mert még szinte meg se érkeztünk, mikor máris belemászott egy kullancs! Ami nála különösen veszélyes, hiszen nemrégiben esett át a Lyme-kóron, úgyhogy nem hiányzik, hogy valamelyik tetű nyolclábú miatt fel kelljen frissítenie az emlékeit. A Kisfőnök közölte is, hogy köszöni szépen, ő megpróbál biztonságos helyre húzódni, és körbekeni magát alkoholos fertőtlenítővel, mert amit most Természet anyától kapott, az már bőven több, mint ami neki szükségeltetik. A gazdi tökéletesen megértette az álláspontját, de jelezte, hogy a kullancsok leják az alkoholt, legfeljebb jobb hangulatban fogják csipkedni, majd egy kicsit delíriumos állapotban hagyják el a gazdatestet. És amúgy ne izguljon a Kisfőnök, kenhet ő magára bármit, a kullancsok már csak ilyenek, akit szeretnek, attól semmiféle vegyszerrel nem tántoríthatja őket semmi. Hiába, na, ilyen ragaszkodóak a kis tetűk. A Kisfőnök jelezte, hogy a gazdi igazán empatikus, és tényleg jó, hogy még jobban beleállítja a frászt, pedig így is van benne bőven elég. A cseresznyeszedés után (amit inkább cseresznye a guberálásnak titulálhatnánk), a gazdi és Éva anyu úgy döntöttek, hogy még játszanak velünk egy kicsit a hatalmas területen. Igen ám, csakhogy közben a kétlábúak megpillantották, hogy igazi erdei szamóca-szőnyeg terül el, jó nagy szakaszon. És ebben a pillanatban, kétlábúink négylábúakká váltak! Térdre ereszkedtek, mint muzulmán az imaszőnyegen, és elkezdték legelni a szamócát. Természetesen, mi úgy gondoltuk, hogy a négy lábra ereszkedés kizárólag a mi kedvünkre történt. Így aztán, bár 800 hektárnyi területünk lett volna amin szaladozhattunk, mi szigorúan csak azt az egy négyzetméteres részt vettük igénybe, ahol a gazdiék tartózkodtak. Normál ember gondolhatná, hogy a szamócaszedéshez maximum nyammogó hangok társulhatnak. De a falkánkat soha senki nem minősítette még normálisnak, így aztán nálunk az evés hangjai törlődtek. Ellenben, a következő mondatok hagyták el kétlábúak száját: „Mogyi! A qrva életbe! Szállj le a hátamról! Roxi, megkérhetlek, hogy ne taposd ki a belem! Zozi, vedd ki a segged a számból! Szaffi, nem azért vagyok térden, hogy te a hátamra ülj! Hogy a ménkű zavarna már körbe benneteket, hát muszáj nektek mindig a nyakunkon játszani?! Nem fértek el ezen a nagy placcon? Menjetek már arrébb! ” A gazdi több ízben felhívta a figyelmünket, hogy igazán nem kellene messzire mennünk, elég lesz a fészkes fenébe! De oda vihargyorsan húzzunk el! Leginkább akkor akadtak ki a gazdik, amikor kinéztek maguknak 1-1, szinte epernagyságú szamócát, majd valamelyikünk jó szándéka jeléül, rátappancsolt a finom csemegére, ami ezáltal felvette a préselt gyümölcs designt. A gazdi előrelátóan olyan nadrágban jött ki, amiért már nem kár. Ettől függetlenül, a gatyája, ha tudta volna, biztos leköpi, merthogy a gazdi hajolni nem tud, így hát, térden állva szedegette a szamócát, vagy alkalmanként lecsücsült a fűbe, és körbe ette magát. A fentiekből kiindulva, nem nehéz elképzelni, hogy nézett ki, az eredeti színében fehér, jobb sorsra érdemes nadrág a falatozás után. Hát nagyjából úgy, mint akinek a gazdája egy tömegbaleset miatt artériás vérzésen esett át. Ezért nem értem miért akad ki a gazdi, amikor Mogyoró egy kis pisivel még megtolta a foltokat. Annak a nadrágnak már úgyis mindegy volt, és tulajdonképpen Mogyoró abszolút csak jót akart, hiszen a gazdi mondta neki, hogyha le meri pössenteni a szamócát, hát kinyírja, mint a papírkutyát. Mogyoró így azonnal célt váltott, és nem a gyümölcsre engedte le az agyvizét, hanem a gazdi nadrágjára. De nem az összeset! A fele benne ragadt, mert a gazdi úgy vágta nyakon, hogy Mogyit azonnal megöntötte a takony. Amúgy, mi Mogyival abszolút jól elkergetőztünk a gazdiék körül. Hát