A Főni koronaékszerei veszélyben

Halihó ! Sziasztok !

Szóval kivagyunk, mint koldus gatyájából a hátsója. Illetve, semmi vagyunk! Vannak! Azok hárman! Szaffóka két napja olyan, mint egy vödör cseppfolyós takony, a gazdi meg a Főni, meg mint akik kapálni járnak 20 órában egy hete… Csak én vagyok, aki bírja a tempót, és meg is teszek mindent, hogy a többiek is feléledjenek, mint csehi dunna az esőn. Tegnap például, a Főnit ráztam gatyába, jobban mondva, inkább kiráztam a gatyából. Az van, hogy a Főni már alapból is orrolt rám, mert szerinte én több labdát fogyasztok 10 perc alatt, mint amennyi benzint a Merga 200 km-en. Ebben van is némi igazság, mert a gazdi hozott 1 labdát, amit még az érkezésünk napján kinyírtam. Aztán kaptam 3-at (a Főni söralapjából), amiket azonmód kettészakítottam, mint üzbég paraszt a gombos harmónikát. (Gyenge anyag volt. De tényleg. Két percig se bírták a szakítópróbát) Aztán tegnap a Főni megszánt és ismét a söralapból vett egy negyedik lasztit. Az sokáig tartott! Egész addig, míg játszani nem kezdtem vele. Cserébe a Főni hozzám való jóindulatáért idén is felrúgtam a sörét, mint hobbi náci a Genfi egyezményt. Mondta is, hogy pusztuljak meg, mert az elhalálozott labdáimra már így is annyit költöttünk, amiből már nem egy korsó sört vehetne magának, de egy komplett sörözőt. És még azt az egy nyomorult langyos sörét is a földdel itattam fel, pedig az nem is igényelte az komlószármazékot. Na, végül a gazdi megelégelte, hogy fogyasztom a lasztikat, mint Norbi a túlsúlyosakat, és elővette az egyik frizbimet, aminek a szélét már rongyosra rágtam, így kétlábú csak úgy tudja megfogni, ha vállalja, hogy a kezét szanaszét csikarja a csipkésre csócsált műanyag. A Főni viszont ugyanúgy akart velem játszani, ahogy a labdákkal: ő húzza kézzel, én húzom foggal… Néha úgy, hogy beállok a lába közé, ő meg megpróbál lasztistól kivonszolni a háta mögül. Nos, ez labdával néha működött, de legrosszabb esetben is, a labda osztódással szaporodott. Na, de a frizbi! Az egész más tészta! Első körben a combjai belső felületén hagyott olyan nyomot, mintha azon terveztek volna meg egy bonyolult útkereszteződést. Majd miután nem esett neki jó fogás a játékon, nekem sikerült úgy megrántani a frizbit, hogy először a Főni két kezét hátra rántottam, ezzel saját magának olyat bevitt, hogy egyrészt a hangja rögvest 4 oktávot ugrott, mint áldott emlékű Jimmyé, majd meggyászolandó a családi ékszereket, térdre borult, és egy egészen sajátságos fohászt kezdett sziszegni. Azt hiszem, a szüleimet foglalta imába. Vagy valami ilyesmi. A gazdi kis híján megfulladt a röhögéstől, és semmi részvétet nem mutatott a Főni „tőkéi” iránt. De egy idő után csak megkönyörült rajta, és felszabadította a Roxi terror alól, magyarul bevitt a vízbe, hogy gyakoroljuk az életmentést. Na, akkor meg én szívtam, de rendesen! Mert Zsófit persze, hogy partra vontatom, minden nehézség nélkül! Na, de a gazdit?! Basszus, mintha egy tartályhajóval a hátamon kellett volna kiúszni! Szaff meg csak ült bamba pofával a parton, és nézte, hogy szenvedek… Legalább annyit megtett, hogy míg a Főni videózott, addig ő elfoglalta a helyét a törölközőn.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya