Kretének!

Halihó ! Sziasztok ! Azt ígértem nektek, hogy jövök egy gatyaszaggató, röhögéstől könnyes beszámolóval. De most azt kell mondjam, ez füstbe megy, mint Petőfi terve. Én azt a sok kreténséget, amit a négy kétlábú összehordott az elmúlt másfél napban, képtelen vagyok összefoglalni! Ez már nekem is sok(k) volt, mint etióp gyereknek a fogyókúrás tábor. Most és itt, hivatalosan megállapítom, hogy ezek közül egy se normális! Ez most már tuti fix! De jó, rendben, ha már megígértem, megpróbálom összevakarni a gondolataimat, de nem ígérek semmit. Mert konkrétan, magnóra kellett volna venni a beszélgetésüket, de még akkor se hinnétek a fületeknek. Ha a baromságon biciklizni lehetne, ezek szó szerint kontrázva tekernének fel a Himalájára.

A dilibuli tegnap kezdődött, amikor végre befutott Kitti kölyökgazdi és Viktor. Természetesen, a fogadásukról Zsófi sem maradhatott le, mert hát, mégis csak úgy falka a falka, ha együtt van mindenki. De legalábbis azok, akik egy ország területén belül tartózkodnak. A gazdi harcsapaprikással készült a fogadásukra, és bár most a minőségébe abszolút nem lehetett belekötni, mégis majdnem fulladás általi halált okozott. Kitti, nem tudni hogy, de a bőrös harcsafiléről a „bundás csirkére” asszociált. Pontosabban, megjegyezte, hogy „ez az izé ugye, a csirke bundája?” (A hal bőrére gondolt a szentem) A gazdinak először nem állt össze a kép, hogy mire gondol, merthogy nem csirkét főzött hanem harcsát. De ezek szerint, most úgy járt, mint az az ifiasszony, akinek a főztjét megdicsérte az ifjú férj, hogy” szívem, én ilyen jó tökfőzeléket még életemben nem ettem! „Minek után az ifjasszony szemlesütve bevallotta, hogy ez nem tökfőzelék, hanem gyümölcsleves, akkor az ifjú férj megjegyezte hogy „Hát… Annak viszont igen sz@r!” Úgyhogy, most a gazdi is azt érezte, hogy csak addig dicsérték agyba-főbe a főztjét, amíg azt hitték, hogy csirkét esznek, és nem halpaprikást.

De Kitti kölyökgazdi megnyugtatta, hogy nincs ezzel probléma, csak a „harcsa” szó nem jutott eszébe, ezért mondta a csirkét, mert végeredményben mindegy az, állat – állat. Ekkor azonban még mindig nyitva maradt az a kérdés, hogy mióta jár bundában egy csirke? Kitti ártatlanul ráemelte anyukájára a szemét, és megkérdezte, hogy „Miért? Hát akkor ugyan mibe jár?” Zsófi megpróbálkozott némi felvilágosítást adni, hogy talán tollban, de a gazdi már csak legyintett. Elvégre a vemhes gólya után egy bundás csirke, már igazán nem meglepő a kölyökgazdi szájából. Ezek után Viktor megdicsérte a kedvesét, hogy igazán büszke lehet arra, hogy biológiából emelt szinten érettségizett, mert a tudás végül is hatalom, és hogy „de azért szeretlek, te kis Attenborough”. Majd, hogy még egy tőrt döfjön a biologiatanárok szívébe, megkérdezte a gazditól, hogy hova teheti „ennek a pikkelyes pulykának a bőrét”, merthogy ő azt nem szívesen fogyasztaná el. Ezzel indítottunk. Indítottunk?! Indítottak ezek az agyasok.

Ebéd után mindannyian kimasíroztunk a kertbe, de az ott elhangzottakról inkább nem mesélnék, mert az maga volt a masszív verbális paráználkodás. És ahhoz még az én szókincsem is kevés, hogy a civilizált emberi nyelvre lefordítsam. Egyet azonban csak elmesélek. Valahogy a fogadásokra terelődött a szó, méghozzá arra, amikor a gazdi veszített Kittivel szemben. És most egy újabb fogadásra készültek, aminek a tétje az, hogy ha ezt is bukja a gazdi, akkor eret vág magán. Viktor megjegyezte, hogy ez nem lehet alapja egy fogadásnak, mert ilyet már a gazdi ígért, és lám csak, még mindig nem vagdosta fel az ereit. Még mutatóba se, nemhogy az ütőerét. Úgyhogy inkább fogadjanak abba, hogy ha veszít, akkor egy cseszett nagy sajttortát készít abból a fajtából, amit most kaptak desszertként. Kitti felhívta Viktor figyelmét, hogy a gazdi azért még nem az anyósa, és igazán nem szép tőle, hogy már most számon kéri, miért nem csapolta le a vérét, ha már egyszer megigérte…

