Itt mindnki hülye? Itt? Mindenki!

Halihó ! Sziasztok !

Tudom, hogy megint elmaradtam, de csak azért, hogy megbocsássátok a vétkemet, ma mesélni fogok nektek a „fényre süketülő” (Hadházi László után szabadon) Szaffiról, a „bottól rokkanó” (ilyen szó meg „nincsen” is) Éva anyuról, a reggelre hülyülő gazdiról, a fejre locsoló Zokniról, és ez egyre bolonduló Mogyiról. Hát, az van kérem, hogy azért mert nem írtam, mi még voltunk ám sétálni! Tegnapelőtt is, meg tegnap is. Sőt előtte is! De tudjátok, hogy van ez a gazdival! Kukorékol olykor hajnal 3-ig is, de arra meg nem figyel, hogy nekem is haladni kéne a munkával. Meg „aszondja”, hogy hagyjuk békén, mert úgy szét van hajtva, mint egy kistérségi postásbicikli. Jó, azt elismerem, hogy azért mi se vagyunk mindig tekintettel arra, mikor meg éppen ő dolgozna, aminek aztán következménye, hogy a gazdi nem egészen papírra illő szavakkal illet bennünket. Pedig mi tényleg csak azt ellenőrizzük, hogy a nagy írás és gépelés közben, nem romlottak-e még a reflexei. Jelentem, teljesen rendben vannak! Simán képes röptében elkapni a laptopot, amikor valamelyiken a madzagjánál fogva rántjuk ki a keze alól, az asztalról, lesodorva azonban minden mást, ami a gép mellett van, viszont nem képviselnek akkora értéket. Szóval, a gazdinak villámgyorsan kell eldönteni, hogy mihez kapjon. Általában jól sikerül szelektálnia. A tánc tudása is sokat fejlődött, mert amikor egy kicsit vaksin, pislogva a billentyűzetre világító lámpától, igyekszik kifelé a vécére, egész szép kűröket tud bemutatni a lába alatt elhelyezett labda segítségével. De tényleg! Abszolút 10 pontosokat. Főleg, hogy a zenei aláfestést is maga szolgáltatja. Na de, ezt most hagyjuk is! Jöjjenek a sztorik a beígértekről! Azt nem mondom, hogy időrendi sorrendben fogom elmesélni a dolgokat. Igyekszem, de ha nem sikerül, hát nem sikerül. Pereljetek be! Az meg aztán végképp esélytelen, hogy megmondjam, melyik napon történt a dolog, mert a Gergely-naptár, mint olyan, gyakorlatilag már megszűnt a gazdi számára, és csak úgy tartja számon a napokat, hogy amikor „ezt, meg azt, még meg kell csinálni”, vagy „húbasszameg, ezt elfelejtettem tegnap”… Na, a lényeg, hogy az egyik napon Zsófival, Éva anyuval és Zoknival indultunk el sétálni. A gazdi javasolta, hogy menjünk a kedvenc dombjára, de Zsófi egy sokkal jobb terepet mutatott nekünk, ahol szaladozni is lehetett, patak is volt, bot is volt, szúnyog is volt, amik gondoskodtak róla, hogy ne csak mi mozogjunk, de a kétlábúak keze is járjon, mint a cséphadaró. Odafele menet, már tiszta extázisban voltunk; Mogyoró ugrált, mint egy jósvájdájú szöcske az arató bálon, mi Szaffival hol megálltunk 1-1 szimatra, hol meg húztunk, mint egy szénnel jól megrakott gőzmozdony. Ám a kétlábúak egyiket sem díjazták, és szigorúan megkövetelték a normális vonulást. Ám, hogy mégis legyen valami érdekesség, arról Zokni és Szaffi gondoskodott. Az történt ugyanis, hogy Zokni, eléggé el nem ítélhető módon, locsolásra emelte a lábát egy villanyoszlop tövében, nem törődve azzal, hogy nyilvános helyen nem illik pössenteni. Ez a lökött Szaffi meg, csekkolni akarta, hogy megvan-e még Zokni férfiassága, vagy legalábbis az a része, ami az ivartalanítás után még megmaradt belőle. Az ellenőrzés túl jól sikerült, ugyanis ahogy Szaffi Zokni alá hajolva beszagolt, Zokniból elindult a Niagara, és szó szerint fejen pisálta a barátnőmet! De nem ám úgy himihumi módon! Becsületesen! Hogy jó öt percig csillogott Szafi fején a pisi! Zsófi ezen piszok jót derült. Konkrétan Éva anyuval együtt a hasukat fogták a röhögéstől. A gazdinak annyira mondjuk, már nem volt őszinte a mosolya. És akkor most tényleg nagyon finoman fogalmaztam! Amint megérkeztünk a placcra, valahogy nekem rögtön a szemembe tűnt egy aprócska botocska! Zsófi volt egyedül hajlandó játszani velem, és a méretes bottal. A két vénasszony csak egymással fecserészett, meg azt figyelte, hogy a többiek merre bóklásznak. Leginkább Szaffit és Zoknit kellett szemmel tartani, mert ők szoktak Hudinit játszani, ha a kétlábúaknak lanyhul a figyelme. Nem maradtunk sokáig, de ez idő alatt azért sikerült rendesen kifárasztani magunkat. Nekem pláne, hiszen nemcsak a háromméteres bottal kellett megküzdenem, de Mogyoróval is, aki folyamatosan a fenekemben edzette a fogait. Amikor elindultunk hazafelé, a 3 eszetlen kétlábú felszólított, hogy hagyjam ott a botot! Normálisak ezek?! Ilyen energiaválságban, meg rezsi árak mellett ne hozzam magammal a fűteni valót?! De ezek csak ragaszkodtak a hülyeségükhöz, hogy márpedig, ha a bot jön, akkor én maradok. Azért egy darabig csak sunnyogtam, és vittem magammal a szerzeményemet. Egészen addig, míg Éva anyunak sikerült olyat bevinnem a gerincére, hogy a szeme nem az örömtől lett könnyes, és a szájából nem kifejezetten az elismerés és a dicséret szavai buktak elő. Ellenben megállapította, hogy ha most elmenne az orvoshoz, valószínűleg minden megvesztegetés nélkül, simán leszázalékolná. Ekkora gazdi (bár jelzem, azért a kárörvendő nevetés ott bujkált a hangjában), szigorúan rám parancsolt, hogy botot letenni, és a nyakamba akasztotta a pórázt, hogy innentől fogva láncos kutya legyek.

Tegnap Zsófi nélkül, csak Éva anyuval mentünk sétálni. Merthogy barátnőm a munkásnők keserű kenyerét ette éppen. Igazából, nem terveztünk túl nagy kiruccanást, épphogy csak a patakhoz mentünk le, meg sétáltunk egyet a „dühöngő” felé. Ám ez az idő pontosan elég volt arra, hogy Szaffi kiakassza a kétlábúakat, mint ahogy a gazdi szokta a gerincét. Attól kicsit jobban. Az történt ugyanis, hogy amíg mi vígan elvoltunk, a gazdiék meg beszélgettek, addig Szaffika sunyi módon, mint egy színházban stikában eleresztett puki, megpattant a szemünk elől. A gazdi Éva anyuval szinkronban szólítgatták, kiabáltak neki, fenyegették, ígértek fűt-fát, de Szaffi csak nem adott életjelet magáról. A gazdi élt a gyanúperrel, hogy esetleg átment a patakon, és azóta már ott téblábol, de az se kizárt, hogy csak becélozta magának azt a területet, amerre egyébként sétálni szoktunk, és arra vette az irányt. Nos, ez utóbbi történt. Éva anyu indult el a vízművek felé, a gazdi meg a patak irányába. Míg a gazdit a patakot körülvevő csalán és susnya szabta át, addig Éva anyu térdét valami a földből kiálló getva. Merthogy Éva anyu felfedezte, hogy Szaffi valóban a vízművek kerítésénél legelészik, kiabált is neki, Szaffi meg boldogan felkapta a fejét, és sovány malac vágtában indult el… Ellenkező irányba! Most kétesélyes a dolog: az egyik ugye az, hogy Szaffi még nem tervezett hazafelé indulást, és gondolta, hogy majd érte megyünk, ha nem akarunk nélküle hazatérni. A másik opció, ami azért lássuk be szintén reális, hogy Szaffikába egyrészt gyárilag fordítva van beszerelve a GPS, másrészt olyan hülye és fényre süketülő, hogy nem tudja bemérni, melyik irányból hallja a hívó szót. Végül, Éva anyu azért csak utolérte, és mint utóbb elmondta a gazdinak, csak azért nem rúgta seggbe, mert nem az ő kutyája. A gazdi utólagosan is felhatalmazást adott neki, hogy csak nyugodtan, mert még mindig jobban jár, ha tőle kapja a farba billentést. Mondanom sem kell, hogy ezek után Szaffika megfosztatott szabadságától. Sőt, ha hinni lehet a gazdinak, akkor életfogytiglanig rabláncon való sétáltatásra lett ítélve a barátnőm. A gazdi szívét még az utunkat álló, ősszel virágzó orgona sem lágyította meg. Miután elég hamar befejeztük a sétát, és amúgy meg tök kellemes idő volt, Éva anyu és a gazdi úgy döntöttek, hogy még partiznak egyet a kertben. Bele is csaptak a lecsóba rendesen, és a két élvhajhász nőszemély felszisszentett egy-egy alkoholmentes gyümölcsös sört, hogy most aztán végképp kirúgnak a hámból! Ám a tivornyából nem lett semmi, mert két percig nem tudtak kint ülni a hintán, és a szúnyogok olyan támadást intéztek ellenük, mint anno a japánok Pearl Harbornál az amcsik ellen. Konkrétan, ruhán keresztül csíptek rajtuk akkorákat, hogy a gazdinak például, a duplájára dagadt a térde. Éva anyu meg úgy vakarózott, mintha most újított volna be magának nagy mennyiségű rühöt. A gazdi röhögött is, hogy ő gyorsan felmegy zuhanyozni, és leápolja magát, de Éva anyunak még haza kell menni, nagy vakarózások közepette. A gazdi szentül megfogadta tegnap este, hogy megírja a Naplót, de amint említettem, kivan a nyomorult, mint koldus segge az alsó gatyából, úgyhogy fogadalom ide, fogadalom oda, bealudt mint a krumpli decemberben. Ma reggel meg az istenadta neki akart fogni gereblyézni. Csak hát nem számolt azzal, hogy én is vele tartok. Sőt mi több, Mogyoró is. Na, azt a gereblyézést láttátok volna! Én nem igazán értem a gazdit, mert szerintem, a lombseprű piszokul nem arra találták ki, hogy azzal holmi leveleket összevakarásszon, hanem arra, hogy én megtépjem, mint foxi a lábtörlőt, meg rágicsáljam a fogazatát, és ki ugassam rá a lelkem, miközben megpróbálom kiszedni a gazdi kezéből.

Valószínű, hogy a jövő héten se túl sokat fogok jelentkezni, mert hétvégén lesz a díjátadó, aminek a helyi suervezője a gazdi, de azért megpróbálok, ha mást nem is, legalább képeket felrakni.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau:

Roxi kutya