A kétlábúaknak elmentek otthonról

Halihó ! Sziasztok !

Jól gondoltam én, hogy nem kell kapkodni a Napló megírásával, mint imádkozó sáska legénynek a nősüléssel. Reggel még úgy terveztem, hogy összefoglalom a csütörtöki, meg a mai napot. Sőt, esetleg, még egy kis szerdaiba is belemegyünk, amikor Macs lett volna a főszereplő… De ezt most hanyagolom, mint sumák vállalkozó a precíz adóbevallást, vagy analfabéta a kötelező olvasmányok elolvasását. Mert a mai séta stornózott mindent! Ma kiderült, Zsófi és a gazdi méltán pályázhatnának az évezred kreténe címre, és amúgy a Főni se sokban marad le tőlük. Esküszöm, ezeknek annyi esze sincs, mint Mackó sajtban brummogás. Egy marék lobotómián átesett molylepke kenterbe verné őket. Zsófi úgy fogalmazott, hogy a mai teljesítményüket más, alkohol, vagy keménydrog hatása alatt lett volna képes hozni, nekik meg zsigerből, nekifutás nélkül sikerült. Na, kellőképpen felcsigáztalak benneteket? Akkor… Nem! Mielőtt elmesélném az elmebajt a köbön, azt azért elmondom, hogy tegnap suliban voltunk, ahol Kitti dolgozott Mogyival, méghozzá nem is rosszul! Sőt! Kifejezetten ügyesek voltak együtt. Pedig a suli felé menet, a gazdi egy lyukas fillért sem adott volna az órai teljesítményükért. Merthogy a kölyökgazdi, már félúton átadta a gazdinak Mogyit, mert őt magát a drága kiskutyája úgy húzta maga után, mint bűzborz a fingszagot. Cserébe, a gazdi és az edző elővette a leggenyábbik énjét, és egy összekacsintás után úgy döntöttek, hogy megszívatják Kittit, mint a mocsári torkosborzot. Kiadták neki az ukázt, hogy amíg a gazdi őrző-védőzik valamelyikünkkel, addig ő vigyázzon a másik kettőre. Szaffival és Mogyival nem is volt gond, de amikor engem kellett visszafognia… Maradjunk annyiban, hogy nem volt egyszerű a dolga. De kitartott! Megfogadta, hogy ha kiszakad a karja tőből, akkor is meg fog tartani, mert nem szerzi meg a két némbernek azt az örömet, hogy majd rajta köszörülhessék a nyelvüket. Most szót kellene még ejtenem a mocsok Macsról, aki újabban szeret(ne) borsószem királykisasszonyt játszani, de nem tud, mert a gazdi beígérte neki, hogy ő lesz az első macska a világűrben, ha még egyszer a vetett ágy dunyhái közé vackolja be magát. De nem ejtek! Jöjjön a mai séta! Ami tulajdonképpen már tegnap elkezdődött. Az volt, hogy a gazdi úgy tervezte, hogy a suli, meg az utána megejtett egy órás séta, bőven elég lesz nekünk egy napra. Főleg, hogy az teljesen szabadfoglalkozást engedélyeztek nekünk a gazdik. Mindenki azt csinálhatta, amihez kedve volt. És valahogy, most mind a hármunknak ahhoz volt kedve, hogy ássunk. Igen ám, csakhogy sötétedés előtt fél órával megszólalt a gazdi telefonja. Zsófi jelentkezett, és kérdezte, hogy nincs-e kedvünk egy kicsit sétálni a laposon? Persze, a gazdi azonnal vevő volt az ötletre, mert már egy hete nem látta pótlányát. Úgyhogy nagy boldogan vettük tudomásul, hogy még egy séta befigyel. Tulajdonképpen, már majdnem akkor teljesen sötét volt, mikor kiértünk a placcra, de a gazdi még felfedezte, hogy rengeteg pöfeteg gomba van a réten. Így aztán úgy döntött, hogy ma, ha fene fenét eszik is, ő akkor is kimegy gombázni. Zsófi közölte vele, hogy hajrá, végül is mindenki úgy öli meg magát, ahogy akarja. Neki mindenesetre ne adjon a gombapöriből. Szóval, ma dél körül elindultunk egy kicsit nagyobb lélegzetű kinttartózkodásra. Rögtön az elején, biztos ami biztos alapon, elhelyeztem egy gyalogsági aknát a réthez vezető földút bejáratához. Igaz, csak úgy kutyafuttában, mert Zsófi már dobta is a lasztit, és ugye az nem várhat. Szó bennszakad, fennakad… Roxi laszti után szalad. Eleinte, én még jókat játszottam Zsófival (amit dokumentálunk is nektek), aztán miután a két agyas nekifogott gombázni, miközben azon meditáltak, hogy kin kellene kipróbálni a legújabb gombareceptet. A gazdi közölte, hogy nem óhajt sittre menni (bár az igénye meglenne rá, hogy néhány embernek kóstolót küldjön), úgyhogy holnap irány a gombaszakértő. Mert az igaz, hogy „majdnem biztos” benne, hogy jók a gombák, de Hofi óta tudjuk, hogy ha a gomblyukat kicsit nagyobbra vágjuk, az már „majdnem” zseb. Szóval, elkerülendő a korai szivárványhídon való átkelést, inkább megkérdez egy szakértőt. A két nőszemély folyamatosan nyomta a sódert, én közben elhagytam a szottyosra rágott labdámat (de előtte még egy tisztességes adagot belecsorgattam Zsófi fülébe), Zokni körbeszédelegte az egész placcot, Szaff pedig kiásott egy komplett medencét a nagyobbik fajtából. Mikor a gazdinak már beállt a dereka, Zsófi meg összeszedte az összes ehetőnek vélt gombát, elindultunk hazafelé. Búcsúzóul, Zsófi belelépett az általam, még érkezesünkor elhelyezett kupacba, ami a nedves fűnek köszönhetően, az elmúlt 2 óra alatt, semmit nem vesztett az állagából. Zsófi meg a szókincséből. Sőt, gyarapította is azt, miközben buzgón dörgölte a lábáról a trutyit. Persze, megint én lettem a hibás. Nem is a gazdi, aki visítva röhögött barátnőm „ajándékcsomagján”, ami azonnal úgy érezte, hogy szoros kapcsolatban kellene maradnia Zsófi cipőjével. Szóval, ez esetben nem a zsák találta meg a foltját, hanem a az ő szíve topánkáját.

No, a közjáték után, mentünk tovább. A gazdi szóba elegyedett az ismerős zöldségessel, és miközben dumált, a kezében tartott szatyor úgy döntött, hogy ideje nyugdíjba mennie, úgyhogy eleresztette magát, és ezzel együtt a benne lévő apró gombákat is, amelynek egy jó része az útszéli pocsolyában landolt. Zsófi és a gazdi, mint szorgos hangyácskák, kezdték összekapirászni a gombákat, tökéletes látványosságot nyújtva ezzel a főúton közlekedőknek. A zöldséges vigyorogva nyújtott át egy mentesítő szatyrot a gazdinak, akit a következő meglepetés a kapunkban fogadta. A Főni bezárta a kaput, és azzal együtt bennünket meg ki. Ugyanis a gazdi nem hozott magával kulcsot. Csengetni, hiába csengettünk, mert a Főni hátul dolgozott a kertben, és akkor se hallhatta volna meg a csengőszót, ha történetesen a NASA lokátorai közül lett volna kettő a füle helyén. Zsófi elgondolkodott, hogy átmásszon a kapun, vagy szaladjon haza a pótkulcsért, ami náluk van. Végül, az utóbbi mellett döntöttek. Barátnőm a gazdi kezébe nyomta Zozi pórázát, és sprintelt a kulcsért. Mi meg a gazdival ott toporogtunk a ház előtt, mint a tojó galamb a zsemlemorzsa körül. Barátnőm gyorsan visszaért, mert otthonról már biciklivel jött. A Főni, ahelyett, hogy szánta-bánta volna, hogy kizárt bennünket, csak kiröhögte a gazdit. Csak akkor fagyott az ajkára a mosoly, amikor a gazdi közölte vele, hogy ne vigyorogjon, hanem készítse fel magát arra, hogy reggel korán lesz egy fuvarja a piacra, a gombaszakértőhöz. A Főni tömören válaszolt: „Megy a tököm!” Mire a gazdi megvonta a vállát, és közölte, hogy: „Felőlem, de akkor te eszed meg az összes gombát!” A Főni tudta, hogy így, vagy úgy, de neki holnap az első útja a piacra fog vezetni, de azért felhivta a gazdi figyelmét, hogy amennyiben a gombaszakértő kidobja az összes gombát, és ezért még legombol róla cserébe vagy 5-10 ezer forintot, akkor készüljön, hogy legközelebb úgy zárja ki a házból, hogy a TEK se tudja visszaengedni. Zsófi végigvigyirogta a perlekedést, majd fogta Zozit, és elindult hazafelé. Ám a gazdi még hátat sem fordíthatott a kapunkak, amikor barátnőm hangját hallotta : „Ne csukd be! A biciklim itt hagytam!” A gazdi, mint egy eszelős oroszlánfóka az uszonyaival, úgy csapkodott a kezeivel, és szó szerint, kifutott belőle az, aminek bent kellett volna maradni. A röhögéstől fuldokolva közölte Zsófival, hogy ha Zozit is itt felejti, no para, szívesen vendégül látjuk, amíg érte jön.

Szerintetek, nooormááálisak?

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau:

Roxi kutya