jó, néha rajtuk keresztül. Zokni, ha éppen nem a farkával keverte a levegőt, hogy ne legyen melege a kétlábúaknak, körbe szimatolgatta a telket. Mondjuk, ezzel elég hamar végzett, úgyhogy az esetek nagy részében, ő is inkább a szamócaszedésben segédkezett, vagy hátráltatott. Ez pusztán nézőpont kérdése. Miután Timbuktuban megdördült az ég, és azt Szaffikánk érzékelte, ő a továbbiakban szorosan a gazdi hátához lapulva várta a parti végét. A gazdi, hogy legalább csak egy kicsit szabaduljon tőlünk, többször felhívta Mogyi figyelmét, hogy: „Ni csak, ott jön Kitti meg Viktor!” Mogyoró ilyenkor felkapta a fejét, és kereső üzemmódba kapcsolva futott két- három tiszteletkört, lesve, hogy vajon honnét érkezik a gazdija és kedvenc pasi kétlábúja. Éva anyu megjegyezte, hogy ez azért gyalázatos átverés, és szegény Mogyi mekkorát fog csalódni, hogy a tiszteletkörök ellenére sem fogja meglátni a kisgazdiját. Majd nem telt el fél perc, ő maga is ehhez az alávaló trükkhöz folyamodott, és mikor Zokni úgy döntött, hogy belülről takarítja ki Éva anyut, ő is feltette a kérdést: „Nézd csak, Zokni, hol van Zsófi? Keresd meg!” Zokni hasonló csalódottságot érezhetett, mint Mogyi, bár ő legalább a tiszteletköröket nem tette meg, pusztán lassabb fokozatra állította a takarító programját. Miután már kezdett esteledni, a kétlábúak fájó szívvel hagyták ott a szamócamezőt. A gazdi közölte, hogy majd ma is kimegyünk, és leszedjük a maradékot. Mert kár pocsékba hagyni a finom gyümölcsöt. Azt még nem tudja, hogy oldja meg, hogy a négykézlábon csúszás-mászás után haza is érjünk, de valahogy megoldja. Ekkor a Kisfőnök nem éppen emberbaráti módon kinyilatkoztatta, hogy azért a régi rabszolgatartók világnézetét mégse kellett volna sutba dobni, mert milyen jól jönne most majd a gazdinak néhány rabszolga, aki helyette lecsipegeti az apró szamócát. Egyébként pedig javasolta, hogyha Szaffi amúgy is állandóan a kínaiakkal keresi a kapcsolatot, és tulajdonképpen már jópár alagutat kiépített a kínai nagyvárosok és Eger között, akkor igazán áthozhatna néhány kínai gyereket szüretelni. A gazdi megjegyezte, hogy a Kisfőnökbe emberség csak annyi szorult, mint Camping sajtba sátorcölöp, hogy rabszolgatartással akarná megoldani a szamócaszedést. Erre a Kisfőnök kijelentette, hogy nem, mert ez egy igen emberséges és praktikus megoldás lehetne, mert a kicsi kínai gyerekeknek még hajolni se kéne, úgyis hozzáférhetnek a gyümölcshöz. Ráadásul, teljes levegőváltozást kapnának cserébe. Az meg már csak plusz hozadéka a dolognak, hogy így a gazdi dereka is ép marad. A Kisfőnök és a gazdi már épp kezdtek belebonyolódni egy igen magasröptű filozófiai beszélgetésbe, amikor újfent megdördült az ég. Bár a Kisfőnök állította, hogy a bányában robbantottak, mert ő „fémes hangot” hallott, és a gazdi füle megcsalta a gazdit, mert itt szó sincs semmiféle dörgésről. De Szaffi a farkát maga alá húzva kezdett el reszketni, mint az őszi nyárfalevél, és jelezte, hogy de bizony, a gazdinak van igaza, és 100 km-en belül, valahol igenis vihar van, úgyhogy induljunk haza, de igen sebtében! Legnagyobb bánatunkra, itthon már nem kaptunk vacsorát, a gazdi közölte, hogy legyen elég annyi amit a partin zabáltunk. Komolyan mondom, ha a gazdi sokáig fogyókúrán tart bennünket, menedékjogot fogok kérni az ENSZ népjóléti bizottságánál! Pláne, hogy Macs, meghallva Kisfőnök hangját, azonnal bejelentkezett vacsorára, és ő kapott is! Méghozzá nem is akárhogy! Mert a bejelentkezését a garázstetőn tette meg, és a Kisfőnöknek volt kedves kötelessége felmászni érte, és ölbe behozni a konyhába, mintha Macsnak legalábbis nem lenne lába, és nem tudna bejönni a táljhoz, hogy zabálhasson!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya