Népnevelés felsőfokon

Halihó ! Sziasztok !

Először is, egy szolgálati közlemény a honlapról! Elnézést kérünk, hogy nem válaszoltunk rajta azoknak, akik írtak a vendégkönyvbe! Az a helyzet, hogy valami technikai probléma ütötte fel a fejét. A gazdi tegnap abszolút nem tudott rámenni, és mint később megtudtuk, más sem. Azonnal intézkedtünk! Nagy valószínűséggel az történt, hogy egyrészt a gazdi már most jól megsuhintotta anyaggal, amit nem bírt el a rendszer (vagy a szolgáltató, vagy tudja a ‘zíz, hogy mi!), másrészt pedig, és ennek szívből örülünk! sok látogatót bevonzott hirtelen az oldal. A megoldást természetesen, Ádám kölyökgazdi eszközölte azzal, hogy nagyobb csomagot/szolgáltatót váltott. „Mittudomén” én, mit csinált, ehhez nem értek, meg a gazdi se… A gazdi az ilyen jellegű feladatokat úgy szokta kiadni, hogy csinálj vele amit akarsz, csak működjön! Hát így a legegyszerűbb! Úgyhogy pici türelmeteket kérem, ma délutánra már valószínűleg minden rendben lesz, és újra fennakadások nélkül használható lesz az oldal!

És most más! Már tegnap akartunk írni beszámolót nektek a tegnapelőtti, számomra igencsak viccesre, de a többieknek meg igencsak tanulságosra sikeredett sétáról, de a gazdi már megint lefejelte a telefont, és bealudt. ( Komolyan mondom, ezzel az erővel, akár mormotának is születhetett volna!) Úgyhogy most próbáljuk pótolni az elmaradtakat! Szóval, a gazdi megállapította, hogy én leszek most már egészen bizonyosan a jobb keze, a népnevelésben, meg a tanításban is! Képzeljétek, Mogyoróra megint rájött a légyvadászati elmebaj, ami nem lenne probléma, sőt kifejezetten üdvös lenne, ha Mogyoró olyan helyen kapkodná el az idegesítő, zümmögő dögöket, ahol ezzel senkit nem zavar. De Mogyoró határozottan az ablakra esküszik, mint légyfogó helyszín. Arra meg magasról tesz, hogy a gazdi utálja a szalagfüggönyt, főleg, ha eredetileg nem is annak készült. És miután Mogyi haver egy függönyt már ízekre szedett, a gazdi befenyítette, hogyha még egy függönyt szalagos dizájnra alakít át, akkor ő meg Mogyi bundáját fogja átalakítani. Leginkább úgy, hogy kifordítja! Mogyorót kirázza belőle, mint cári koldus az 1 kopejkát a lyukas zsebéből, és ettől fogva Mogyinak nem lesz gondja arra, hogy a bundájába esetleg beleragadnak mindenféle gazok. A bőréről meg, majd csak lesöpörjük valahogy a bogáncsokat. Na de, vissza arra, hogy miért lettem én a gazdi jobb keze! Mogyoró nagyjából pont leja, ha gazdi rászól, hogy el az ablaktól! Jelez ugyan, hogy vette az adást, de tovább folytatja a Pampalini üzemmódot, és üti az ablakot, mint megvadult katonazenész az üstdobot. Na, én meg gondoltam, hogy segítek a gazdinak, úgyhogy az ablak elé feküdtem, és ha Mogyoró egy méterre megközelítette, akkor félreérthetetlenül adtam a tudtára, hogy még egy lépés, és széttépem, mint kozák legény a gombos harmonikát! Mármint, Mogyit. Nem a függönyt! Végül, Mogyi feladta, de a szemében látszott a csalódottság, és minden porcikájával azt üzente a gazdinak, hogy jó, rendben, akkor ő most már a legyet szabadjára engedi, de tiszta szívéből kívánja, hogy petézzen a gazdi fülébe!

Na, ezen előzmények után indultunk el sétálni. Az elején nem volt semmi gond, abszolút mindenki tök jól viselkedett. Kivételesen, Szaffi sem maradt le tőlünk. Ám, ahogy kiértünk a dühöngőbe, barátnőm azonnal ásatási munkába kezdett. Az elején nem is zavarta a gazdit, gondolta, hogy mi elsétálunk a patakhoz, visszafele meg, majd felvesszük Szaffit is. Igen ám, csakhogy közben meggondolta magát a gazdi, merthogy mégiscsak túl messze van ahhoz a patak, hogy Szaffit ne vigyük magunkkal, így aztán szólt neki, hogy vonszolja ő is utánunk a habtestét! Vagy az 5. szólásra, Szaff felemelte a buci fejét, jelezte, hogy oké, vette az adás, és az „ellenség” megtévesztéseként, el is indult utánunk. Ezt látva, gazdi a továbbiakban már nem nézett hátra, mentünk a patakhoz. Gondoltuk, majd csak utolér a barátnőm. De nem ért! Sőt, mi már fordultunk vissza, ennek az idiótának meg hűlt helyét találtuk! A gazdi kiabált, fütyült, és minden lehetséges módon próbálta felderíteni, merre lehet Szaffóka. A végén, már teljesen beparázott, mert felmerült benne az a lehetőség, hogy amennyi esze van barátnőmnek, képes volt visszafelé venni az irányt. Úgy lehet, azóta már hazafelé tart. És egyéb se hiányzik, minthogy a 25-ös főútvonalon szédelegjen, mint megkergült dögkeselyű a sivatagi hulla fölött! Ám Szaffi nem haza indult, hanem az eredeti gödörtől öt méterre, egy újabb ásatásba fogott! Na, a gazdinak ekkor pattant el az utolsó húr az „ideggitárján”, és most már nemhogy nem hívogatta, hanem azon imádkozott, hogy Szaffi maradjon csak benne a gödörben, és eszébe se jusson odajönni hozzánk! A gazdi viszont szaporázta a lépteit, és mikor Szaffihoz ért, lecsapott, mint nyugdíjas az akciós csirkefarhátra, és olyat vágott a pórázzal a hátsójára, amilyet még életében nem kapott barátnőm. A nyomorult döbbenten húzta vissza a fejét Shanghaiból (szerintem, már épp a legmagasabb toronyház tetejét nyalogatta), és értetlenül bámult a gazdira, hogy most mi a franc van, ő nem csinált semmi rosszat! Épp csak a magyar-kínai barátságot óhajtotta megalapozni… De a gazdi most nem volt vevő semmiféle nemzetközi barátkozásra, és miközben eltávolította barátnőm nyelvéről, szájából, füléből, fejéből a fölösleges föld és fű darabokat, úgy megnépnevelte, amilyet már régen láttam tőle. Először is, Szaffi pille testének segítségével, képzett egy amstaff- szerű bemélyedés a mezőben, közben folyamatosan ontotta a fejére a szidalmakat. Nem sokat. Fogalmazzunk úgy, hogy ha szidásból parókát lehetne készíteni, akkor Szaffi előtt bármelyik copfos indián levágta volna a haptákot, és szégyenletében „önmegskalpolta” volna magát. Ezután, szoros lábhoz tartást kellett neki kivitelezni. Póráz nélkül! Azt nem mondom, hogy katonásan lépkedett a barátnőm, mert az ásásban úgy elfáradt, hogy már lépni is alig bírt, de azért csak vonszolta magát a gazdi mellett. Muszáj volt neki, mert ha nem tartott lépést a gazdival, akkor már repült is a saller. Csóri barátnőm megtapasztalhatta, milyen az, amikor nem jutifalat jár a példásan kivitelezett gyakorlatért, hanem qrva nagy maflás azért, ha elvéti a lépést. Végül azért a gazdi is belátta, hogy Szaffi már képtelen önerőből a megfelelő tempót tartani, így szoros pórázra vette haveromat. Szó szerint szorosra! Ami annyit tesz, hogy Szaffi és a gazdi lába között két lapostetű csak úgy fért volna el, ha megküzdenek a helyért, és az egyikük távozik a színhelyről. Szaff az ásatástól kimerülten lihegett, mint sivatagi vándor a kiapadt oázisban, és várta, hogy induljunk haza, vagy legalábbis a patakhoz, hogy friss vizet vételezhessen. Ám a gazdiból most úgy tört fel a köcsögség, mint föld mélyéből a forró vízű gejzír. Közölte, hogy: „Száradj ki! Most már juszt se megyünk haza, teszünk még egy kört!” Ezt a kört Szaffinak végig pórázon kellett teljesítenie, és hogy még nagyobb legyen a megalázottsága, még pózolni is kellett neki a bálák tövében. De úgy ám, hogy miközben a gazdi fotózott, én fogtam a pórázt! Szaffi megadóan tűrte a procedúrát, sőt jelezte, hogy a továbbiakban már nem lesz szükség népnevelésre, mert a füle tökéletesen megjavult, sőt élénken felidéződtek benne a suliban tanult fegyelmező feladatok is, és IPO szinten képes végrehajtani bármilyen utasítást. Mogyi viszont úgy gondolta, hogy egy próbát neki is megér az alkalmi siketség, és most ő nem mozdított a füle botját se arra, hogy a gazdi magához hívta. Azt hiszem, rossz időpontot választott a kísérletre, mert ezek után a réten, figyelmes szemlélő, már egy Mogyi-szerű bemélyedést is találhat. Mogyoró is a tudatában véste, hogy az „ülj” és „maradj” vezényszavak teljesítése nem opcionális, hacsak nem akar végképp eggyé válni az anyafölddel. Hazafelé menet még benéztünk a patakhoz, ahol a gazdi Szaffit próbaidőre szabadon bocsátotta. Azt kell mondjam, barátnőm maga lett a megtestesült szófogadás. Maximum öt méterre távolodott el a gazditól, és ha a gazdi csak suttogta a nevét, azonnal jelentkezett, „Mit parancsolsz édes gazdám?” tekintettel a szemében.

Mikor hazaértünk, és a gazdi kezdte készíteni nekünk a vacsit, én bepróbálkoztam még egy kis labdázással. A gazdi viszont felhívta a figyelmemet, hogyha egy délután alatt, két szófogadatlan kutyából, két eminens ebet faragott, miből gondolom, hogy engem nem tud megnevelni? Szóval, jobban teszem, ha nem helyezem a játékaimat a lába alá, mert ha rálép valamelyikre, és eltaknyol, garantálja hogy, kikapja a gerincemet, és azzal ver agyon! Hát, tessék! Érdemes nekem ezt a nőt szeretni?!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya