A gazdi átment kreténbe! De legalább a vacsora fincsi volt
Halihó 
! Sziasztok !Legelőször is, kívánok minden kedves kispajtásnak nagyon boldog új tanévet!
Másodjára, le kell szögeznem, és meg kell állapítanom, hogy a gazdi visszavonhatatlanul és minden kétséget kizáróan hülye! Az van, hogy a múltkor látott a neten egy videót, ahol a gazdik váratlanul beleugattak a kutyáik fülébe, aztán jöttek a kutyák ilyen-olyan reakciói. Gondolta ez a nagytudású agyi anorexiaban szenvedő gazdim, hogy ezt ő is kipróbálja, mert miért ne! Azt nem tudom, hogy ő mit várt, milyen visszajelzést kap tőlünk, amikor konkrétan egyszerre vakkantott bele mind a hármunk fülébe, de utána ő maga is megállapította, hogy ez csak először tűnt jó ötletnek. Mind a hárman a magunk vérmérséklete szerint reagáltuk le a dolgot. Mogyi két lábbal beleugrott a gazdi hasába, és face to face közölte vele, hogy vauuuu! Sajnos, az ő orra olyan közel volt a gazdiéhoz, hogy a vakkantás után már nem lehetett eldönteni, hol végződik a Mogyi orra, és hol kezdődik a gazdié. Én magam, visszaugattam neki, mintegy megkérdezve, hogy amúgy normális-e, és mi a pöcsöm van, tán csak nem ő akarja átvenni a házőrzői szerepkört?! Szaffi, aki álmából ébredt, kissé bambán nézett rá, majd ásított egyet, akkorára tátva a száját, hogy tulajdonképpen belefért volna az egri Bazilika. Majd, ha már előre beszívta a temérdek levegőt, ugyanazzal a svunggal, hátul ki is engedte, miközben a lapát nyelvével felmosást végzett a gazdi pofázmányán, lefertőtlenítve ezzel a Mogyi által eltávolított orr hűlt helyét. Végül pedig, egyesítettük erőinket, és egyszerre kezdtük lökdösni, taszigálni a gazdit, hogy elég volt a tunyaságból, indíts sétálni! Tegnapelőtt csak egy rövid kis szaladozás adatott meg a modellező pályán, tegnapra viszont a szép hely felé terveztünk egy sétát. Így hát, mi mentünk el Zsófiékhoz, hogy aztán velük kiegészülve folytassuk utunkat. Éva anyuék az ellenség megtévesztése végett, nem oda rakták a csengőt, ahol bebocsájtást lehet kérni az udvarukba. Ezzel gyakorlatilag, senkinek sincs semmi problémája, kivétel a gazdi, aki három izgatott ebbel közelíti meg az objektumot. Merthogy ő ugye, menne a csengő felé, mi meg a kapu irányába. A szándékok és célok így nemcsak hogy nem találkoznak, de úgy mennek el egymás mellett, mint két gyalogkakukk a sivatagban. Ennek aztán az a következménye, hogy a gazdi elindul jobbra, mi hárman rántjuk balra, majd a gazdi pofára esik. A továbbiakban már nincs szükség csengetésre, mert ahogy bennünket helyretesz, azt tulajdonképpen még a Főni is hallja Németországban, telefon nélkül is, nem még Éva anyuék bent a házban. Miután a gazdi kidühöngte magát, elindultunk a szép helyünk felé, ahol végre jó alaposan ki rohangászhattuk magunkat, patakozhattunk. Zokni, minden tiltás ellenére felzabálta az egyik pince előtt fellelhető macskának kirakott kaját. A megtorlás gyors volt és alapos. Úgyhogy, ha mostanában arra jártok, ne lepődjetek meg ha az úton találtok egy Zokni alakú bemélyedést. Amúgy, képzeljétek el, csoda történt! Szaffikánk is belevetette magát a fogócskázás örömeibe, és olyan vágtába kezdett, hogy a kétlábúaknak a szeme is káprázott tőle. Én magam Zsófival játszottam (kivételesen a gazdi nem felejtette el magával labdát hozni). Barátnőm seperc alatt lefárasztott, így hát labdával a pofimban, sovány malac vágtában vettem célba a patakot. A kétlábúak kórusban üvöltötte, hogy: neeeeeee, de én fittyet hánytam rájuk. Na, a gazdi már elkönyvelte egy újabb veszteségnek a labdát, és már fogalmazta a hirdetést, miszerint, ha a Dunában valaki megtalálja, legyen szíves visszajuttatni hozzánk a játékomat. Csodák csodájára, lasztival a számban tértem vissza a patakról. A kétlábúak nem győztek csodálkozni. Aztán kiderült a turpisság: a patakot kidőlt fák és falevelek eltorlaszolták, így a víz nem tudta elvinni a labdát. Később, mikor már indultunk hazafelé, a gazdi letetette velem a lasztit, hogy eltegye a hasitasijába. Ám Zsófi nonverbálisan a tudtomra adta, hogy ő még hajlandó dobni nekem egy utolsó labdát. Én persze, élni akartam a felkínált lehetőséggel, ezért úgy vettem ki a gazdi kezéből a lasztit, hogy gyakorlatilag könyökig amputáltam a mancsát. Míg a gazdi felháborodott, addig Zsófi és Éva anyut a kárörvendő kacajt eresztettek el a gazdi felé, és közölték, hogy ez így volt fair! Épp ideje, hogy akasszák végre a hóhért, és ne csak a gazdi vigyorogjon azon, amikor a bot vagy labda dobáltatás miatt, másnak szerzek nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket.
Mikor hazaértünk, a gazdi meglepi vacsorával állt elő. Igaz, röpke fél órát még várni kellett rá, mert végre az unalmas száraztáp helyett, marha nyesedéket és csirkét kaptunk. Miután a nyári melegben zömében csak száraztáp volt a jussunk, úgy vetettük rá magunkat a finom kajára, mint gyöngytyúk a meleg fikára. A gazdi meg is jegyezte, hogy hiába erőlködünk, a szagot nem fogjuk tudni kinyalni a tálból, úgyhogy akár abba is hagyhatjuk a mosogatást, mert már olyan tisztára lafatyoltuk az etetőinket, hogy nincs az a „Domesztosz” meg hypo, sósav, ami jobban kipucoválná. Gyakorlatilag, lyukasra nyaltuk a találkát, természetesen megfelelő csörömpölés kíséretében. A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog való Roxi kutya 
