Susnyatúra

Halihó ! Sziasztok !

Na, a gazdi már megint elhúzta a belét itthonról! De sebaj, így legalább be tudok számolni nektek a legutóbbi sétákról.

A kárörvendő kajánoknak mondom, hogy igen, volt vacsi, ha kicsit későn is. És igen, voltunk sétálni, tegnap is, meg még ma is, mielőtt lelépett „Pestiába”.

Azt kell mondjam, a gazdin már megint úrrá lett a rövidebb és sima utak iránti vágya. Tegnap tört ki belőle először, ma meg rákontrázott, mint Gazsi a cigánylagziban. Tegnap először a megszokott utunkat jártuk, ám miután a gazdi felfedezte, hogy tulajdonképpen már ősz van, és kisebb botladozással már a csalitoson is át tudunk menni, úgy döntött, hogy akkor itt az ideje rövidíteni, és lecsekkolni azt az utat, ami igazából csak késő ősztől, max. nyár elejéig járható. Bekukkantott az ösvényre, megállapította, hogy dzsindzsás, de nem vészes. Nekünk nem is volt. Már csak azért sem, mert mi négy lábon könnyebben tudtuk kikerülni a bokrokat, szúrós vackokat. Szóval, ha a gazdinak jó, nekünk jó!

A gazdi kajánul verekedte át magát a csalánerdőn, merthogy az erejük teljében lévő csalánok, a vastag nadrágon és pulóveren keresztül nem tudtak kárt tenni a „pihepuha” bőrében. Nem így a csipke bokrok! Amik tudvalevőleg masszívabb anyagból készültek, és határozottan ragaszkodtak a gazdi ruházatához, azon túlmenően a tenyeréhez és minden olyan bőrfelületéhez, amihez hozzáférhettek. Meg ahhoz is, amihez nem. Így, amíg mi vígan kergetőztünk, addig a gazdi szidta a „szúrós, tövises qrvaanyját a csipkebokros hétszentségnek”, és gyűjtötte magán a bogáncsokat, gazokat, leveleket, tüskéket. Ennek folyomodványa lett, hogy az ösvény végére úgy nézett ki, mint egy elcseszett sündisznó, akit keresztül rugdostak a dzsungelen tornádó után. Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy hülye ötlet volt ezen az úton visszafelé indulni. De okos ember a más kárán tanul, a hülye meg a magáén se, így aztán, ma is új utakat fedeztünk fel. Már amennyiben útnak minősül az őzek által kitaposott ösvény. Mondjuk, itt legalább nem voltak csipkebokrok, de annál több bogáncs és getva. Mi, Mogyival nagyon jól elvoltunk, szót is fogadtunk, de Szaffit már megint Sanghajból kellett visszaparancsolni. Több ízben.

Azt még megjegyezném, hogy azért ezeken az úttalan utakon azért nem veszélytelen szorosan a gazdi mögött caplatni. Mert a nyomorult, úgy kapkodja a sarkát, mint idegbeteg szöcske a kanászbàlon. És, ha mögötte mész… Maradjunk annyiban, hogy annyiszor rúgott pofán, egy odavetett „bocsika” kíséretében, hogy az a csoda, hogy még maradt fog a számban!

A gazdi azt mondta, hogy szerinte, azért tört ki már régen egy fogam, mert állandóan petrencés rudakkal rohangálok. Hát, szerintem meg, azért, mert a hülye rugdalózásával meglazította a protkómat!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau:

Roxi kutya