A Főni és a romantika

Halihó ! Sziasztok ! Tegnap azt ígértem nektek, hogy délután még jelentkezem. Vagy nem. Nos, valószínűleg feltünt nektek, hogy a második, azaz a „nem” opció lépett érvénybe. Mert hát, velünk mindig történik valami, ami eltereli a gazdi figyelmét, és hiába cakkozom a fülét, hogy tegye a kötelességét, és írjon, mint egy sokkot kapott írógép, nem hajlandó. Én meg ugye, csak neki tudok diktálni… De most akkor pár szót elmondanék a tegnapelőttről is. Azt kell mondjam, hogy mi lettünk a strand kedvencei! A gazdi meg a Főni meg úgy kihúzza magát, mint Szaros Pesta Jézus nevenapján, amikor végigvonulnak velünk a parton. Egyre másra állítanánk meg bennünket a népek, hogy milyen okosak, helyesek, kedvesek vagyunk, és én meg milyen jópofa, ahogy cipelem a frizbit a számban, mint egy pincér a kezében a tálcát a söröskorsókkal. Eddig még szerencsénk volt az idővel, úgyhogy jókat tudtam pancsizni. A gazdi szerint, még egy-két nap, és simán kinőnek az úszóhártyák a lábujjaim között. Az a helyzet, hogy én egy pillanatra se állok meg, csak akkor, amikor a gazdi azt már kötelezővé teszi. Szaffi viszont, úgy néz ki, hogy a mosogatórongy jól kvalifikált úriember hozzá képest. Csóri, életében nem mozgott annyit, mint amennyit mostanában egy nap alatt kell neki. A tegnapi képeken láthattátok, hogy egy kedves néni ölelgeti. Az az igazság, hogy ő szeretett volna engem is, de én nem hagytam magam, mert nekem fontosabb volt a vízben pancsolni. Azt meg, ahogy a Főnivel játszunk, többen is filmre vették, mert az tiszta kabaré. Már olyan technikásan tudom farba rúgni, mintha világ életemben ezt gyakoroltam volna. Ja, tényleg! A kabaréról jut eszembe! Tegnap reggel hajnalban úgy indultunk el a gazdival sétálni, hogy Szaffit itthon hagytuk a szállodában. Nem kicseszésből, csak a barátnőm semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy ő is jönni akar. Nekem viszont tök furi volt, hogy nem szédeleg ott mellettem, és így nekem se nagyon volt kedvem mászkálni. A gazdi mondta is, hogy jó, akkor essen belém a fene, visszamegyünk, és legalább ő is alhat még egy kicsit, mert nehogy azt higgyem, hogy neki olyan nagy igénye lenne arra, hogy még nyaralás alatt is fél ötkor kelljen. Ám még a kapuhoz sem értünk, mikor csörgött a gazdi telefonja, hogy merre járunk, mert Szaffi úgy döntött, mégiscsak szeretne ő is részt venni egy laza sétán. Oké, akkor felmegyünk érte! Ám a Főni úgy döntött, hogy engedve a gazdi unszolásának, egyszer ő is eljön megnézni a napfelkeltét, és erre most van itt az idő. A gazdi kettő percen belül megbánta, hogy valaha is kiejtette a száján, hogy a Főni is jöjjön velünk romantikázni, mert hogy vele nem lehet. Egyrészt, folyamatosan azon nyafogott, hogy mennyit, meddig megyünk, meg jó van már az, elég lesz már, elkopik a lába… Meg egyébként is, minek ennyit menni, pisiljünk, kakiljunk, oszt’ húzzunk haza… Másrészt, a gazdi hiába hívta fel a figyelmét a csodás napfelkeltére, a tó felszínén elterülő leírhatatlanul szép színekre, a magányos csónakosra, a hullámokon úszkáló vadkacsákra és hattyúkra, a Főni nem látott ki a csipás szeméből. A gazdi újfent megállapította, hogy az érzelmi szintje egy csorba, kínai teáskanna színvonalán van. A Főni csak a hülyeséget tolta, de abból a töményet. Én meg gondoltam, teljes mellszélességgel kiállok a gazdi mellett, így aztán gondoskodtam róla, hogy a Főninek kisebb gondja is nagyobb legyen annál, hogy azon tipródjon, mikor megyünk már vissza a szállásra. A Főni hasra vágta magát, azzal a csatakiáltással, hogy „Na, köcsög, most rúgj seggbe, ha tudsz!” Be kell vallanom, így valóban nem olyan egyszerű a valagon billentés, viszont profi módon meg lehetett taposni, ki lehetett pucolni a fülét, kinyalni a csipát a szeméből, kitakarítani az orrüregét, és megszorongatni a nyakát. Pláne, hogy Szaffi ezen tevékenységekben abszolút partner volt. Szóval, a Főni megállapíthatta, hogy ami eleinte jó ötletnek tűnt, azzal kifejezetten magát szúrta tökön. Tegnap egyébként, már kifejezetten meleg volt a víz, úgyhogy a Főni is bemerészkedett a vízbe, és ott is jó nagyokat tudtunk játszani, hancúrozni. Még a partról is sokan filmezték, hogy milyen sokáig tudok úszni, és hogy nem unom meg a játékot. Megjegyezték, hogy nem is gondolnák, hogy egy német juhászkutya ennyire vízimádó, de főleg, hogy ennyire játékos. A gazdi elárulta, nem igazán vagyok kiemelkedő a társaim közül, a többiek is keretének, ha pihenésről és lazításról van szó, csak akkor vesszük fel a komolyabb ábrázatunkat, ha munka van, de akkor nagyon. Azt gondolom, ez így van rendjén: mindent komolyan kell venni! A játékot ugyanúgy, mint a munkát. Tegnap mikor elindultunk vacsorázni, már láttuk, hogy esetleg futás lehet a vége az esti programnak, de azt álmomban se gondoltam volna, hogy a balatoni vihar gyors, mint a speedet nyelt kengyelfutó gyalogkakukk. Épphogy kihozták a vacsijukat a gazdiéknak, megdördült az ég, Szaffika pedig azonnal társául választotta a majrét, és reszketett, mint a miskolci kocsonya. A Főni felajánlotta, hogy hazaszalad a kocsiért, és eljön értünk. De a gazdi azt mondta, hogy amilyen tömeg most van az úton (mert a strandon mindenki menekülésre fogta a dolgot), hagyja a francba, inkább elcsomagoltatta a kaját, és gyakorlatilag futva indultunk haza. Iszonyatos szélvihar volt, és egészen félelmetes is egyben. Csodálatos látványt nyújtott az a vízfüggöny, ami a tó fölött terült el, és közeledett mifelénk. Futás ide, futás oda, azt azért a gazdi még lefotózta. Kivételesen Szaffit sem kellett biztatni a futásra, vágtatott mint egy böllérkés elől menekülő kismalac. Jelzem, ahogy hazaértünk, vártuk hogy na, akkor majd most leszakad az ég, és jaj, de jó, hogy még időben tető alá kerültünk. Hanem, az öröm helyett, a guta akart megütni bennünket, ugyanis eső kábé 10 szem, ha lehullott, a szél elállt, és csodálatosan kisütött a nap, fittyet hányva arra, hogy már amúgy is inkább takarodót kellett volna neki fújni hiszen nyolc óra is elmúlt már. A gazdi még gondolkodott rajta, hogy velem egy kicsit lemegy a partra (Szaffit nyilván a elvesztettük, ő bevonult a fürdőszoba legsötétebb zugába, és ott is töltötte az éjszakát, még a vacsoráját sem kérte), de nem mentünk, mert a gazdi és úgy érezte, hogy a derekának és a lábának nem ártana azért már egy kis pihi. Éjfélkor Szaffi jelentkezett a gazdi ágyánál. A gazdi álmosan, de fürgén pattant fel, hogy jaj, szegénykének biztos most kell elvégezni a dolgát… Hát ez a köcsög nem ezért riadóztatta a gazdit, hanem csak azért, hogy a készülődését látva én is felkeljek az ágyikónkból, és ő kényelmesen elterülhessen rajta, kiszorítva engem a csupasz földre.

Ma reggel fél ötkor viszont újra hármasban indultunk sétálni, és a gazdinak végre sikerült olyan fotót csinálni, ahol együtt vagyunk a napfelkeltében. Jelenleg esik az eső, úgyhogy túl nagy programra nem készülünk, bár a gazdi azt mondta, hogy nem vagyok cukorból, szóval nyugodtan mehetünk. Legfeljebb, majd megint felhúzza a puncstortás esőköpenyt, örömet szerezve ezzel a horgászoknak, akiknek valószínűleg eddig soha nem látott szerencséjük lesz, mert a halak, ha meglátják a gazdit a csodálatos „puncstorta szerkóban”, önként ugranak ki a vízből, miközben halálra röhögik magunkat. A vadkacsák és a hattyúk pedig nagy eséllyel terápiára szorulnak majd, hogy kiheverjék a látványt.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya