Őskáosz, öregkori elhülyülés… Itt most minden játszik!

Halihó ! Sziasztok !

Tudom, tudom! Megint elmaradtam, mint siralomházban a farsangi buli… De cserébe most kaptok egy jó kis mixet, plusz egy kéretlen jó tanácsot, miszerint, nagyon nem kéne most olvasás közben falatozgatnotok! Annyi mindenről kell beszámolnom, hogy muszáj vagyok ide rittyenteni egy emlékeztetőt. Szóval, lesz itt szó az őskáoszról, amelyben mi hárman, négylábúak csak fokozzuk a zűrzavart, Úgy is mondhatnám, hogy tetézzük, mint néger gyerek a Tóra olvasással a szkinhed felvonuláson. Lesz szó öregkori elhülyülésről, ami kivételesen nem csak a gazdit érinti, de kőkeményen Szaffi barátnőmet is. Aztán „mea culpaznom” is kell, mert Zsófi azt mondta, ha ezt el nem mesélem, akkor nekem végem, mint a botnak, és leveszi rólam „nevelő keresztanyai” kezét. Bármit is jelentsen a „nevelő keresztanya”. De ha Zsófi mondja, akkor biztos csak jó dolog lehet! Szóval, magamra vállalom mindenki bűnét, mint anno Jézus, kár, hogy én nem válthatok meg vele senkit. Beszámolok még arról, hogy Zozi se százas, de ez így van jól, mert hogy nézne az ki, hogy három kretén, meg egy tök normális eb?! Mondjuk, azt azért sérelmezem, hogy a Szaffi és Zokni baromsága miatt, mi is kaptunk Mogyival, pedig kivételesen, mi olyan jók voltunk, mint a ma született bárány! Mi több! A bégető barika bespeedezett ámokfutó hozzánk képest! Lehet, hangsúlyozom csak lehet, hogy megemlítem még, hogy a gazdival voltam dolgozni. Erről csak akkor beszélek, ha beszámolóm hossza nem haladja meg Marx Tőkéjének a hosszát… De sanszos, hogy meghaladja… Szóval, akkor most legyen elég annyi, hogy voltam dolgozni. Jó volt. Kész, passz! Majd egyszer erről is regélek. Ha más témám nem lesz. És, hogy Mogyi se maradjon ki a sorból, róla is vakkantok egy-két szót. Hát, hogy az időrendet hogy tartom be, az még kérdés, mert én is úgy vagyok már, mint akihez társbérlőnek költözött be Alzheimer bácsi, és a téridő kontinuumot elvesztettem, mint a kislány a zsebkendőjét, akit szidott anyja érte…

Kezdjük az őskáosszal! Tudjátok, hogy fürdőszobafelújítás van nálunk, aztán „nem megy az olyan gyorsan faluhelyen”, mondaná Regős Bendegúz, bár ő a megjavulásra célzott. Hiába, hogy csak a fürdőben robbant akna, azért a körülötte levő helyiségek is katasztrófasújtotta területnek néznek ki. Tegnap, a gazdiék elmentek bevásárolni olyan apróságokat, mint csemperagasztó, meg metlachi, meg aljzatbeton, vagy mi a ménkű… A lényeg, hogy felrakodva tértek haza, mint a málhás ló. Aki a burkolást végzi, az a gazdinak kedves ismerőse, így aztán, a saját munkáján kívül vastagon segít a gazdinak mindenben. A vásárláson túl, például cipeli be a nehéz zsákokat, dobozokat. Jobban mondva cipelné, ha mi nem feküdnék keresztbe előtte a szűk folyosón. A gazdi jó szándéka jeléül, és mekönnyítendő a cucc-cipelő projektet, próbált bennünket elterelni az útból. De ezzel csak azt érte el, hogy amíg eddig csak fekvő kutyákon kellett átlépnie Krisztiánnak, most, hogy a gazdi szavára felpattantunk, remek gátfutási terepet kapott a lába elé. Bár az kétségtelen, hogy így simán indulhatna az atlétikai világbajnokságon, és szerintem másnak esélye sem lenne a győzelemre, hiszen a nyomorult atléták csak holmi helyhez rögzített gátakon ugrálnak át, míg mi abszolút mozgó akadályt képeztünk. Látványnak sem volt utolsó, ahogy csórikám, vállán a több kilós zsákot egyensúlyozva, próbál talpon maradni, és nem pofára esni valamelyikünkben. Én egy szépen kivitelezett szlalommal is megpróbálkoztam a lábai között, úgy ahogy tanultam, de ez azért már kiverte a gazdinál a biztosítékot, és mind a hármunkat bezárt a hálószobába. Közölte, hogy most már szabad az út, Krisztián nyugodtan cipelheti a motyót. Csak egyre nem számítottak, hogy előttem ugye, nincs akadály. Így aztán, sikerült még egy meglepetés bio gátat emelnem a srác elé, akinek ekkor már tényleg nem volt őszinte a mosolya, de udvarias gyerek lévén, nem „qrvaanyázott”, ellentétben a gazdival, aki viszont befenyített, hogyha nem maradunk a seggünkön, akkor tesz róla, hogy a Szojuz űrállomásnak hárommal több lakója legyen. Amúgy, Mogyi a felújításon túlmenően is szokott bioakadályt képezni, de az ő célközönsége a gazdi, akinek több ízben az volt a szerencséje, hogy viszonylag közel vannak egymáshoz a bútorok a konyhában. Így, amikor a dunántúli ugróst járja Mogyoró miatt, nem esik pofára, ellenben csodálatosan eggyé tud válni a konyhaszekrénnyel, az asztallal, a hűtővel, vagy épp a spájzajtóval. Amikor a gazdi szűzies ajkait nem egészen úrinőhöz illő szavak hagyják el, szegény kis barátom csak szomorúan néz rá, mert nem érti, mit követett el azzal, hogy épp akkor áll fel, amikor a gazdi átlépne rajta, vagy még rosszabb esetben kiugrik elé, mint öngyilkosjelölt a gyorsvonat elé. Ilyenkor a gazdiban mindig megfogalmazódik az a gondolat, hogy lehet, a border colliek kétszer olyan gyors felfogásúak, mint más kutyák, de Mogyoró azért marad ugyanolyan hülye, mint volt, csak kétszer gyorsabban. Nem érti, hogy nem képes Mogyoró még a 100. felrúgás után sem megjegyezni, hogy ne ugorjon a lába alá?! Újabban megint felvettük azt a jó szokásunkat, hogy a gazdit a vécére is elkísérjük. Sőt, igazából már sportot űzünk abból, és kifejezetten versenyzünk azon, hogy melyikünk tud hamarabb bejutni a budira (megelőzve ezzel akár a gazdit is), és beülni a lába közé. Ez az első hely. Akik lemaradnak, azok legfeljebb az ajtóban toporzékolhatnak (Jelzem, ez az esetek többségében Mogyi és Szaffi), és onnan kaffognak egymásra, vagy rám, esetleg a gazdi orrára. Amennyiben a gazdi orra a cél, akkor az azért nyújt szép látványt, mert ez esetben, a trónoló gazdira kell helyezni a két mellső tappancsot. A súlyáthelyezésnek köszönhetően, a gazdit gyakorlatilag hanyatt lökjük, aki így megkapja a kellő nagyságú tockost a faltól. Na, az őskáoszról nagyjából ennyit! És akkor most jöjjön az „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”! A múltkori beszámolóban említettem, hogy sikerült úgy valagon billenteni Zsófi barátnőmet, hogy a frissen mosott nadrágja a továbbiakban nem különbözött egy sárban fetrengő varacskos disznó farszőrzetétől. Természetesen, a dolognak nadrágmosás lett a vége. Csakhogy, Éva anyunak sikerült a gatya mellé bejátszania egy piros törölközőt, ami folytán, az eddig fekete-fehér mintás rövidnadrág a továbbiakban szép egyenletes rózsaszínre váltott. A gazdi megkérdezte, hogy oké, de mit tehetek én Éva anyu hülyeségéről? De Zsófi kifejtette, hogy minden az én hibám, mert ha nem lököm bele a patakba, és kenem össze a nadrágját, mint Rambo az arcát cipőkrémmel a dzsungelharc előtt, akkor nem kellett volna kimosni, és nem kapott volna az eredeti helyett egy Barbie-rózsaszín ruhadarabot. A gazdi azonban megvédett, és közölte, hogy örüljön neki, így legalább majd azt hiszik a népek, hogy úgy nadrágja van. De Zsófi csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy én vagyok minden rossznak az okozója. Szóval, mea culpa, mea culpa, mea Maxima culpa! És októberben, amikor újra fűt a gazdi, majd a hamut is szórom a fejemre! Így már jó lesz, Zsófi? Maradsz a nevelő keresztanyám? Bármit is jelentsen ez? Na, akkor most, lássuk Szaffi barátnőm öregkori elhülyülését! A múltkori beszámolóban szerintem, azt is említettem, hogy barátnőm ismét dögfürdőt vett, aminek következménye egy kerti csapos, slagos bundamosás lett. Utána következett még egy bűzfürdő, amit Zsófi a patakban próbált meg lesuvickolni Szaffiról. (Ennek következménye lett a rózsaszín nadrág.) Majd tegnap újfent sétálni mentünk, ahol Szaff bizonyította, hogy minden retorziót elfelejtett, ahogy Győzike az adóbevallást. A pataknál a gazdi árgus szemekkel nézte Szaffóka minden mozdulatát, nehogy megint elcsalinkázzon mellőlünk, és újabb döggel keveredjen szoros kontaktba. Majd Éva anyuval úgy döntöttek, hogy inkább nem kísértik a sorsot, és a rövid patakozás után, elindultunk másfelé csavarogni. Szaffika nagy lelkesedéssel vezette a csapatot, és az út közepén hanyatt dobta magát, mit ganajtúró bogár átbukva a kő akadályon, és fülig érő szájjal dörzsölte bele a hátába az úton fekvő trutyit. Ekkor a gazdiék még tömény bűzt nem éreztek, meg is nyugodtak, hogy nem volt az, csak fű, amibe Szaffi beledobta magát. Érdekes módon, ettől a ponttól kezdve, Zokni barátunk az istennek nem akart tovább sétálni. Éva anyu és a gazdi is ott putyulgatták a lelkét, hogy mi a baj, tán csak nem fáj neki valami? Vagy szomorú? Vagy Zsófit hiányolja, aki ez idő tájt épp dolgozott? De Zozi csak azt mutogatta, hogy ő inkább menne visszafelé, nincs neki kedve az élethez se. Hát jó, legyen így! Hamarosan valóban visszafordultunk. Ahogy indulunk hazafelé, Zokniból ettől a pillanattól kezdve elköltözött a szomorúság, bánat, és most már gyakorlatilag rohant a társaság előtt, jó pár méterrel. Majd megállt annál a pontnál, ahol odafelé menet Szaffi, és ő is boldogan beledörzsölte a frissen mosott bundáját az illatanyagba! Csakhogy, Zozi precízebb volt mint Szaffi, mert neki tényleg sikerült a t magára kenni, ellentétben Szaffival, aki csak olyan hebehurgya módon, a fűbe dörgölőzött. Míg Éva anyu kitért a hitéből, a gazdi meg röhögött, Szaffi megpattant, és másodpercek tört része alatt tűnt el az ember magasságú gazban. Ekkor már mindannyian tudtuk, hogy ennek szomorú vége lesz, mert barátnőnket egészen biztosan nem a felfedező kedv hajtotta, sokkal inkább a tegnapelőtt felfedezett dögmaradvány vonzotta a susnyába. És ez pontosan így is lett. Mire előkerült a dzsuvából, olyan penetráns szagot árasztott magából, amitől még egy jobb fajta döglégy is kómába esett volna. Természetesen, nem maradt el a megtorlás! Hazaérkezvén, mindkét társam a kerti csap alatt találta magát, Éva anyu tartotta őket, a gazdi pedig szimultán suvickolta samponnal és gyökérkefével a két idiótát. Aazok meg, szerencsétlenek, csak szomorúan néztek a világba, és várták, mikor lesz vége a számukra igen kellemetlen fürdetésnek. A vízből és a retkes samponból jócskán kijutott Éva anyunak, sőt a gazdinak is, mert Szaff és Zozi felváltva rázták le magukról a mocskot, ami ezután a kétlábúak bőrén, haján, szájában talált végső nyugalomra. Mi, Mogyival kárörvendően követtük figyelemmel az eseményeket. A gazdi meg, hogy megjegyezzük, mégse a legszebb öröm a káröröm, bennünket is célba vett a slaggal, és gyakorlatilag körbe-körbe kergetett bennünket az udvaron a vízsugárral! Na, erre mondom én, hogy ez aztán a pofátlanság de lux! Mert mi most semmit nem követtünk el, mégis úgy néztünk ki a locsolás végén, mint a csatakos ló 50 kilométeres vágta után kánikulában. Na, megállj gazdi! Ezt még visszakapod!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi boldog vau: Roxi kutya