A kétlábúak is kretének

Halihó ! Sziasztok !

Na, most mivel kezdjem? Azt meséljem el először, hogy a kétlábúim nem százasok, vagy azt, hogy én? Azt hiszem, a Főnivel és a gazdival kezdem, mert az a tény, hogy ezek ketten helyből olyan hülyék, mint más nekifutásból, az azért velem kapcsolatban is igen sok mindent megmagyaráz.

A tegnapi első akciójuk igazából csak a gazdi egy perverz beszólása volt, amivel nem is lenne baj, kár hogy olyan is hallotta, akinek nem szánta… De ilyen az én gazdim: állandóan fordítva veszi be a hashajtót, aztán csodálkozik, hogy fossa a hülyeséget, mint torkos gyerek a tej – kovászos uborka kombót. Az történt, hogy pótolandó, amit a nagytudásúak otthon hagytak, délelőtt átugrottunk Boglárra egy gyors bevásárlásra. Nem is bántuk mi se, mert akkor már az idő a csúnyábbik arcát kezdte mutogatni, úgyhogy azt is el kellett ismernem, hogy a gazdinak igaza volt a kora reggeli sétával, mert így még épphogy megúsztuk az esőt. De a lényeg: a gazdi kitalálta, hogy vegyenek dinnyét, és a Főni érezze kötelességének úgy a beszerzést, mint a fizetést. A gazdinál úgysincs készpénz, a Főni meg „tele van dellával”. A Főni intézkedett is, görögdinnye mellénk behelyezve, majd elkezdett magán matatni, mint rendőr a drogdealer motozásakor. Miután végzett magával, kinyitotta a kocsiajtót, és kétrét görnyedve a gazdi lábai alatt kezdett kutakodni. A gazdi fel is tette a kérdést: „Megtudhatnám, mit matatsz, mint kezdő buzi a gőzfürdőben?” Mire a Főni: „Ott van a lábad között, amire szükségem van!” Erre a gazdi: „Efelől szemernyi kétségem sem volt, de azt hiszem, a Tesco parkoló dinnyés szekciója nem alkalmas arra, hogy a szükségleteidet kielégítsd!” A párbeszéd hallatán kicsit se nézték őket vén perverznek, pedig a Főni csak a pénztárcáját kereste…

Mire visszaértünk Lellére, az eső rendesen adta neki az ívet, ráadásul a szél is úgy döntött, nagyobb babérokra tör, mint szellőcske korában, és inkább azt az erejét mutatja meg, amivel úgy fel tudja korbácsolni a Balaton vizét, hogy a hullámok a partra is ki tudjanak látogatni. A két agyasnak persze, hogy most ütött fel, hogy sétáljunk egyet a városban, elvégre ebben az időben a legjobb fagyizni, korzózni, mert ilyenkor nem kapunk hőgutát. Mondjuk, ebben igazuk van. Bennünket meg nem különösebben zavart az eső, szél, elvégre nem vagyunk cukorból. A Főni talált a kocsiban két remekbe szabott eredetileg nem, de amúgy csak egyszer használatos kínai esőköppenyt. A szép babarózsaszínt a gazdi cihelte magára, minekután úgy nézett ki, mint egy hatalmas elcseszett puncstorta. És a hülye még megkérdezte a Főnitől, hogy „Na, milyen?” Az meg „aszondja”, hogy tök jó, de a feje meg abszolút nem azt tükrözte, amit mondott, mert a visszafojtott röhögéstől olyan lett a búrája, mint egy biciklipumpával felfújt főtt rák. De a gazdi csak hagyja magán a cuccot, elvégre kell egy kis vidámság a lellei turisták életébe is! És ezek után a két debil az utca közepén nekifogott „filmet forgatni”, jobban mondva képregényt, mert az utókor számára meg kell őrizni a romlott puncstorta gazdi látványát. (A „forgatásról” készült fotókat a csatolt képek között ti is megtaláljátok. De nem ám mutogatni! Szigorúan csak személyes használatra!) Ezek után az, hogy Szaffi egy felhúzhatós, ugató kutyákból álló falkával akart mindenáron kapcsolatot kiépíteni, már igazán bagatell.

Mire visszatértünk a hotelbe, elállt az eső, és már csak a szél tombolt, főleg a parton. Naná, hogy oda indultunk. Mert a gazdi szerint, most ott úgyse lesznek sokan, és így mi is szabadon rohangálhatunk. Én meg úgy gondoltam, hogy ha már Balaton, meg víz, akkor irány bele, tojok én a hatalmas hullámokra! Csobbantam is jókorákat, a gazdi meg vérszemet kapott, és egyre beljebb dobálta a lasztimat, ami egyre jobban kezdte megszívni magát vízzel, mint alkesz csávó szilvapálinkával. A laszti süllyedni kezdett, én meg végképp nem akartam, hogy a hullàmsír legyen a végső nyughelye, úgyhogy mindenképp ki akartam menteni a vízből. Igen ám, csakhogy a hullámok engem is magukkal sodortak. Kiúszni simán ki tudtam, de labda nélkül egy métert se! Egyébként meg úgy gondoltam, hogy régen hoztam már rá a szívbajt a gazdira, úgyhogy épp itt az ideje jeleznem felé, hogy vagy bejön kihorgászni a labdámat, vagy én áldozom fel magam a labdaistenség oltára előtt. Bejött! A Főni csak mondta, hogy hagyja már azt a qrva labdát, de a gazdi egy hős! Amikor láttam, hogy érkezik a „felmentő sereg”, én magam partra evickéltem, és onnan néztem a gazdi küzdelmét a hullámokkal. De mikor a lasztit kidobta a partra, csak visszaugrottam én is megint a vízbe, jelezve, hogy azért nekem mégis csak ő a fontosabb, nem az ágyon gyepált laszti. Ezek után már csak a parton játszottam a Főnivel, míg a gazdi Szaffot pesztrálta. A Főnivel való játékot elmondani nem tudom, sem leírni, mert arra nincsenek szavak! Maradjunk annyiban, hogy a parton sétáló emberek mind körénk álltak röhögni. Kergerossz Roxi és Bolondátett Főni produkciója osztatlan sikert aratott. A gazdi csak azt sajnálta, hogy nem tudta videóra venni, mert a telója kimerült, mint meztelen csiga az albérlet keresésben. De sebaj! Ma is egy új nap kezdődött, hátha megint sikerül egy jó nagyot játszani. Bár ma már jó idő lesz, úgyhogy a rendelkezésre álló terület lényegesen leszűkül majd.

Este még a gazdi, a Főni pikirt megjegyzései ellenére, napnyugtát fotózott, és közben megállapította, hogy a Főni érzelmi szintje (a romantikáéról már nem is beszélve) a törött fülű teáskanna érzelmi magasságában van.

Reggel megint fél 5-kor indultunk útnak. A séta alatt volt, úszás, edzés, fogócskázás… és a 3. labdám holttá nyilvánítása is megtörtént.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau:

Roxi kutya