Ma reggel hét után pár perccel elindultunk Felsőtárkány felé, merthogy ott tíz óráig el tudunk úgy sétálgatni, hogy meleg se legyen, szabadon is futkározhassunk, patak is legyen, és minden, mi szem, szájnak ingere. Egyetlen dologgal nem számoltunk, a nyomorult fekete kis biszembaszom bogarakkal, amik egyesített támadást indítottak ellenünk. A felsőtárkányi Vadasparkig kocsival mentünk ki, onnét pedig a kisvasút sínjén gyalogoltunk a Stimecz-házig. A gazdi rögtön az elején úgy döntött, hogy neki elege van ezekből a csipkedő, szemétláda zúgó bogarakból, melyeknek egy része alapból a füljáratait célozták meg, és a pórázommal, mint egy ventilátor, hajtotta el őket magától. Zsófi szerint „hiperventillált”, ami nem baj, csak az a gáz, hogy a magától elhessegetett bogarakat hátra küldte a mögötte levő kétlábúakra. Viszont Zsófi szerint, kétségtelen előny, hogy én, a gazdi „csatákozása” miatt, leváltam a bluetoothról (merthogy én bluetoothos kutya vagyok, mert egyméteres távolságban sem megyek el a gazditól), ugyanis a gazdi miközben pörgette a feje körül a pórázt, mint olasz pék a pizzatésztát, alkalmanként pofán, pofán suhintott az alkalmi ventilátorral. Viktor megjegyezte, hogy bezzeg őt nem csípik a szúnyogok, meg semmiféle bogár, merthogy ő egészséges életmódot folytat. Zsófi szerint, a titok nem ebben rejlik, hanem abban, hogy egy kényesebb ízlésű szúnyog nem fanyalodik Viktor vérére. A gazdi azt kérte, hogy ha már úgyis szerteszéjjel szédelgünk, mi kutyik, akkor igazán kereshetnénk egy kis gombát. Kitti felhívta anyukája figyelmét, hogy nagy valószínűséggel a sín mellett nem nőnek gombák, ezt neki igazán tudnia kellene, ha már olyan nagy biológus, és nála állandóan felhánytorgatja a vemhes gólyát, és mostantól már a bundás csirkét is. Mire Viktor megvédte a gazdit, hogy már miért ne nőhetnek, azok a „sín-take” gombák. Figyelje csak Kitti erősen, hátha meglát belőle egyet-kettőt, mert legalább akkora kuriózum, mint a bundás csirke. De ha észrevesz egyet, akkor csak óvatosan közelítse meg, nehogy a kínai titkosszolgálat megfigyelés alatt tartsa a turistákat, és lecsapjon azokra akik a különleges fajtájú gombát el akarják tulajdonítani. Miután a gazdi folyamatosan kung-fuzott a pórázzal, pillanatok alatt eszébe jutott a társaságnak a „Kung-Fu Panda”, amely rajzfilmsorozatnak a gazdi oszlopos szereplője lehetne a cséphadaró mozdulataival. Természetesen, ha már panda, akkor Mogyit is be kell venni a csapatba, hiszen ő is olyan tarka mint egy panda, csak satnyább kiadásban. Szóval, Mogyi lett a csoffadt panda.

Már nem tudom hogy, de a csajoknál szóba kerültek a jóképű, „árja” pasik. A gazdi felemlegette, hogy anno, még a megboldogult ifjúságában, találkozott egy csávóval, aki a finneket képviselte, annak ellenére, hogy fekete haja volt, és csodálatosan szép búzakék szemei. Viktor tömören összefoglalta a pasi jellemzését: „Szóval, úgy nézett ki, mint egy jófajta husky”. Azt hiszem, ezen nincs mit többet ragozni.

Megint csak nem tudni hogy, a kétlábúak eljutottak a gyerekriogató mumusokig, innét pedig már csak egy lépés volt a rézfaszú bagolyig az út. Bár sem az etimológia tudománya, sem az ornitológia nem foglalkozik részletesen a rézfaszú baglyok kialakulásának és fejlődésének történetével, ezek az agyatlanok megpróbálták megfejteni a titkát. De engedjétek meg, hogy ebben most már részletesen ne merüljek bele, mert ha még ezt is ecsetelem, akkor tutira megálltok ti is a fejlődésben. Én magam, most már csak arra lennék kíváncsi, hogy négy ilyen kretén kétlábúnak, hogy a mennydörgős istennyilába’ lehet négy tökéletesen normális négylábúja?! De erre, valószínűleg ugyanúgy nem fogok választ kapni, mint a rézfaszú baglyok eredetére.

