Egy kis anatómia

Kérdés: Milyen szervek vesznek részt a beszéd létrehozásában?

 

Válasz: A mindennapi életben fel sem tűnik, mi minden történik, amikor lélegzünk, beszélünk. Természetes folyamatnak tekintjük, és nem gondolkozunk rajta, mennyi szerv összehangolt munkája egyetlen levegővétel, a beszédhangok képzéséről már nem is beszélve. A beszéd létrejöttében nemcsak szervek, hanem egyenesen szervrendszerek vesznek részt. A beszéd kialakulásához 3 szervrendszer tökéletes, összehangolt munkájára van szükség. Csodálatos dolog az emberi test! Nincs egyetlen olyan porcikánk sem, amely céltalan lenne, de olyan sem, ami ne állna kapcsolatban más szervekkel, szervrendszerekkel. Minden mindenre hatást gyakorol, és bármely részünkben jelentkezik „meghibásodás”, biztos, hogy más egyéb részünkre is befolyással lesz. Mielőtt tehát konkrétan válaszolok, kérem, hogy soha ne különálló részként tekintsenek az egyes szervekre, hanem mindig az egységes egész tagjaként vizsgálják! Lássuk hát, a beszéd kialakulásának bonyolult, de csodálatos útját.

Említettem, hogy a beszéd kialakulásában három szervrendszer vesz részt. Ezek:

• az idegrendszer – mindennek a központja. Befolyásoló és irányító szerepe közvetlenül érvényesül a légzőmozgások, a hangszalagok és az artikulációs mozzanatok szabályozásában.
• a légzőrendszer – közvetlenül hat a zöngeműködésre (hangképzésre, hangkiadásra) és az artikulációs tevékenységre.
• az emésztőrendszer felső szakasza (száj, fogak, nyelv, gége)

Azzal mindenki tisztában van, hogy beszéd nem jöhetne létre légzés nélkül. Kezdjük tehát a beszédszervek bemutatását a tüdővel ill. a légzéssel.

A beszédszerveket a tüdő tölti meg levegővel. A tüdők a mellkasban  – bármily hihetetlen is – passzív munkát végeznek be- és kilégzéskor egyaránt. Belégzéskor a külső és belső bordaközi izmok kitágítják a bordák kosarát, egyúttal a rekeszizom összehúzódik, ezzel a mellkas térfogata megnő. Kilégzés közben a mellkas szűkül, a rekeszizom fölemelkedik, a tüdők pedig követik a mellüreg térfogatának csökkenését, s kisajtolják magukból a levegőt. A légzés folyamatában három részt különítünk el:

• belégzés (inspiratio)
• kilégzés (exspiratio)
• a kilégzést követő szünet.

A néma légzés (nyugalmi légzés) jellegzetességei:

• a levegőfelvétel általában az orron át történik (ha nem, az valamilyen rendellenességre utal, mint pl. a nagy orrmandula)
• a be- és kilégzés időtartama gyakorlatilag majdnem egyenlő (a kilégzésé valamivel hosszabb)
• a be- és kiáramló levegőmennyiség 300-900 köbcenti között változik
• a mellkasi mozgás egyidejű a hasi mozgással

 

A beszédlégzés jellegzetességei:

• a levegőfelvétel elsősorban a szájon keresztül történik
• a belégzés szakasza rövid és gyors, a kilégzésé viszont lassú és hosszú. A kilégzés szakaszosan, a beszélt szöveg felépítésének megfelelően folyik le.
• A be- és kiáramló levegőmennyiség 1000 köbcenti, vagy még ennél is több.
• A mellkasi és a hasi mozzanat nem egyidejű.

A beszéd hangjait a kilégzéskor, a kilégzéssel képezzük. 

A tüdő után felfelé haladva, következik a gége, amelynek szintén fontos szerepe van a hangadásban. A gége vázát 5 nagyobb és 4 kisebb porc alkotja. A gége beállítását és a hangszalagok mozgását külső és belső gégeizmok befolyásolják.

Bizonyos rosszindulatú daganatos betegségek esetén szükségessé válhat a gége teljes eltávolítása. Egy ilyen műtét után a betegnek gyakorlatilag újra meg kell tanulnia beszélni. Ere több lehetősége is van. Az első a nyelőcsőbeszéd elsajátítása, aminek előnye, hogy nem kell semmilyen külső technikai eszközt igénybe venni a beszédhez. A másik két lehetőség csak tárgyi segítséggel valósítható meg. Az egyik a beszélő sipoly használata, a másik külső hangprotézis alkalmazása.

A hangszalagok a pajzsporc belső és felső széle, valamint a kannaporc belső nyúlványai között feszülő kötőszövetes izomnyalábok. A hangrést fogják közre.

Pajzsmirigy műtétek után viszonylag gyakori szövődmény a hangszalagok bénulása, féloldali bénulás esetén logopédiai gyakorlatokkal a zár létrehozása megtanítható és a beszédkészség visszaállítható.

A toldalékcső hangképzésben betöltött feladatai:

• módosítja a gégében keletkező zöngét
• hangképző szervként is funkcionál, hiszen a zár felpattanása, a szűkületen, réseken átáramló levegő zöreje beszédhangokat eredményez.

