Tévedések vígjátéka

Halihó ! Sziasztok !

Én a kaját, piát a helyetekben offolnám. Magyarul: felejtős legyen, mint kibic a nászéjszakán! De végül is nem muszáj, mindenkinek magánál van a tudja. Én szóltam!

Tegnap délelőtt még azt gondoltam, csak gyorsan – frissen beszámolok nektek a két önjelölt Kőműves Kelemenről, oszt’ jó napot, de történt valami, ami miatt a jelen Naplóm hosszú lesz, mint egy litánia. Jó, kicsit hosszabb. De ha röhögni akartok, ne hagyjâtok ki! Na, gyorsan elvetem a gondját a kőműves sztorinak. Az volt, hogy a Főni a Mamikám sírja körüli részt betonozta le, meg szépítette. Nem volt egyszerű a dolga, mert az eső hol jött, hol ment, de még véletlenül se akkor, amikor kellett volna. A gazdi meg már megint a könnyebbik végét fogta meg a dolognak: ő volt a meós, kibic, szájtáti, észosztó, újratervező egyszemélyben. Ráadásul, bennünket is kivitt magával az ellenőrző körútra, pótolandó az elmaradt sétát. A Főni épp az utolsó simítást fejezte be a betonon, amikor Szaffi úgy döntött, hogy csak nyomot kellene hagyni maga után itt a földi létben, és végignyargalt a frissen elkészült szegélyen. Szerintem, amúgy tök jól mutatott a praclilenyomat az egyébként egyhangú betonon, de a Főni szeme hányta a szikrát rendesen, mint egy kitörni készülő vulkán, szűzies ajkait pedig temetőbe egyáltalán nem illő szavak hagyták el, amik megemlékeztek Szaff édesanyjának a foglalkozásáról, és az édesapjáról is, aki inkább a konnektorba dugta volna a férfiasságát, mint a kedves mamába. A gazdi jobbnak látta, ha felnyalábol bennünket, és elhagyjuk a helyszínt, amíg a Főni nem végez teljesen a melóval. Kimentünk hát a modellező pályára, ahol a gazdi megállapította, hogy rengeteg fiatal pöfeteg gomba találta alkalmasnak a helyet, hogy ott élje le az életét. Miután a gazdi még soha nem evett pöfeteg gombát, de Éva anyutól úgy hallotta, hogy csuda fincsi, gyorsan összekapkodott egy főzésre valót. (Fincsi vacsorát rittyentett belőle, de szólt a Főninek, hogy ő először ne egyen, csak várja meg, hogy kezd-e a gazdi arca zöldes – sárgás árnyalatot ölteni, mert hátha mégse ehető a gomba, akkor legalább az egyikük maradjon életben. De minden rendben volt, és úgy tűnik, a gazdi rákap a pöfire, mint gyöngytyúk a meleg fikára) Szóval, miután a gazdi kosár, szatyor, sőt „kötő” híján csak a felhajtott pulcsijába tudta szedni a gombákat (amit félkézzel tartania kellett), így mikor visszaindultunk a temetőbe, nekem szabadon követés volt, de a másik két ebtársam is viszonylag laza pórázon bandukolt a gazdi mellett. Ennek lett következménye, hogy mikor megérkeztünk (a Főni pont akkor fejezte be az utolsó simítást a sír másik oldalán a betonon), Mogyi lazán kirántotta magát a gazdi kezéből, odanyargalt a Főnihez, hogy nyelves csókjaival árassza el, majd mint egy bespeedezett szöcske , végigugráljon a még igencsak puha betonon. Tulajdonképpen, ha akkor van kéznél máglya, akkor azóta Mogyi haverom hamvai a betont erősítik, mint anno csóri Kőműves Kelemen feleségéé Déva várát. Máglya híján, csak a szentek és néhány taliga apróhangya lettek felszólítva orális szexre Mogyival, az ősi mesterséget űző anyukájával, a hernyótalpas nénikéjével, és úgy amblok a komplett rokonságával. Azt kell, hogy mondjam, Szaff és Mogyi kőműves pályafutása rövid véget ért, akárcsak egy meztelen csiga házavató bulija. Na, ennyit a betonozásról, és most jöjjön az, ami miatt a beszámoló elején evés-ivás korlátozást javasoltam. Ma kezdi a Főni szétverni a fürdőszobát (A francba, hogy nekünk nem hullott le a csempe a szivattyúzástól, mint a szomszéd bácsinak, és muszáj kemény munkával leverni!), úgyhogy tegnap még ki kellett menni a telekre, egy „kis” fűnyírási célzattal. A gazdi meg úgy gondolta, hogy a kellemeset tökéletesen össze tudja kötni a hasznossal: a Főni végzi a hasznosat, ő meg a kellemeset, azaz lelépünk egy kicsit sétálni. Zsófit se kellett nagyon unszolni, hogy csatlakozzanak hozzánk. Eredetileg nem nagy sétát tervezett a gazdi, tekintettel arra, hogy a derekát is kímélni akarta, meg a Főninek is be akart azért segíteni, de a vége csak egy három órás kiruccanás lett a dolognak. Na, úgy, ahogy most, még a büdös életben nem tévedtünk el! Ráadásul úgy, hogy pontosan tudtuk hol vagyunk, csak az nem volt világos, hogy járható út merre leledzik, illetve, hogy jutunk el rá! Na, de haladjunk sorjában! Bemelegítésként megmásztuk egy dombot, hogy elkerüljük a forgalmasabb földutat. Már itt rendesen küzdeni kellett a dzsuvával, mert a gazdi tudta, de nem sejtette, hogy a sok esőnek köszönhetően, valószínűleg nyakig ér majd a fű. Zsófi megállapította, hogy a gazdi az elmúlt időszakban nem lett normálisabb, de rá se retyetye, ő így is szereti. Mikor kiértünk a tiszta, járható erdei útra, már annyira benne voltunk a sétában, hogy észre sem vettük, és hipp-hopp a Les-réten találtuk magunkat. Útközben persze, ment a baromság, de ezt most nem részletezem, mert akkor tényleg sose érek a beszámoló végére. Erről a szakaszról legyen elég annyi, hogy a gazdi folyamatosan pöfeteg vagy vargánya, esetleg tinoru gombát akart keresni (miközben Zsófi engem fojtogatott). Zsófi közölte vele, hogy mit vacakol a pöfikkel, dugja az orrát a Szaffi valagába, és kap akkora pöfit, hogy egy hónapig kómában lesz tőle. De a gazdi valahogy nem a Szaffi-féle pöffenetre vágyott… Más meg nem állt rendelkezésre.

Na, szóval, a ketlábúak úgy döntöttek, hogy ha már lejutottunk a rétre, hazafelé a már ezerszer megjárt „féreglyukon”, azaz rövidebb, és emelkedőt nélkülöző úton megyünk. Amúgy is meg kell nézni, mennyire járható, mert a jövő héten szerdán, egy kedves barátunkkal is erre akarunk majd túrázni. (Most mondom Marcsika, ez az opció nem opció! De te mehetsz arra, ha gondolod, mi majd a betonúton megvárunk. Ha túléled a túrát!)

Az út elején (ami megjegyzem, jelzett terepbiciklis útvonal!) nem volt semmi gond, ám egyszer csak az ösvény eltűnt! Nem fokozatosan! Csak úgy hipp-hopp módon! Lett helyette Csipkerózsika várát körbevevő szúrós lófütyiket megszégyenítő áthatolhatatlan dzsungel. Ha a mesebeli királyfinak ezen kellett volna átverekednie magát az álomszuszék szűz csókjáért, akkor a leányzó azóta is vígan horpasztana, a királyúrfi meg beledöglik a dzsuvába, az hétszentség! Valószínűleg, mindössze fél méterre tértünk le a valamikori útról, de ez azt eredményezte, hogy bekerültünk a ketlábúak által még sosem látott és járt erdőbe. (Jelzem, mi már ezeket a részeket ezerszer befutottuk, de négylábon nyilván egyszerűbb a bokrok alján suhanni, mint kétlábon machete nélkül, mindenféle fiszemfaszom, szájbatekert szúrós istencsapásokon áthatolni) A dzsuvából csodálatos kilátás nyílt a többi getvára. Már jó fél órát bolyongtunk, és Zsófi már a Jancsi és Juliska-féle mézeskalácsházikó után sóhajtozott, csak azért, hogy dühét kitölthesse a büdös banyán. A gazdi egészen hosszantartó szentségelések közepette megállapította, hogy ő hülye, mert egy normális hatvan körüli nyanyakutyás nem dzsindzsatúrázik, hanem fogja Fifikét, lemegy vele a szépen rendben tartott ligetbe, sétál egy fél órát, majd Szulejmán maratont néz, ő meg vén hülyeként, örökösen kihívja maga ellen a sorsot, és mindent elkövet, hogy az őrangyala agyvérzést kapjon. Ez utóbbi tuti, mert épphogy végére ért a gazdi az eszmefuttatásnak, egy méretes ág úgy vágta pofán, hogy a fogai selejtezőt játszottak a bennmaradásért. Ekkor találtak egy szó szerint talpalatnyi területet, ahol megálltak, és Zsófi segítségül hívta a XX. század vívmányát a Google GPS-t. Érdemes volt, mert a telefon jelezte, hogy párhuzamosan haladunk az úttal, de egyúttal a kabbe ujját is mutogatta, utalva arra, hogy aki hülye, pusztuljon, és ő még virtuálisan sem hajlandó részt venni a bozótharcban. Mit volt mit tenni, a gazdi a fülére hagyatkozott, közölte, hogy márpedig a direkció jó, mert hallja a Főni fűnyíróját, szóval, így vagy úgy, ha nem akarjuk, hogy a csontjaink az erdő mélyén váljanak az enyészetté, akkor át kell verekednünk magunkat a dzsuván. Közben mi felriasztottuk a Csodaszarvast, vagy valamelyik kedves rokonát, de a tetű nem vezetett bennünket a helyes útra, mint ahogy anno az ősük tette. A ketlábúak közben olthatatlan lelkesedéssel kutatták az ösvényt, a „bicikliutat”, vagy bármit, amin haladva nem szúrták ki a szemüket, verték ki a fogukat. Hamarosan megállapításra jutott a tény, hogy jobbra szakadék, balra szakadék, előttünk szakadék… De legalább már tudták az okosok, hogy hol vannak : a régi bánya tetején, amiről ember ugyan le nem jut élve. Zokni ugyan felajánlotta, hogy mutatja az utat, de a gazdiék nem kértek belőle. Végül két olyan szakadék leküzdését választották „challange” – ként, ami csak saras és gyökeres volt, de legalább nem gurult ki alóluk a kő. Természetesen, a két lábon való közlekedés nem volt opció, ellenben a seggencsuszi remekül működött. A gazdi több ízben vélte felfedezni, hogy „megvan az út!”, ami egyébként abszolút helytálló megállapítás volt, mert az út tényleg megvolt, csak mi voltunk elveszve. Jobban mondva, csak a ketlábúak, mert nekünk abszolút ismerős volt a terep, és nem is igazán értettem a gazdi kérését, hogy „Roxi haza!”, amikor tudtam, hogy tulajdonképp pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell, csak pár méterrel arrébb. Én azt hittem, hogy ez a dzsindzsatúra kifejezetten a mi szórakoztatásunkra került a programba, meg azért, mert a gazdiék meg akarják ismerni a mi kis titkos útjainkat. A fene se gondolta, hogy a két nőszemély már a bolygóban sem volt biztos, nemhogy a megyében! Elvégre ők is azt hajtogatták, hogy a direkció jó. Az hát! Csak az „út” minősége hagyott némi kívánnivalót maga után. Nekik. Nekünk tökéletesen megfelelt! Végül mégis csak Zozi után ment a csapat, aki a legkevésbé meredek utat találta meg. Ja, persze, azt már mondani sem kell, hogy a gazdinak a nyakából az egyik szakadék tetején kicsúszott a póráz, amit az aljban vett észre, így Zsófi mászhatott vissza érte, mert azt már végképp nem vette volna a szívére, hogy vén barátnője pár méterre a cél előtt nyuvadjon meg. A gazdinak akkor vált világossá, hogy tulajdonképp valóban párhuzamosan haladtunk az úttal, és mindössze tényleg néhány méterre, amikor a Főni elmondta, hogy ő végig hallotta a hangunkat. Jelezni persze nem tudott, mert telefon az nem volt nála! Minek is!

Na, szóval, ezt csinálja utánunk valaki! Úgy tévedni el, hogy nem is, és úgy végig irányban maradni, hogy a pár méterre lévő járható útnak még a nyomát sem látni! Megkerülni a fél Földet száz méteres rövidítés kedvéért! Erre csak és kizárólag a mi falkánk képes!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau:

Roxi kutya