Csak úgy, mint régen: tuti a buli

Halihó ! Sziasztok ! Ételt, italt letenni! Nem viccelek! Komoly vagyok, mint egy perforált vakbélgyulladás. Tegnap a gazdi úgy ébredt, hogy azt hitte, a gerince már megint függetleníti magát a gazdatesttől, ám némi wudoo, és lórúgás erősségű gyógyszer bevétele után, csak el tudott menni dolgozni. Bennünket felkészített, hogy arról ne is álmodjunk, hogy kivisz bennünket délután sétálni. De szerencsére, mikor hazajött, már tök jól érezte magát. Bár még mindig azt mondta, hogy a séta felejtős, de hála a belgyógyászat istenének, mégiscsak remekre sikeredett a délutánunk. Joggal tehetitek fel a kérdést, mi köze a belgyógyászat istenének ami sétánkhoz? Hát, kérem, igenis sok köze van hozzá! Az volt ugyanis, hogy Zsófi a belgyógyászat című tantárgyból sikeres zh-t írt, aminek következtében az év végi vizsga jegye is jól fog alakulni. Barátnőmet ez a tény annyira feldobta, hogy mentem hazajött Miskolcról, és felhívott bennünket, van-e kedvünk sétálni. A gazdi túllépett önnön undok árnyékán, és közölte, hogy nincs, de azért mi is vevők vagyunk egy lightosabb túrára. A „szép hely” felé mentünk, amerre már igen-igen régen jártunk. Tulajdonképpen, van már egy éve is, hogy nem látogattuk meg az ezt a kedvenc helyüket. Pusztulat melegben indultunk, úgyhogy a patakot igen nagy örömmel üdvözöltük. Zsófi megállapította, hogy egyáltalán nem felelősségteljes gazdik, merthogy sem ő, sem a gazdi nem hozott egy korty vizet sem a szomjúságunk enyhítésére. A gazdi közölte, hogy ő akart, csak aztán mégse vette a hátára a hátizsákot, amibe már alapból is be volt készítve a víz. Megjegyzem, ez a víz vasárnap óta rohad a hátizsákban. Zsófi érdeklődött is, hogy esetleg, nem játszik-e már zöld színben az algáknak köszönhető? A gazdi egy vállrándítással intézte el a dolgot: ha algás, hát algás. Legalább van benne vitamin is. Nos, az ilyen hozzáállás miatt maradt nekünk a patak, mint ivó alkalmatosság. Amikor kellően lehűtöttük magunkat, indultunk tovább a pusztulat melegben. Az úton, mindössze egy 3 méteres pocsolya de luxe-ot találtunk, amit tulajdonképpen, könnyedén ki lehetett kerülni. De Mogyi, olyan boldog örömmel vetette bele magát, mint béka a szúnyog felhőbe. (Ez utóbbi vesse is, mert még el sem kezdődött a nyár, de a gazdiból már annyi vért csapoltak le, a hatlábú vámpírok, ami egy transzfúzióhoz is elegendő mennyiség lenne.) Másodpercek tört része alatt sikerült haveromnak felismerhetetlenné retkezni a bundáját. A gazdi közölte is vele, hogyha ilyen sáros lábakkal fel mer ugrani az ágyra, akkor utánvételes csomagban fogja Kitti kölyökgazdi után küldeni, és pont nem érdekli, ha vasmacska helyett, őt használják majd „vaskutyának” a hajón. A kis közjáték után, mendegéltünk tovább, majd egyszer csak elfogyott az út. Azaz, el nem fogyott, de olyan szinten lett dzsuvás és füves, hogy a kétlábúak úgy döntöttek, inkább visszafordulunk, és újra a patak mellett, és a patakban keresünk magunknak szórakozást. A patakhoz egy nagyon meredek parton lehetett lemenni, ami ráadásul, szintén jól el volt látva getvával es dzsuvával. Ez az apróság Zoknit pont nem érdekelte, és vágtázott bele a vízbe. Őt követte Mogyoró, majd én zártam a sort. Szaffi fentről nézett igen bánatosan, és azt gondolta, hogy menjen le ezen a meredek lejtőn az, akinek nyolc anyja van, és ráadásul mind a nyolc édes. Zsófi végül úgy döntött, hogy feláldozza magát, és megmutatja Szaffókának, hogy juthat le lábtörés nélkül a hőn áhított vízhez. Csalán ide, rövid nadrág oda, Zsófi letelepedett a fűre, és „seggencsuszin” ereszkedett le a patak szélére. Szaffi végül belátta, hogy mégis csak furán veszi ki magát, hogy míg Zsófi két lábbal megoldja a leereszkedést, addig ő négy lábbal sem meri. Végül erőt vett magán, és ő is befutott/gurult a patakba. Így hát, már a gazdi kivételével, mindannyian lent voltunk. Csakhogy, a mélyből valahogy fel is kellett jutni a tetőre. Nekünk, négylábúaknak, ez nyilván nem volt gond. A gazdi csak azt látta, hogy Zsófi belém kapaszkodik, én pedig húzom kifelé a partra. Dicsért is agyba, főbe, egészen addig, amíg Zsófi fel nem „homályosította”, hogy dehogy húztam én őt kifelé, igazándiból csak azt akadályoztam meg, hogy épségben kiérjen a partra. Addig totojkodtam előtte, míg ő kis híján, visszacsúszott a vízbe. Végül úgy oldotta meg a dolgot, hogy megfogott a nyakamnál és a faromnál, és lépésenként dobált egyre feljebb, mint Fekete Laci a mázsás köveket a világbajnokságon. Én meg csak pislogtam ki a fejemből, mint üregi nyúl a pocoklyukból, hogy most ilyenkor mi a fuck van? Zsófi végtelenül fel volt háborodva, és közölte, hogy tetű vagyok én, nem mentőkutya. A gazdi felhívta a figyelmét, hogy mentőkutya státuszra soha nem is jelentkeztem. Bár jelzem, hogy tavaly azért bebizonyítottam, ha az áldozatnál van bot, vagy labda simán kimentem bármilyen mély vízből. Ha nincs, akkor viszont tőlem ott pusztulhat meg mindenki, ahol van. Van bot, van mentés, nincs bot, nincs mentés. Ennyi. A parton való kihúzásról meg csak annyit mondanék, hogy aki nem tud felmászni, az ne is menjen le, vagy ha lement, akkor rendezkedjen be egy patakparti életre. Zsófinak viszont annyira megtetszett, hogy ezzel a fogással „irányba tud állítani”, hogy a továbbiakban azzal szórakozott, hogy felemelt, mint valami aktatáskát, „irányba állított”, és úgy taszajtott arrébb, mint húszabáló a rántott sárgarépát a svédasztalról. Az a helyzet, hogy én egy türelmes kutya vagyok, de ezt már mégiscsak túlzásnak éreztem, hogy komplett hülyét csináljanak belőlem. Mivel azonban, Zsófira akkor se támadnék, ha pisztolyt szegeznének a fejemhez, kénytelen voltam keresni magamnak valakit, akin kitölthetem a dühömet. Erre tökéletesen alkalmas volt Mogyoró. Így ahányszor csak Zsófi elengedett, én annyiszor rongyoltam neki Mogyinak, aki nem igazán tudta elképzelni, hogy mi a mendörgős ménkű ütött belém..

Kivételesen, semmi rosszat nem csinált, én meg mégis kergetem, mint lúzer csávó a szerencséjét. Akkor lepődött meg a kishaver, amikor Zsófi rajta is ki akarta próbálni az aktatáska fogást. Mogyoró viszont, közel sem fogadta olyan türelmesen ezt az új „játékot”, mint én, gyorsan kiugrott a Zsófi kezéből, és tisztes távolra menekül tőle. Maradt még Szaffi, őt viszont Zsófi nem bírta megfogni, mert barátnőmre a bőr úgy rá van feszülve, mint múmiára a zsugorkötés. A gazdi megérdeklődte, hogy Zoknival miért nem próbálkozik. Zsófi közölte, hogy Zokni ehhez már tökéletesen hozzá van szokva, úgyhogy abba semmi kihívás nincs, hogy őt állítsa ily módon irányba. Hazafelé, egy kicsit enyhült a hőség, így még belefért egy kis fogócskázás is.

Ma meg, suliban voltunk. De ez most ütött, mint Papp Laci az olimpián. Délután fél 2-re mentünk, amikor a legnagyobb meleg volt, de ezt még ott egye a fene. A gazdi szépen előkészítette a jutifalatokat, amit ugyanolyan szépen és rendesen itthon is hagyott. Tulajdonképpen, csak ezt kellett volna betenni a hátizsákba, meg a vizünket, de hát, a gazdinál már az is szép teljesítmény, ha ötvenszázalékosra megoldja a feladatot. A víz jött, a kaja maradt. Mikor kiértünk a pályára, megállapítottuk, hogy bár kétségtelenül gyönyörű, százszorszépes a placc, de azért a fű már kaszáért kiált. Gyakorlatilag, szinte egyszerre érkeztünk az edzővel, így azonnal a lovak közé csaphattunk. Őrző-védőnél engem pont nem érdekel se az, hogy hideg van, se azt hogy meleg, rontok neki a csibésznek, mint a törökök anno az egri várfalnak. Az edző kihasználta, hogy jó magas a fű, és úgy bújt el előlem, mint adócsaló a NAV ellenőrök elől. Én kifejezetten élveztem minden egyes pillanatát az őrző-védőnek, még úgyis, hogy alkalmanként a lihegő nyelvemben meg-megbotlottam. Utánam Szaffi következett. És bár a gazdi nem fűzött túl nagy reményt ahhoz, hogy hajlandó lesz megmozdulni, Szaffika egész jól tolta le a saját részét. Igaz, mindössze öt percig volt képes koncentrálni. A bátorság próbálnál már olyan kényelmesen caplatott oda a csibészhez, hogy közben még a tájat is szemrevételezte. Megállt, körülnézett, mint Petőfi ürgeöntő embere. A gazdi még rá is kérdezett, hogy: „Ejnye, vajon mit szemlélhet? Tán a szomszéd falu tornyát? De hisz azon nem sokat lát!” Javasolta neki, hogy inkább „vesse sugarát kökény szemeinek” az edzőre, és kegyeskedjék őt elfogni. Az őrző-védő után az engedelmes következett. A gazdi számára ekkor vált világossá, hogy a felvagdosott párizsi otthon röhög a konyhapulton. Úgyhogy, képzeljétek el, jutalomfalat nélkül kellett dolgoznunk! Velem nem is volt baj, sőt Mogyival se, ő is teljesen jól teljesített, annak ellenére is, hogy a csalódottság azért lerítt a pofájáról, amikor a tökéletesen végrehajtott feladatok után, nem kapta meg a megérdemelt jutalomfalatot. Szaffika kimerülve az őrző-védőtől már alapból sem volt toppon, úgyhogy rá annyit kellett várni minden egyes behívásnál, mint a pályafelújításon átevickélő pesti gyorsra. Kaja képében megjelenő motiváció nélkül, Szaffóka nem érezte úgy, hogy neki feltétlenül meg kellene dönteni az engedelmesség csúcsát. És azért bevallom, én is eljátszottam a gondolattal, hogy szívesen végig nézném, ahogy a gazdi összeverekedik a villámmal egy szűk utcában, hogy képes volt kaja nélkül gyakorlatoztatni bennünket. Mire vége lett az edzésnek, a világunkat nem tudtuk. Mindegyikünk úgy esett össze, mint a colostok. De ez a két lábon járó isten csapása, akit Lucifer gazdiként rendelt mellénk kijelentette, hogy olyan csodálatosan szép virágos a rét, hogy ezt nem lehet kihagyni fotózás nélkül! Szóval, nem volt elég az őrző-védő, a jutalomfalat nélküli engedelmes, még pózolhattunk a tűző napon a virágok között. Kivételesen, pár kép erejéig a gazdi is leheveredett mellénk. Ezt a pillanatot használta ki Mogyoró arra, hogy a gazdinak a végbeléig nyomja le a nyelvét. Mogyorótól nem szokatlan ez a fajta szeretetnyilvánítás, de szerintem, most inkább a nedvességet akarta khilafatyolni a gazdiból. Mikor végre hazaértünk, én azonnal belecsobbantam a dézsámba. Elmerültem benne, mint informatikus a programozásban. Öt percen keresztül csak a valagam áztattam, és a többieknek még azt se engedtem meg, hogy beleigyanak a vízbe. Keressenek maguknak másik dézsát! A gazdi abszolút megértette, hogy ilyen módon hűsítem magamat, de amikor a víztől csöpögő bundával felugrottam az ágyra, akkor azért csak kibukott belőle a két elemi, és a következő szitokáradatot zúdította a fejemre: „Hogy a pesedt vízzel telitöltött, vacogó fogú krokodil nézte volna lakodalmas asztalnak a szájba tekert jó, édesanyádat, mielőtt megismerkedett az agyrágó bogár által kiürített fejű apáddal, vagy osztoztak volna legalább veled fehércápák a magzatvizeden, te mindentől elrugaszkodott, utolsó tetűláda kotonszökevény! Hogy nézett volna málnabokornak egy kiéhezett grizli medve, amikor megellett az ótvaros szájú, fekélyes lábú, repedt sarkú ribanc anyád!” Ennyi morgás egy kis víz miatt! Ti értitek ezt?

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau : Roxi kutya