Bírjátok még? Mert még mindig nincs vége! Kitti kölyökgazdi folyamatosan „pórázot” meg pórázat” mondott a „pórázt” helyett, a gazdi meg már sík ideg volt miatta. De Viktor megnyugtatta, hogy nyugi, ez csak azt bizonyítja, hogy Kitti pályaelhagyó, és azzal, hogy elhagyta a magyartanári pályát, egyúttal a sutba dobta a helyes ragozást is. Lévén a gazdijaink igen intellektuálisak és sokoldalúak, az etimológiáról máris nyelvészeti területre terelték a beszélgetést. A gazdi és Kitti kölyökgazdi folyamatosan froclizták Viktort, hogy nem tud ő semmit, merthogy nem ismeri sem a „kászta”, sem a „ronyec”, sem a „kácsong” de még a „makuka”, „ucurajta”, „rangasz” szavak jelentését sem. Viktor önmaga védelmében kijelentette, hogy persze hogy nem, hiszen ő a szépirodalmi magyar nyelvet beszéli. Na, akkor bukott ki a gazdiból a „kételemi”, és közölte vele, hogy „Azt a lóf@szt! Azt beszéled te, nem az irodalmi magyar nyelvet!” Ennek ellenére, Viktor is el akarta kápráztatni a nagyérdeműt, és elmesélte, hogy a Jászságban valamikor, a juhászok foggal herélték ki a birkákat, majd ezen műveletet részletesen ecsetelte, miközben büszkén állapította meg, hogy a nagyszájú hegyvidékiek, erről az eljárásmódról még hírből sem hallottak. Az első elképedés után a gazdi közölte, hogy akkor most már egész pontosan érti, miért választott hegyvidéki lányt magának társul. Pusztán csak azért, mert félt, nehogy a tökeit valami „jászsági lyány” foggal távolítsa el. De így, hogy a hegyi népek ilyen tudatlanok, már biztonságban tudhatja a koronaékszereket. Ennyi hülyeséget mi már tényleg nem bírtunk hallgatni, úgyhogy oda-vissza rohangásztunk a gazdik körül. Zokninak sikerült begyűjtenie egy komplett erdőre való ragadós bigyót, de kizárólag a jobb oldalára. Erre persze, megint lecsaptak a többiek, mint gyöngytyúk a meleg fikára, hogy mert „az északi oldal a mohás”. A gazdi kérdezte, hogy merre is van Észak? Mire Kitti csípőből odavágta, hogy amerre Zozi a jobb oldalával fordul! Azért azt megjegyezném, hogy amíg a kétlábúak piszok jól érezték magukat, addig az én szórakozásomnak rendesen keresztbe tettek. Semmilyen botot nem engedtek magammal vinni, és bár látták a szomorú pillantásomat, magasról tettek rá. Közölték, hogy ne próbálkozzak be semmilyen facsemete hurcibálásával, mert különben a sínre kötöznek, és vonat általi halálra ítélnek. Kitti meglepődve tapasztalta, hogy Mogyoró már abszolút futó- és biciklikompatibilis. Ennek ellenére, működött benne a régi ösztön, és ahányszor meglátott egy biciklizőt, vagy egy futót, akkorát ordított, hogy a másik három kétlábú azonnal Libero-cserére szorult. A legszebb az egészben az volt, amikor mindenki, hangsúlyozom mindenki(!), tehát mi, kutyák is szépen, lehúzódva vonultunk az út szélén, majd jött egy biciklis, és Kitti megakadályozandó hogy Mogyi megtámadja, kiugrott az út közepére, és onnét kiabált Mogyorónak, hogy menjen oda hozzá. Tehát nem Mogyi volt az, aki a szívbajt hozta a szerencsétlen bringásra, sokkal inkább attól kapott frászt a nyomorult, ahogy a kölyökgazdi üvöltve a Kállai-kettőst táncolja előtte, és elérje, hogy Szaffi is tátott szájjal, és tágra nyílt szemekkel figyelje a mutatványt, miközben ő is bioakadályt képezve keresztbe álljon az úton. Kitti egyébként megérdeklődte, hogy sikerült Mogyorót leszoktatni a biciklikergetésről, de mielőtt a valós választ megkaphatta volna, Viktor megfejtette a talányt, és közölte barátnőjével, hogy nem tud ő semmit, meglátszik, hogy nem követi nyomon a híreket, hiszen a múltkor lehozta Heol, hogy a felnémeti bicikliúton megtizedelték a bringásokat és a futókat, negyven százalékkal csökkent a létszámuk. És bár még nem bizonyított, de erősen sejthető, hogy a populációból eltávozott egyedek már csak a Mogyi kakiban lelhetők fel nyomokban. Ők voltak Mogyi tanulásának az oltárán a feláldozottak. Miközben ballagtunk hazafelé, érdekes madárhangra lettünk figyelmesek. Olyan érces, rezes hangra. Kitti még meg is állt, hallgatózott, és felhívta a társaság figyelmét, hogy „Hallgassátok csak! Most készítik a rézfaszú a baglyot!” Na, most már befejezem a hosszúra nyúlt beszámolót, elnyúlok mint egy parlamenti ülés, és felkészülök a következő agyrohasztó kirándulásra.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya