És jöttek a megmentők…

Halihó ! Sziasztok ! Mondtam már nektek, hogy Zsófi és Éva anyu a mi őrangyalaink? Szerintem, igen, de most mondom újra!

Tegnap, egész nap csak a gazdit lestük, meg hallgattuk a nyögését. Már ott tartottunk, hogy spontán harakirit követünk el, amikor beállítottak a megmentőink. Hárman hat felől ugrottunk rájuk! Még Szaffi is belerongyolt Éva anyu hasába, ami pedig az évszázad, ha nem az évezred különleges eseményének minősül. Tudvalevő, hogy Szaffikánk nem az a kifejezett szöcske alkat, kétlábon pedig még soha nem láttuk. Még kolduláskor is inkább az adományozót húzza maga mellé az erős, kaparásra kifejlesztett mancsával, mintsem, hogy a talaj fölé emelkedne a sejhajával. Most viszont, ragaszkodott a nózipuszihoz, és úgy nyújtogatta felfelé a hattyúnyaknak éppen nem nevezhető buksitartóját, mint bepiált kőműves tanonc a mesterúrnak a falazótéglát. Én magam, a másodperc tört része alatt hoztam a lasztimat, és közben olyan szlalomot vágtam le a két csaj lába között, hogy csoda, hogy egyáltalán talpon tudtak maradni. Mogyoró (nem tudom hogy, de megoldotta!), egyszerre több irányból támadott, és a fizika törvényeit totálisan áthágva, hol itt, hol ott láttuk elrepülni a ketlábúak feje fölött, mellett.

Zokni ezalatt a gazdit próbálta becserkészni, és végképp nem értette, miért nem kap most puszit, sőt még egy nyomorult fülvakarást sem. A gazdi próbálta elmagyarázni neki, hogy jelen pillanatban a dereka merev, mint egy betonoszlop, viszont a gerincében futó idegek érzékenyek, mint a Borsószem királykisasszony. Attól kicsit jobban. Ám Zokni ezzel az információval nem tudott mit kezdeni, és az este folyamán még többször próbált puszit kicsikarni; eredménytelenül.

Zsófi azonnal paterolt volna ki bennünket a kertbe, de a „böcsület” azért csak a gazdi mellett tartott minket egy darabig. Végül azonban úgy döntöttünk, hogy becsületből még senkinek nem dobtak labdát, úgyhogy csak magára hagytuk egy kicsit a gazdit. De a rövid idő alatt is minden megtörtént, ami megtörténhetett. Engem egyszerre hárman kergettek, és akartak sarokba szorítani. Ráncoltam is az orrom rendesen, mint vénasszony a rakott szoknyát. A hátamon meg a senekemen meg úgy állt a szőr, mint egy idegbeteg tarajos sünnek, aki épp összeveszett a fodrászával. Zsófi megprobált vízbe is fojtani, de nem jött össze neki a mutatvány, ellenben mikor végre felszabadultam a víz alól, bosszúból leköptem Zozit, aki pedig abszolút nem tehetett a gazdája támadásáról.

Míg mi kinn hancúroztunk, Éva anyu felmosta a teraszt, meg segített a gazdinak elpakolni. Illetve, nem segített, konkrétan ő csinált meg mindent, mert a gazdi csak nyögni bírt, meg max. totyogni, mint a tojó galamb. Épp csak a nyakát nem nyújtogatta. Na, szóval, mire Éva anyu felpucoválta a teraszt, mi is befutottunk a kertből, és Mogyival ketten tettünk róla, hogy a munkáját teljesen hazavágjuk. Mit mondjak? Nem kaptunk éppen dicséretet érte.

Bent a szobában a kétlábúak még beszélgettek volna egy kicsit, de mi, négylábúak, tettünk róla, hogy a továbbiakban is körülöttünk forogjon a világ. Csak egy példa. Éva anyu egy kis székre telepedett le, amiből Mogyi arra következtetett, hogy ez „felhívás keringőre”, azaz, Éva anyu kizárólag azért ereszkedett le az ő szintjére, hogy Mogyoró támadást indíthasson ellene. Haverom a legjobb pillanatot választotta ki az attack megindítására, azt, amikor Éva anyu a szemét készült megvakarni. Mogyoró ugrott, Éva anyu pedig, a nem létező körmét konkrétan beledöfte a saját szemébe. De ez nem volt elég, Mogyi még egy maflást is bevitt neki a farkával, csak hogy biztos legyen a siker, illetve, hogy tudassa Éva anyuval azt az alaptézist, miszerint: „Két szem luxus, egy meg minek, bökjük ki hát mindegyiket!”

Mindezek ellenére, Éva anyu és Zsófi megigerték, hogy ma délután strandolni visznek bennünket Tiszafüredre! (Sajnos, ahogy az időt elnézem, ebből már semmi sem lesz, pedig rákészültünk, mint húszabáló a húsvéti traktára.)

 

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau:

Roxi kutya