Őszi wellness bosszúból

Halihó ! Sziasztok !

Hallottatok már az előre bosszúállásról? Nem ám összekeverni az „úgy kezdődött, hogy visszaütött” – tel! Semmi visszaütés! Szimplán elégtételt vettünk a bennünket ért sérelemért. Előre. Jelzem, nem volt bennünk rosszindulat. Sőt, az, hogy ez a cselekedetünk esetleg bosszúnak minősülhet, az is csak később realizálódott bennünk. Mi, mint mindig, kizárólag a segítő szándék által voltunk túlfűtve. Meg jó szándék által. Amiről tudjuk, hogy a pokolba vezető út is azzal van kikövezve. Na, de nem beszélek rébuszokban. Sorjázom, hogy mi történt velünk, aztán ti magatok is belátjátok majd: mi, Mogyoróval, ártatlanok vagyunk, mint a ma született bárány. Az van, hogy csütörtökön, tudjátok, voltunk suliban. Pénteken meg, olyan trágya idő volt, hogyha valóságosan trágya lett volna, akkor azzal akár egész Magyarország teljes termőföldjét be lehetett volna hinteni. Úgyhogy, amint azt előre megjósoltam, a pej paripa pipilőjét se csináltunk egész nap, csak punnyadtunk. Persze, a rühödék eső akkorra elállt, mikor már sehova nem tudtunk elmenni, de még a kertbe se, tekintettel a nagy sárra. Jelzem, ezt csak a gazdi gondolta így, bennünket azért csak ki evett a fene, ily módon a konyhánk metlachiját seperc alatt alakítottuk át döngölt padlóvá. A gazdi, röpke fél óra alatt, felcsutkolta. Bár erősen gondolkodott rajta, hogy meghagy egy kis darabot mintegy mementoként, hogy mivé lehet lealjasítani egy jóravaló metlachit, de aztán, végül úgy döntött, hogy mégis inkább felsíkálja az egész padlót. Amúgy, fölösleges volt neki izgulni, hogy nem marad nyoma annak, hogy mi a kertben csalingáztunk, mert öt perc múlva már újra kezdhette a suvickolást tekintettel arra, hogy mi is újra kezdtük az udvaron való kórincálást. Bár szombaton verőfényes napsütésre ébredtünk, azt mondta a gazdi, hogy felejtős ám a séta, merthogy őneki osztálytalálkozója lesz, és arra készül, meg hogy még más dolga is van, meg hogy azért még hem haltak bele kutyák abba, ha nem kolbászoltak két napig idegen tájakon. Blablabla… Hát anyád! Bocs, Mamikám, nem rád gondoltam, de hát azért már mégiscsak! Na, mindegy. Legalább annyit megtett a némber, hogy kijött velünk játszani a kertbe, mert az a nagy igazság, hogy hiába van ott a hatalmas kert, meg a Roxiland, meg minden kutyafüle, a francnak se esik jó egyedül játszani. Csak akkor, ha a gazdi is kint van. Ki is mentünk, tényleg egy picit játszottunk is, ám a gazdi konstatálta, hogy az esővel együtt érkező hatalmas szél igencsak beterítette levéllel a kertet. De nem ám csak a kertet, de még a tó felszínére is szép kis réteget alkotott. Na, azt mondja, akkor ő most elhúzza a „sötétítőt” a halak felül. Nekiállt a hálóval leszedegetni a leveleket a tóról. Hát, ugye, a széléről nem volt nehéz, de aztán csak kepeszkedett, hogy a közepe felől is ki tudja horgászni a leveleket. Mogyival mi még épp nagy fogócskázásban voltunk, de úgy gondoltuk, hogy segítünk neki, megkönnyítjük a dolgát, hogy könnyebben ki tudja húzni azokat a rothadás leveleket a tó közepéről. Általában, Mogyi szokott elöl futni, úgyhogy először ő vitt be a térdhajlatába egy „karmeghosszabbító” ütést. Ezt a gazdi még meglábolta, és állt a parton, ha nem is masszívan, de azért két lábon. Leginkább egy olyan egyedre hasonlított, aki finoman szólva, már nem szomjas. A gazdi Mogyoró után fordult, aki persze akkor már hetedhét határon túl volt, és kezdte volna felsorolni a családfáját, illetve kapcsolatba hozni a taliga apróhangyával, szentekkel, meg a szokásos résztvevőkkel. Még az édesanyjáig sem jutott el, amikor megérkeztem én. Rólam tudni kell, hogy én nem szoktam neki menni a gazdinak! Egyrészt, mert van bennem tapintat, másrészt meg, tudom, hogy annak csúnya következményei lehetnek. És itt most nem arra gondolok, hogy leszedi rólam a keresztvizet, hanem arra, hogy ha ne adj’ isten elesik, hát akkor egy hétig is fekvő pózban marad. Aztán mi meg leshetünk ki a hülye fejünkből. Szóval, én általában ki szoktam kerülni. Mondom általában. De most volt az a helyzet, amikor a kivétel erősítette a szabályt. Merthogy utól akartam érni Mogyit. Ami azért, ugye, nem egyszerű feladat, tekintettel Mogyi tempójára. Szóval, ahogy én vágtázam Mogyoró után, megcsúsztam a vizes, sáros faleveleken, és teljes testsúllyal nekivágódtam a már amúgy is ingadozó gazdinak. Így aztán, a szentemnek a torkára forrott a „Mogyoró, hogy b..d szájba, azt a jó büdös qrva anyádat a Dobó téren az augusztusi tűzijáték fénye mellett!” Meg a „Hogy az ótvaros lábú, pesedt szájú, jamaikai nagynénéd csipkedné rojtosra a mogyorótlan pöcsödet!”, és halk sikkantással (amitől a harmadik szomszédban levő kutyák ijedten vonultak az óljukba) csobbant bele a tóba, hogy leellenőrizze, milyen hőfokon tartózkodnak most épp a halak. A nyomorult uszonyosok nem tudták elképzelni, mi történt, merthogy ők eredetileg, békés, csendes kiskerti tavacskában képzelték el az életüket. Erre volt szerződésük. Errefel, a gazdi képében megérkezett hozzájuk Moby Dick, a fehér bálna, és feldúlta eddig nyugodt, békés kis világukat. A szerencsétlenek fejvesztve menekültek, különösen, hogy a gazdi a tóból való kikecmergés cím alatt, csapkodott a kezeivel, mint valami partra delfin, nem törődve azzal, hogy ezáltal néhány halacskának olyan ütést mér a buksijára, ami miatt valószínűleg hosszú időre agyrázkódással kell szembenézniük. Bevallom őszintén, nem vártuk meg amíg a partra evickél. Ott voltunk egy darabig, és érdeklődéssel figyeltük a kimászás folyamatát, sőt igazából, én még puszit is akartam neki adni, biztosítva arról, hogy bennünk csak jó szándék volt, merthogy így sokkal jobban eléri a tó közepén lévő leveleket, és már háló se kell, mert akár kézzel is kiszedheti, ami ugye, mégiscsak egy könnyebb feladat lett volna. De a gazdi tekintetéből valami olyasmit olvastam ki, hogy lehet, mégis jobban járnék, ha sürgősen a távozás mezejére lépnék. Úgyhogy, azt nem hallottam kristálytisztán, mit üzent a gazdi a szüleimnek és a tenyésztőmnek. Annyi még eljutott a fülemig, hogy „az a kertitavas Úristen b…ná meg az összes elfajzott hernyótalpas csökött agyú, bundának is gyalázatos német juhászt a szájba tekert border colliek agyhalál miatt elpakolt nemzetségével együtt!” „És a többi néma csönd…” A gazdi úgy caplatott be a kertből, mint valami elfuserált lápi lidérc. De legalább, a búvóhelyünkről is nyomon tudtuk követni, hol tart. A hang alapján. Mert a cuppogás, caffogás és a csöpögés abszolút iránymutató volt számunkra. Mikor a gazdi meglátott bennünket, kiköpte a szájából a még benne maradt fölösleges vizet és aranyhalat, és közölte velünk, hogy most rendbe teszi magát, és ha nem akarjuk az éjszakát már a fajtamentőknél tölteni, akkor jobb, ha ennek az Istennek az idejében már nem mutatkozunk előtte. Ebben vita közöttünk nem is volt. Ebéd után elindult az osztálytalálkozóra, ahonnét igencsak későn, majd’ éjfélkor tántorgott haza. Na jó, nem tántorgott, de akkor mászott haza. Szóval, a mi kis tavas akciónk abszolút nem minősíthető semmiféle terrortámadásnak!Mert akármilyen szemszögből nézem is, vagy pusztán segítségnyújtásnak, vagy pedig előzetes bosszúnak titulálható. Ugye, hogy egyetértetek velem?

A legközelebbi viszontlátásig nagy Pacsi és boldog vau Roxi kutya