Bakancslistás Bélkő
Halihó 
! Sziasztok !Na, jelentem, egy már befutott. A Főni tegnap dél körül befutott! Aztán semmi pihi, mint akinek csak egy napból áll az élet, pörgött ő is ezerrel. Úgyhogy most már két ketyós búgócsigát nézhettünk… Kénytelen voltam lemenni „alfába”, és felidézni a pénteki kirándulás, hogy én is ne csavarodjak be ettől a két széllelbélelt kakadutól. De, ha már felidéztem, akkor legalább megosztom veletek is a „nagy kirándulás” történetét. A gazdinak már régen bakancslistás volt a Bél-kő. Ráadásul, ez egy olyan útvonal, amit nyakig sárban is meg lehet járni, merthogy gyakorlatilag beton, illetve kövezett út visz ki a Bél-kő tetejére. Úgyhogy, Éva anyu és Marcsika is boldogan bólintottak rá az úti célra. A gazdi mondta is nekik, hogy nem baj, ha borult idő lesz, mert legalább kevesebben lesznek az amúgy igencsak forgalmas és sokat látogatott erdei úton, és mi szabadabban kórincálhatunk, nem kell pórázon tartani bennünket. Mikor Egerből elindultunk,még csodálatosan szép, napsütéses idő volt. Ahogy megérkeztünk Bélapátra, már elkezdett csepegni az eső. De azt mondták a kétlábúak, hogy nincsenek ők cukorból, a gazdinál egyébként is van esőkabát (ami, ha a hátizsákot is alá eszi nem éri körbe), Marcsikánál meg esernyő (ami amúgy kifejezetten praktikus túrázáshoz
), Éva anyunak meg van kapucnija, meg dzsekije, ami állítólag jól bírja az esőt. Ámen. Szóval, nekivágtunk a hegynek. Először az eső még szórakozott velünk, mint valódi karatés a szájkaratéssal: hol elindult, hol megállt, hol elindult, hol megállt. De a mi csapatunk rettenthetetlen hōsként nézett szembe a kihívással, szóval, abszolút nem riasztott vissza bennünket, hogy folytassuk az utunkat. A gazdinak abban is igaza lett, hogy az időjárásnak köszönhetően, megússzuk a tömeget, mert valóban mindösszesen két csoporttal találkoztunk, akik már visszafelé jöttek a hegyről. A gazdi megállapította, hogy azért jó az a tudat, hogy nem csak mi vagyunk idióták, és más is neki vágott az időjárásjelentés ellenére is a túrának. Szóval, mentünk, mentünk, mendegéltünk, egyre feljebb jutva a Bél-kőn. Természetesen, a gazdi még bőszen fotózott, minden tetves kőre fel kellett állni. Marcsika konkrétan már röhögött, és mutogatta a gazdinak, hogy nézze csak, ott is van egy kő, arra nem küldi fel Roxit? Amúgy a végén már mentem magamtól is, mert ugye mi a francnak várjam meg a parancsot? Ahogy egyre feljebb értünk, a szél is egyre erősebben fújt. Olyannyira, hogy azt hittem, a fülemet leviszi a helyéről, és irigyeltem ebtársaimat, akiket kisebb füllel áldott meg az ég, vagy legalább még kölyökkorában lemetszették, mert nem kellek nekik attól félni, hogy él repülnek, mint anno Fido bácsi, a repülő kutya, vagy kockásfülű nyúl. Már majdnem a csúcsra értünk, amikor egyrészt elfogyott az út, jobban mondva, már csak nyaktörősen lehetett volna folytatni, amit a kétlábúak nem mertek bevállalni azon megfontolásból, hogy azért sár is van, csúszik is, és azért még mentőhelikopterrel is nehéz lenne innét kórházba jutni. Másrészt a szél már tombolt, mint hisztis plazacica, ha lemarad az akcióról. Bezzeg bennünket nem zavart a csúszós út! Ráhozva gazdikra a frászt, a legnagyobb szakadékok mellett kezdtünk el birkózni és kergetőzni. Na és egyszer csak megindult az eső! Először csak lightos formában, „csipp, csepp, egy csepp, 5 csepp, meg10″… Na aztán rázendített, mint cigányzenekar a menyecsketáncnál, úgyhogy visszafelé gyakorlatilag tényleg szakadó esőben tettük meg az utat. Aminek egyetlen egy előnye az volt, hogy egyik kétlábúnak se jutott eszébe további fényképezgetni bennünket. Az elején azért még még ott vidámkodtak, hogy nincsenek ők cukorból, meg egy kis eső ugyan mit árthat, de bizony a végére érezték, hogy nem csak a ruhájuk ázott át, de már konkrétan a bőrünkön is átszivárog beléjük a zuhogó eső,ami hasűri folyadékként éli tovább az életét. Emlékeztek, mondtam, hogy nekem kifejezetten déjavu érzésem volt, hiszen anno mikor Kittit kísértük a Kéktúrán, a Szarvaskő – Bélapátfalva szakaszon, akkor túráztunk szakadó esőben. Most annyi különbség volt, hogy legalább nem dörgött, villámlott, és nem a sűrű erdő közepén vonultunk. Így aztán, a gazdi többet látott mint annak idején, amikor, ha rajta volt a szemüvege, azért nem látott mert csurom víz volt, ha levette, meg azért, mert alapból se látott. Most szegény Marcsika élte át ugyanezt a élményt. Azt kell, hogy mondjam, a körülmények hatására, a lefelé vezető utat fele annyi idő alatt tettük meg, mint a felfelét, és mindannyian igencsak örömmel üdvözöltük az apátságnál parkoló autót, ahol Éva anyu az indítással együtt a fűtést is azonnal bekapcsolta. Szarvaskő környékén a gazdi meg is jegyezte, hogy olyan jó, mert most már nem hideg vizes ruhában ül a kocsiban, hanem melegben, és egy kicsit olyan érzése van, mint egy csecsemőnek lehet, mikor túlpisili magát, és a pelus már nem bírja a kiképzést, így csóri csecsemőnek a háta is merő adta meleg pisi. Itthon mindannyian gyakorlatilag bugyira vetkőztek, és a ruhákat szárítógépbe kellett tenni, mert facsarni lehetett belőlük a vizet. Ennek ellenére, egyikünk sem bánta meg a túrát. Sőt! A kétlábúak elhatározták, hogy egyszer azért, jobb időben is megjárjuk még ezt az utat.
), Éva anyunak meg van kapucnija, meg dzsekije, ami állítólag jól bírja az esőt. Ámen. Szóval, nekivágtunk a hegynek. Először az eső még szórakozott velünk, mint valódi karatés a szájkaratéssal: hol elindult, hol megállt, hol elindult, hol megállt. De a mi csapatunk rettenthetetlen hōsként nézett szembe a kihívással, szóval, abszolút nem riasztott vissza bennünket, hogy folytassuk az utunkat. A gazdinak abban is igaza lett, hogy az időjárásnak köszönhetően, megússzuk a tömeget, mert valóban mindösszesen két csoporttal találkoztunk, akik már visszafelé jöttek a hegyről. A gazdi megállapította, hogy azért jó az a tudat, hogy nem csak mi vagyunk idióták, és más is neki vágott az időjárásjelentés ellenére is a túrának. Szóval, mentünk, mentünk, mendegéltünk, egyre feljebb jutva a Bél-kőn. Természetesen, a gazdi még bőszen fotózott, minden tetves kőre fel kellett állni. Marcsika konkrétan már röhögött, és mutogatta a gazdinak, hogy nézze csak, ott is van egy kő, arra nem küldi fel Roxit? Amúgy a végén már mentem magamtól is, mert ugye mi a francnak várjam meg a parancsot? Ahogy egyre feljebb értünk, a szél is egyre erősebben fújt. Olyannyira, hogy azt hittem, a fülemet leviszi a helyéről, és irigyeltem ebtársaimat, akiket kisebb füllel áldott meg az ég, vagy legalább még kölyökkorában lemetszették, mert nem kellek nekik attól félni, hogy él repülnek, mint anno Fido bácsi, a repülő kutya, vagy kockásfülű nyúl. Már majdnem a csúcsra értünk, amikor egyrészt elfogyott az út, jobban mondva, már csak nyaktörősen lehetett volna folytatni, amit a kétlábúak nem mertek bevállalni azon megfontolásból, hogy azért sár is van, csúszik is, és azért még mentőhelikopterrel is nehéz lenne innét kórházba jutni. Másrészt a szél már tombolt, mint hisztis plazacica, ha lemarad az akcióról. Bezzeg bennünket nem zavart a csúszós út! Ráhozva gazdikra a frászt, a legnagyobb szakadékok mellett kezdtünk el birkózni és kergetőzni. Na és egyszer csak megindult az eső! Először csak lightos formában, „csipp, csepp, egy csepp, 5 csepp, meg10″… Na aztán rázendített, mint cigányzenekar a menyecsketáncnál, úgyhogy visszafelé gyakorlatilag tényleg szakadó esőben tettük meg az utat. Aminek egyetlen egy előnye az volt, hogy egyik kétlábúnak se jutott eszébe további fényképezgetni bennünket. Az elején azért még még ott vidámkodtak, hogy nincsenek ők cukorból, meg egy kis eső ugyan mit árthat, de bizony a végére érezték, hogy nem csak a ruhájuk ázott át, de már konkrétan a bőrünkön is átszivárog beléjük a zuhogó eső,ami hasűri folyadékként éli tovább az életét. Emlékeztek, mondtam, hogy nekem kifejezetten déjavu érzésem volt, hiszen anno mikor Kittit kísértük a Kéktúrán, a Szarvaskő – Bélapátfalva szakaszon, akkor túráztunk szakadó esőben. Most annyi különbség volt, hogy legalább nem dörgött, villámlott, és nem a sűrű erdő közepén vonultunk. Így aztán, a gazdi többet látott mint annak idején, amikor, ha rajta volt a szemüvege, azért nem látott mert csurom víz volt, ha levette, meg azért, mert alapból se látott. Most szegény Marcsika élte át ugyanezt a élményt. Azt kell, hogy mondjam, a körülmények hatására, a lefelé vezető utat fele annyi idő alatt tettük meg, mint a felfelét, és mindannyian igencsak örömmel üdvözöltük az apátságnál parkoló autót, ahol Éva anyu az indítással együtt a fűtést is azonnal bekapcsolta. Szarvaskő környékén a gazdi meg is jegyezte, hogy olyan jó, mert most már nem hideg vizes ruhában ül a kocsiban, hanem melegben, és egy kicsit olyan érzése van, mint egy csecsemőnek lehet, mikor túlpisili magát, és a pelus már nem bírja a kiképzést, így csóri csecsemőnek a háta is merő adta meleg pisi. Itthon mindannyian gyakorlatilag bugyira vetkőztek, és a ruhákat szárítógépbe kellett tenni, mert facsarni lehetett belőlük a vizet. Ennek ellenére, egyikünk sem bánta meg a túrát. Sőt! A kétlábúak elhatározták, hogy egyszer azért, jobb időben is megjárjuk még ezt az utat.És akkor most jöjjön az a játék, amit belengettem nektek. Tulajdonképpen, ezzel is szeretnénk megköszönni azt, hogy támogattok bennünket az „Év könyve” versenyben. Szóval, mindazok között, akik már eddig szavaztak, vagy szavazni fognak, ajándékot sorsolunk ki a harmadik forduló végén. (Aki részt szeretne venni a játékban és szavazott, de még nem jelezte, az kérem, tegye meg!) De mi lesz az ajándék? A nyertes szabadon választhat a gazdi 3, a Helma kiadónál megjelent könyvei közül, illetve Sky S. T. írónő könyvei közül. Ez utóbbiak e-book ban kerülnek átadásra. Azt szeretnék még kérni, hogy a többi kategóriában is bátran szavazzatok! Ajánlom figyelmetekbe Sky S.T romantikus könyveit! És ha már szavaztatok rá, érdemes bele is olvasni a könyvekbe, ugyanis az írónőnek szenzációs sztorijai vannak, a stílusa nem kicsit hasonlít a gazdiéhoz. A gazdi speciel, imádja a könyveit, és visítva röhög rajtuk. A lényeg: decemberben, a szavazás lezárulása után, kisorsolunk egy nyertest, aki boldog tulajdonosa lesz 1 K. Kormos nyomtatott könyvnek és egy Sky S.T e-booknak. És még egy jó hír: Elkészült a Gesta fuvarom nyomtatott változata! A jövő héttől kapható, és tudjátok, csomagban lényegesen olcsóbb! A jövő héten nyilvánosságra hozzuk annak a nevét, aki az előrendeléses játékunkban nyert, és így gazdája lett egy Roxi kutya kötetnek.
Most befejezem, mert Van Dógom még mindig itt héderel nálunk, de ezért ne keseredjetek el, mert ahogy az időjárást nézem, szakad az eső, ahogy az égből lejöhet, amúgy se lesz túl sok érdekesség a mai napban. Legalábbis ami bennünket illet. A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya 