A toldalékcső részei a garatüreg, az orrüreg és a szájüreg. A szájüreg az ajkak nyílásától a torokszorosig terjed. A kemény- és lágyszájpadnak valamint az uvulának (nyelvcsap), a fogaknak és a nyelvnek ad helyet. A lágyszájpad és az uvula feladata, hogy szükség esetén elválassza a szájüreget az orrüregtől.

A különböző fogállományi és fogzáródási rendellenességek a pöszeség kialakulásában hajlamosító tényezőként szerepelnek, de pl. az sz hang esetében kiváltó ok is lehet. A lágyszájpad fejlődési rendellenessége (ajakhasadékkal együtt és önmagában is) az orrhangzós beszéd kialakulásának egyik legfőbb oka.

Talán mondani sem kell, hogy a beszédben a nyelv főszerepet kap. Ez az a szerv, amely a szájüreg legtevékenyebb része. Rugalmas izomszövetből áll. A hangképzésben két nagyon fontos feladatot teljesít. Egyrészt részt vesz a szájüreg alakváltozásaiban, így befolyásolja a magánhangzók hangszínét, másrészt a szájüregben különböző akadályokat hoz létre, így képződnek a különböző mássalhangzók. A nyelv mozgatásával kapcsolatosan a nyelv, a nyelvcsont, az állkapocs, a gége, a garatüreg és a szegycsont összefüggő rendszert alkot. A nyelv emelkedésével és süllyedésével a gége is emelkedik vagy süllyed, s ennek következtében megváltozik a toldalékcső alakja, a száj és a garatüreg térfogatának viszonya.

A nyelv egyes rendellenességei akadályozhatják a hibátlan artikulációt. Ilyen akadály lehet a lenőtt nyelvfék, a szájtérhez viszonyítva túl kicsi, vagy túl nagy nyelv. Gyakran a nyelv ügyetlensége, renyhesége okozza a beszédhibát, ezen azonban könnyen lehet segíteni a logopédiai órákon tanult ajak- és nyelvgyakorlatok szorgalmas gyakorlásával.

Az állkapocs mozgásának a magánhangzók képzésénél van jelentős szerepe. Minden szótag és hang érthető ejtése attól függ, mennyire tudjuk eltávolítani a fogakat egymástól az egyes magánhangzóknak megfelelő arányban.

Az ajkak működésének fontossága sem lehet kétséges senki számára. A száj nyílása lehet kerekített, kör alakú és hosszúkás, hasíték alakú rés.

Az ajkak rendellenes működését beidegzési zavarok és fejlődési rendellenességek okozhatják. Ilyen esetekben az artikuláció nem megfelelő, aminek egyenes következménye a beszédhiba.

Az ajkak artikulációjának ugyanúgy, mint az állkapocs mozgatásának könnyednek, lágynak kell lennie. A kemény, merev artikuláció túlartikulált beszéddel jár, ami igencsak fárasztó a beszélőnek és a hallgatónak egyaránt.

 

Érdekesség: Miért megy „cigányútra” a falat?

Biológiai szempontból a gégefő egyfajta szelepként szolgál. Szabályozza a ki- és beáramló levegőt. Mindemellett azonban létfontosságú szerepe annak megakadályozása, hogy étel, ital jusson a légcsőbe, ill. a tüdőbe. 

Az evolúció folyamán a gégefő fokozatosan alkalmazkodott a beszédhangok fő forrásának szerepéhez. Az azonban a mai napig gondot jelent, hogy a gyomorba vezető alsó garatüreg előtt helyezkedik el. Így ugyanis a tápláléknak, folyadéknak el kell haladnia a légcső bejáratánál. A természet azonban semmit nem bíz a véletlenre, ezért kialakult az ún. gégefedő, amelynek feladata, hogy lezárja a gége bejáratár nyeléskor, így akadályozva meg, hogy idegen test jusson a tüdőbe. Igen ám, de ha a gégefedő nem zár időben, akkor a falat könnyen a légcsőbe kerülhet, aminek aztán fuldoklás, köhögés a vége: a falat cigányútra megy.

Másik érdekesség, hogy léteznek olyan nyelvek a világon, (méghozzá ne is kevés!) amelyekben pusztán a kiejtés hangmagasságának a változtatásával már más és más jelentést kap a szó. Az ilyen nyelveket tonális nyelveknek nevezzük. A kantoni kínai az a nyelv, amely 6 hangmagasságot ismer és használ, ezek a közép, mély, magas- és mély-eső, magas és mély emelkedő hangmagasságok. Ezek mindegyikét egy „tónusbetűvel” jelölik, az átírási rendszerekben pedig egy számmal is. Nem is tudom: nem egyszerű a kínai írás, de a fenti információk után azt hiszem, beszélni sem lehet egyszerű megtanulni. Legalábbis olyan anyanyelvűeknek – mint pl. a magyar – akiknél ismeretlen fogalom a tonéma (zenei hangsúly).

 

Szakirodalom:

• Kassai Ilona: Fonetika, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
• Szende Tamás: A beszéd hangszerelése. Idő, hangmagasság, hangerő és határjelzés a közlésben, MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest 1995.
• Siptár Péter (szerk.): Szabálytalan fonológia, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2001.
• David Crystal: A nyelv enciklopédiája, Osiris Kiadó, Budapest, 1998.