Végre újra együtt!

Halihó ! Sziasztok ! Na, jól van, elvesztem az események rengetegében, mint Hamupipőke a lencse válogatásában. Tegnap megint mentem a gazdival dolgozni, bár most csak három kisgyereket kellett szórakoztatnom. Képzeljétek, olyan tök jó fejek voltak, hogy még rajzot is készítettek nekem! Kösz szépen srácok! Én a szívemben fogom őrizni, a gazdi meg el is tette emlékbe. Amúgy megjegyzem, a gazdi kollégái azt mondták, hogy az egész tanári karból, meg úgy általában is, én vagyok a legtürelmesebb felvigyázó, és igazán megérdemelném, hogy a türelem koronázatlan királyának kiáltsanak ki. Persze, ha a gazdi múlik, a koronázási ceremónia elmarad. A gazdit mem abból a fából faragták, aki csak úgy, szire-szóra osztogatná koronákat.

Aztán ahogy hazaértünk a suliból, szinte azonnal indultunk is a mi sulinkba, ahol abszolút hoztuk a formánkat. Én már az őrző-védőn úgy kihajtottam magam, hogy a fegyelmezőn már alig éltem, és csak vonszoltam magam, mint bugázó csávó a megrakott talicskát. A gazdi szerint, a Magyar Értelmező Kéziszótárban a kifacsart mosogatórongy címszó alatt az én fényképem található szemléltetési célzattal. De elmegy a gazdi is oda, ahova gondolom, mert majd ha ő megmutatja, hogy kell üdén, frissen végezni a gyakorlatokat negyedórás tömény őrző-védőzés után, akkor majd járhat a szája, de addig csak enni használja, ne pedig froclizásra! Ráadásul, az edző megint egy csomó új dolgot próbált ki velem. Volt olyan feladat, amikor lefeküdt a hatalmas fűbe, és nekem fel kellett kutatnom, majd a fekvő embert őriznem, amíg a gazdi oda nem ér. A „bátorságpróbába” is új a elemet tettünk bele, és most már nem csak az üvöltő ostort csattogtató embert kellett letámadnom, hanem úgy kellett ártalmatlanná tennem, hogy ő maga is szembe rohant velem. Nem mondom, egy másodpercre meglepődtem, mint a sündisznó, amikor a gyökérkefén találta magát a csinos süni lány helyett, de amint összeraktam fejben, hogy most mi a feladat, már pont nem ijedtem meg attól, hogy az edző úgy tör felém, mint a törökök az egri várvédőkre. Sőt, bebizonyítottam, hogy van az én fejemben ész van, és nem mosogatólé! Gondoltam, hogy én is új kihívás elé állítom a kiképzőt, és nem az amúgy védőkarral ellátott testrészére repültem, hanem oda ahol védtelen, és valóban sérülést tudtam volna okozni. Szerencsére, az edzőnk azért nem most kezdte a pályát, így ki tudta védeni a támadásomat, de megállapították a gazdival közösen, hogy ritka nagy köcsög vagyok. Szerintem meg nem, csak kölcsön kinyír visszajár! Amúgy azért a fegyelmezőt is elvégeztük a feladatokat, de a végére úgy kitikkadtunk, hogy a gazdi megkegyelmezett, és mielőtt hazamentünk volna, még patakoztunk egyet. Na, gondoltuk, itt a vége a napnak. Ám kellemesen csalódtunk, mert Zsófi telefonált, hogy nem lenne-e kedvünk egyet sétálni? A gazdi, hogy Zsófi, érezze a törődést, elóbégatta neki a telefonba, hogy részéről minden oké, mert neki „Mától senki nem parancsol, szabad az élet, jó napot!” Vagy valami ilyesmit. Így aztán, végre újra négyesben vághattunk neki a sétának, ami nem volt egy horror táv, tekintettel arra, hogy csak a patakhoz mentünk le, de legalább irtó jót mulattunk. Nekem már az is nagyon tetszett, amikor a gazdi négy” lábon” közlekedett, megirigyelve tőlünk, hogy így sokkal egyszerűbb átmászni kisebb lyukakon. A négykézlábra ereszkedéssel még nem is volt problémája, az abból való felállással már annál inkább. De ha nem akartunk fejbúbig érő gazban csámorogni, akkor kénytelenek voltunk lukas kerítéseken átvágva megközelíteni a dühöngőt. Na, most aztán tényleg rászolgált az általunk adott nevére a placc! Mogyival dühönghettünk, Szaffi és Zokni ástak, Zsófi és a gazdi meg egymás agyát fárasztották. Természetesen, a gazdiból megint kibújt a fotózhatnék. Úgy érezte, kihagyhatatlan alkalom, hogy négyünket egyszerre fotózza le a bálákon. Zoknival és velem nem volt probléma, mert mi úgy ugrottunk fel a bála tetejére, mint rugóláb szöcskefiú a menyasszonyára. Szaffi és Mogyi már más eset, őket konkrétan fel kellett pakolni. Jelzem, miután Mogyorót egyszer feltette Zsófi, kedvet kapott, mint Piroska a mezeivirág szedéséhez a farkas tanácsára, és ettől kezdve már neki sem jelentett gondot a további felugrás. Az igen, hogy a fotózás erejéig veszteg is maradjon. Zsófi barátnőmmel olyan régen találkoztam már, hogy azt se bántam, ha halálra gyömöszkél vagy nyúz. De azért mégiscsak azt élveztem a legjobban, amikor végre újra botot dobált nekem. Jó két és fél órát rendetlenkedtünk kint a dühöngőben, majd elindultunk hazafelé. Szaffin látszott, hogy már megközelítette a Föld középpontját, mert olyan kimelegedve jelentkezett le a gazdinál, mintha egy vulkánkitörés mellett tartott volna sziesztát. Természetesen, ő megint leszakadt a csapattól, de most nem az irányított nagyothallása okozta a problémát, hanem a szimpla f@szsága. Mikor meghallotta, hogy indulunk a patakhoz, boldogan követte a gazdit, de aztán menet közben elmélázott, mint imádkozó sáska a házassági anyakönyvi kivonat aláírása előtt, és bambaságában elindult azon az úton, amin egyébként menni szoktunk. Az nem tűnt fel neki, hogy mindenki más ellenkező irányba tart. Röpke öt perc után rájött, hogy a bandája már megint sehol, ő meg valahol Bivalybasznád és Göcsejröcsöge között szédeleg. Kivételesen, abba az irányba fordult, ahonnan a gazdi igencsak sürgető hívó szavát hallotta, így hamarosan megláthattuk a buci fejéből kilógó hatalmas nyelvét, és az ijedt pofáját. A gazdi most nem szidta le, mert úgy volt vele, hogy mindenkinek jogában áll hülyének lenni, bár kétségtelen, hogy Szaffi elég gyakran visszaél ezzel a jogával. Mi már régen lehűtöttük magunkat a patakban, mire Szaff odaér hozzánk, de a kedvéért még azért mi is visszamentünk pocsolni. Hazafelé menet találtam egy pici kidőlt nyárfát, amit feltétlenül szerettem volna magammal vinni. A gazdi mondta, hogy „neeeeeem!”, Zsófi hogy „deeeeee!” Bevallom őszintén, Zsófinak akartam a kedvében járni, és rángattam a hatalmas rudat, de végül, mégis a gazdinak lett igaza, merthogy segítség nélkül, szégyen ide, szégyen oda, de nem bírtam kiemelni a susnyásból.

A gazdi azt ígérte, hogy ma hajnalok hajnalán indulunk sétálni, úgyhogy nem is húzom nagyon az időt, mert mindjárt indulni kell, hogy aztán végre újra egy olyan igazi nagy sétának vessük alá magunkat.

Ha minden igaz, a jövő héten is vár ránk egy szép túra, és ne felejtsétek, hogy hatodikán Szarvaskőben is találkozunk! Akik nem tudnak jönni, ők elvileg élőben nézhetik végig a rendezvényt.

 

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya