Csodabuli a Les-réten
Halihó 
! Sziasztok !Jövök már ezerrel, mint a pesti gyors a vakvágányon! Bocsánat a késlekedésért, de az van, hogy a gazdi a tegnapi túra után bealudt, mint mormota a baldachinos ágyban. Ma meg, még gyakorlatilag megállni se volt ideje, merthogy hol a mesterekkel tárgyalt, hol meg telefonos ügyintézést foganasított, a haját tépte, miután már az ENSZ is elfogadta a lakás katasztrófa sújtotta területté nyilvánítását, és azon meditált, hogy beáll qurvának, kiegészítendő a költségvetést, ami kezd erősen a negatív előjel felé orientálódni. Jelzem, az ötlet szerintem, annyira nem jó, mert lehet hogy a gazdi részéről a kínálat meglenne, de kereslet már, tekintettel a gazdi korára és állapotára, aligha
. Persze, sose lehet tudni. Azt mondják az okosok, hogy tüzet oltani a moslékos vödör is jó, a gazdit meg mégse hasonlítanám holmi moslékos vödörhöz. Már csak azért sem, mert úgy taknyán tenyerelne, hogy három hétig csak dagadnék, mint a kelt tészta a kemencepadkán. Na, de térjünk rá a tegnapi túrára! Azt kell, hogy mondjam nektek gyerekek, hogyha az egész élet olyan napból állna mint a tegnapi, akkor már most elő jegyeztetném magam reinkarnációra! A gazdi már a túra előtt való este felpörgetett bennünket, mint tornádó a szélturbinát. Aztán meg csodálkozott, hogy mozdulni se tudott anélkül, hogy előtte ne kellett volna kioperálni bennünket a valagából. Reggel hatkor meg turbóra állítottuk magunkat, mert akkor már a félreérthetetlen előkészületeket is láttuk, miszerint a gazdi szendvicsgyártásba kezdett, hátizsák bepakolásra összpontosított, és mindenféle kirándulást előre jelző mozdulatokat tett. Közben persze, folyamatosan szidott bennünket, és válogatott kivégzési módokat kínált fel abban az esetben, ha pofára ejtenénk a lábatlankodásunkkal a készülődés közben. Először a gazdi nővére, unokahúga, és a két törpicur: Gréti és Noah futott be. Majd Marcsika is megérkezett, és máris indulhattunk a találkozóra Zsófiékkal. Már majdnem kiértünk a telekre, mikor a gazdi közölte hogy: „Upsz! I did it again”! Azaz, jó szokásához híven megint otthon felejtett valamit. De nem volt lényeges amit otthon felejtett: csak a komplett kaja- és ivóvízkészletünk
maradt kikészítve a teraszon. Éva anyu vezetés közben röhögve verte a fejét a kormányba, és közölte, hogy no problémo, esze a gazdinak nincs, de ő így is szereti, és miután a gazdi egyeztetett a nővérével, hogy hol, és hova álljanak majd meg a telken, mi szépen visszafordultunk az otthon maradt motyóért. Végül némi késéssel vágtunk neki végre valahára a kirándulásnak. Zsófi és Éva anyu felhívták a gazdi figyelmét, hogy nem, nincs rövidebb út, nem, nincs sima út, susnya és dzsuva sincs, a kaland kedvéért se, megyünk az emberek számára kijelölt útvonalon! Ezt a javaslatot és ötletet határozottan díjazták a többiek is, csak a gazdinak állt félre a szája, hiszen ő csak jót akar a rövidítésekkel. Zokni az út elején igencsak megviselt állapotban volt, mert a nagytudású előző este kukabúvárt játszott és bezabált minden olyan dolgot, amire amúgy nincs szüksége a kutyák emésztőrendszerének. Zsófi, amellett hogy szidta a kutyáját, hogy megérdemli a sorsát, azért tiszta ideg volt, és már- már ott tartott, hogy ők visszafordulnak, hiszen Zozi semmiképp nem alkalmas most túrázásra. Ám haverom megcáfolta azt a valószínűleg urbanistic legend-et, hogy hányás és túrázás nem kompatibilis egymással. Mire a Les-rétre leértünk, már ő is a régi jó megszokott formáját hozta. De csak akkor nyugodtunk meg végleg, mikor már ő is kuncsorgó szemekkel nézett a falatozó kétlábúakra, és folyamatosan meg akarta kettyinteni Szaffit, nem törődve azzal, hogy a softpornót kiskorúak is látják. Noah és Gréti tökéletesek lennének kiképzőtisztnek a szadistább fajtából, mert az egész kirándulás alatt folyamatosan futtattak bennünket. Mármint Mogyit és engem. Szaffihoz egy hadseregnyi tábornok is kevés lenne, hogy megfutassák, ha ő nem akarja. És most nem akarta. Szaglászni akart, szimatolgatni, kapirászni, ténferegni. Szóval, teljesen mindegy hogy mit, csak gyors tempójú mozgás ne kelljen hozzá. Tehát az ungibungi még belefért szerinte, merthogy ott Zokni serénykedett, Szaff csak a farát tartotta oda. A Les-rét mellett folyik egy kis patakocska is, ami most a szárazságnak köszönhetően valóban egész kis méretűre zsugorodott. De így legalább jól összekenhettük magunkat sáros vízzel, amit aztán kellő figyelmességgel megosztottunk a kétlábúakkal is, akik ezután buzgón emlegették édesanyánkat, édesapánkat, és a komplett rokonságot. Az anyukánknak a foglalkozása is szóba került. Sajnálkozásukat fejezték ki továbbá, amiért édesapánkat nem szponzorálta az óvszergyár. Az a helyzet, hogy a réten bármeddig ellettem volna, hiszen itt mindent lehet csinálni, amihez csak kedvünk van: játszani, pihenni, napozni, árnyékba bújni…
Szóval, ez maga kutyaparadicsom! Illetve, azt mondanám, hogy lehetne a kutya paradicsom, de a két törpicur kihasználva, hogy én addig futok az eldobott bot után, amíg szusz van bennem. Megállás nélkül hajigálták nekem a méretes ágakat, Zsófi meg még ki is okosította őket, hogy lehet belőlem komplett idiótát csinálni! Bevetette a régi jó kutyaszivatós trükköt, miszerint eldobja az egyik botot, mondjuk jobbra, de még meg se várja, hogy elérjek odáig, már lendíti a következőt balra. Így aztán, mint a váltóáram vágtáztam a rét két pontja között, tűző napon. Azért ez nem is olyan kis teljesítmény! Annyi hasznom volt az egészből, hogy ebbe már még Mogyoró is bele szédült, és így feladta a farkam cincálását. Hazafelé menet a gazdi úgy gondolta, hogy még nem vagyok eléggé fáradt, mert csak néha-néha lépek rá a kilógó nyelvemre. (Bár, lehet, hogy az is motiválta, hogy a méretes husángokkal ne üssem őket, mint sötét paraszt a fehér gyalogokat. Ezért elővette a stikában becsomagolt labdát, és a hegy tetejéről úgy ba.. ta be az aljba, ahogy a huzat vágja be a nyitva felejtette ajtót. Hát, persze, én meg mentem utána, mert azért labda mégis csak egy van. Itt és most. A csoport kezdett szétszakadozni. Elől mentek az ifjúi hévvel bírók, középen a már kevésbé lelkesek, hátul meg a lusta törpök, azaz a gazdi és Szaffi. Ez csak azért volt gáz, mert én kötelességemnek éreztem, hogy szemmel tartsam az egész brigádot. Így már nem is volt olyan egyszerű a hazafelé út. Nagy lelkesedéssel azért leginkább Zsófi után futottam, mert ő hajlandó volt nekem dobálni a labdát. Egy darabig. Aztán elhagytam. Mármint a lasztit. Nem Zsófit! Bár éltem a gyanúperrel, és őszintén szólva a gazdi is, hogy Zsófi huncutkodott már megint, és sivasztotta el a labdámat. De határozottan állította, hogy nem olyan családból származik ő, hogy csak úgy bolonddá tegyen egy jóravaló kutyát. A gazdi viszonylag hamar túltette magát a veszteségen, közölte, hogy egy labda mínusz, és ezzel napirendre is tért a történtek felett. (Ma kiderült, hogy Zsófi mégiscsak a zsivány a fajtából való, mert igenis ő dugta el a labdát, amit ma délután elégedett kuncogások között adott át a futiban. De, hogy mégiscsak szépen végződjön a nap, és a gazdinak ne kelljen vissza könyvelni a veszteséget, most tényleg elhagytuk. Ott maradt a futtatóban.) A túra végeztével azért mindenki kellemesen elfáradt. Bár, nekem még jólesett az utójáték, amit már itthon vezettünk elő. Azért bevallom, ringatni engem sem kellett már éjszaka.
. Persze, sose lehet tudni. Azt mondják az okosok, hogy tüzet oltani a moslékos vödör is jó, a gazdit meg mégse hasonlítanám holmi moslékos vödörhöz. Már csak azért sem, mert úgy taknyán tenyerelne, hogy három hétig csak dagadnék, mint a kelt tészta a kemencepadkán. Na, de térjünk rá a tegnapi túrára! Azt kell, hogy mondjam nektek gyerekek, hogyha az egész élet olyan napból állna mint a tegnapi, akkor már most elő jegyeztetném magam reinkarnációra! A gazdi már a túra előtt való este felpörgetett bennünket, mint tornádó a szélturbinát. Aztán meg csodálkozott, hogy mozdulni se tudott anélkül, hogy előtte ne kellett volna kioperálni bennünket a valagából. Reggel hatkor meg turbóra állítottuk magunkat, mert akkor már a félreérthetetlen előkészületeket is láttuk, miszerint a gazdi szendvicsgyártásba kezdett, hátizsák bepakolásra összpontosított, és mindenféle kirándulást előre jelző mozdulatokat tett. Közben persze, folyamatosan szidott bennünket, és válogatott kivégzési módokat kínált fel abban az esetben, ha pofára ejtenénk a lábatlankodásunkkal a készülődés közben. Először a gazdi nővére, unokahúga, és a két törpicur: Gréti és Noah futott be. Majd Marcsika is megérkezett, és máris indulhattunk a találkozóra Zsófiékkal. Már majdnem kiértünk a telekre, mikor a gazdi közölte hogy: „Upsz! I did it again”! Azaz, jó szokásához híven megint otthon felejtett valamit. De nem volt lényeges amit otthon felejtett: csak a komplett kaja- és ivóvízkészletünk maradt kikészítve a teraszon. Éva anyu vezetés közben röhögve verte a fejét a kormányba, és közölte, hogy no problémo, esze a gazdinak nincs, de ő így is szereti, és miután a gazdi egyeztetett a nővérével, hogy hol, és hova álljanak majd meg a telken, mi szépen visszafordultunk az otthon maradt motyóért. Végül némi késéssel vágtunk neki végre valahára a kirándulásnak. Zsófi és Éva anyu felhívták a gazdi figyelmét, hogy nem, nincs rövidebb út, nem, nincs sima út, susnya és dzsuva sincs, a kaland kedvéért se, megyünk az emberek számára kijelölt útvonalon! Ezt a javaslatot és ötletet határozottan díjazták a többiek is, csak a gazdinak állt félre a szája, hiszen ő csak jót akar a rövidítésekkel. Zokni az út elején igencsak megviselt állapotban volt, mert a nagytudású előző este kukabúvárt játszott és bezabált minden olyan dolgot, amire amúgy nincs szüksége a kutyák emésztőrendszerének. Zsófi, amellett hogy szidta a kutyáját, hogy megérdemli a sorsát, azért tiszta ideg volt, és már- már ott tartott, hogy ők visszafordulnak, hiszen Zozi semmiképp nem alkalmas most túrázásra. Ám haverom megcáfolta azt a valószínűleg urbanistic legend-et, hogy hányás és túrázás nem kompatibilis egymással. Mire a Les-rétre leértünk, már ő is a régi jó megszokott formáját hozta. De csak akkor nyugodtunk meg végleg, mikor már ő is kuncsorgó szemekkel nézett a falatozó kétlábúakra, és folyamatosan meg akarta kettyinteni Szaffit, nem törődve azzal, hogy a softpornót kiskorúak is látják. Noah és Gréti tökéletesek lennének kiképzőtisztnek a szadistább fajtából, mert az egész kirándulás alatt folyamatosan futtattak bennünket. Mármint Mogyit és engem. Szaffihoz egy hadseregnyi tábornok is kevés lenne, hogy megfutassák, ha ő nem akarja. És most nem akarta. Szaglászni akart, szimatolgatni, kapirászni, ténferegni. Szóval, teljesen mindegy hogy mit, csak gyors tempójú mozgás ne kelljen hozzá. Tehát az ungibungi még belefért szerinte, merthogy ott Zokni serénykedett, Szaff csak a farát tartotta oda. A Les-rét mellett folyik egy kis patakocska is, ami most a szárazságnak köszönhetően valóban egész kis méretűre zsugorodott. De így legalább jól összekenhettük magunkat sáros vízzel, amit aztán kellő figyelmességgel megosztottunk a kétlábúakkal is, akik ezután buzgón emlegették édesanyánkat, édesapánkat, és a komplett rokonságot. Az anyukánknak a foglalkozása is szóba került. Sajnálkozásukat fejezték ki továbbá, amiért édesapánkat nem szponzorálta az óvszergyár. Az a helyzet, hogy a réten bármeddig ellettem volna, hiszen itt mindent lehet csinálni, amihez csak kedvünk van: játszani, pihenni, napozni, árnyékba bújni… Szóval, ez maga kutyaparadicsom! Illetve, azt mondanám, hogy lehetne a kutya paradicsom, de a két törpicur kihasználva, hogy én addig futok az eldobott bot után, amíg szusz van bennem. Megállás nélkül hajigálták nekem a méretes ágakat, Zsófi meg még ki is okosította őket, hogy lehet belőlem komplett idiótát csinálni! Bevetette a régi jó kutyaszivatós trükköt, miszerint eldobja az egyik botot, mondjuk jobbra, de még meg se várja, hogy elérjek odáig, már lendíti a következőt balra. Így aztán, mint a váltóáram vágtáztam a rét két pontja között, tűző napon. Azért ez nem is olyan kis teljesítmény! Annyi hasznom volt az egészből, hogy ebbe már még Mogyoró is bele szédült, és így feladta a farkam cincálását. Hazafelé menet a gazdi úgy gondolta, hogy még nem vagyok eléggé fáradt, mert csak néha-néha lépek rá a kilógó nyelvemre. (Bár, lehet, hogy az is motiválta, hogy a méretes husángokkal ne üssem őket, mint sötét paraszt a fehér gyalogokat. Ezért elővette a stikában becsomagolt labdát, és a hegy tetejéről úgy ba.. ta be az aljba, ahogy a huzat vágja be a nyitva felejtette ajtót. Hát, persze, én meg mentem utána, mert azért labda mégis csak egy van. Itt és most. A csoport kezdett szétszakadozni. Elől mentek az ifjúi hévvel bírók, középen a már kevésbé lelkesek, hátul meg a lusta törpök, azaz a gazdi és Szaffi. Ez csak azért volt gáz, mert én kötelességemnek éreztem, hogy szemmel tartsam az egész brigádot. Így már nem is volt olyan egyszerű a hazafelé út. Nagy lelkesedéssel azért leginkább Zsófi után futottam, mert ő hajlandó volt nekem dobálni a labdát. Egy darabig. Aztán elhagytam. Mármint a lasztit. Nem Zsófit! Bár éltem a gyanúperrel, és őszintén szólva a gazdi is, hogy Zsófi huncutkodott már megint, és sivasztotta el a labdámat. De határozottan állította, hogy nem olyan családból származik ő, hogy csak úgy bolonddá tegyen egy jóravaló kutyát. A gazdi viszonylag hamar túltette magát a veszteségen, közölte, hogy egy labda mínusz, és ezzel napirendre is tért a történtek felett. (Ma kiderült, hogy Zsófi mégiscsak a zsivány a fajtából való, mert igenis ő dugta el a labdát, amit ma délután elégedett kuncogások között adott át a futiban. De, hogy mégiscsak szépen végződjön a nap, és a gazdinak ne kelljen vissza könyvelni a veszteséget, most tényleg elhagytuk. Ott maradt a futtatóban.) A túra végeztével azért mindenki kellemesen elfáradt. Bár, nekem még jólesett az utójáték, amit már itthon vezettünk elő. Azért bevallom, ringatni engem sem kellett már éjszaka.A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau:
Roxi kutya 
