Bála nyáron, ősszel és télen. Mert miért ne?

Ígértem nektek, hogy jövök egy beszámolóval, de aztán ez elmaradt, mint békabálon a gólyák szentté avatása. Most viszont, van időm diktálni a gazdinak. Tulajdonképpen, másom sincs, mint időm, mert egész nap olyan puruttya idő van, mintha legalábbis más célja sem lenne az időjárásfelelősnek, mint kicseszni szegény ártatlan, jobb sorsra érdemes kutyákkal. Még szerencse, hogy tegnap legalább egy kicsit ki tudtunk mozdulni. Az volt, hogy a gazdi már megint összekötötte a kellemest a hasznossal, és így a dolgát úgy intézte, hogy utána sétáljunk is egy kanyart. Tulajdonképpen, nem ez volt az évezred nagy kiruccanása, mert csak a bicikliúton mentünk végig, illetve, egy egész kis szabadidős foglalkozást engedélyezett a gazdi a szép helyünkön. Ez a rövid idő azonban elég volt arra, hogy Szaffi megint kihúzza a gyufát, és eltűnt mint egy jobb sorsra érdemes repülőgép a Bermuda-háromszögben. Úgyhogy barátnőm igen hamar rabláncra került.

Apropó, Arról meg nem is beszéltem, hogy milyen volt a havas – napos sétánk. Mert ha jól emlékszem, akkor arról a sétáról csak élő videóban jelentkeztünk be. Na, akkor erről azért regélek néhány szót. Amikor elindultunk itthonról, gyakorlatilag, hétágra sütött a nap. Elég „hívesecske” idő volt (ahogy az egyszeri cigányasszony mondta amikor megkérdezték, hogy mikor született a gyereke), ám a gazdi elfelejtett sapkát tenni, visszafordulni meg nem akart érte, mert örült, hogy a kapuig eljutott épségben, úgy, hogy egyiken sem buktattuk orra, vagy kötöztük össze a pórázzal. Alig mentünk 100 métert, amikor hirtelen elkezdett esni a hó. De nem ám akármilyen kispályás módon! Úgy jött lefelé az égből, hogy a gazdi seperc alatt úgy nézett ki, mint egy vemhes hóember. Ráadásul, a szél is durvábban kezdett el beszélgetni, mint ahogy az illendő lett volna. Bennünket nem zavart különösebb képpen, de a gazdi igencsak törölgette kifelé a szeméből a nem kívánt csapadékot. Már kezdett azon gondolkodni, hogy visszafordulunk, de aztán mégiscsak a kalandosabb énje kerekedett felül. Még szerencse, mert nem telt el 5 perc, és már a napocska kezdett el kimosolyogni a felhők mögül. És ez így váltakozott egész séta alatt. Hószakadás, napsütés. Megint hószakadás, megint napsütés. Az egyetlen állandó útitársunk a szél volt. Az nem adta alább egy jottányit sem. Pechemre, amikor a bálákhoz értünk, a napocska volt szolgálatban, így aztán nem úszhattam meg az újabb fotózást. Mert ilyen kép még egy darab sincs, ahogy a havas bálán pózolok. Jelzem, hogy a fotókon abszolút nem látszik a hó a bálán, mert a fene se tudja miért, de a hó kizárólag az egyik oldalon maradt meg, és pont nem azon amelyikre én feltelepedtem. Egyébként zömében szabad foglalkozásunk volt, mert a gazdi is észrevette, hogy most mindannyiunkat kifejezetten a szaglás érdekel. Kicsit átfagyva érkeztünk haza, ahol is már várt bennünket Macs. Üvöltve adta tudtunkra, hogy ő éhes, és azonnal lesz szíves a gazdi tálalni neki az uzsonnát. Pláne, hogy ajándékot is hozott neki. Az ajándék nem más volt, mintegy megtermett, döglött egér. A gazdi felhívta Macs figyelmét, hogy bár szereti a meglepetéseket, és a személyre szabott ajándékokat, de a döglött egér nem tartozik sem a kellemes meglepetések, sem a személyre szabott ajándékok kategóriájába. Kitti kölyökgazdi bezzeg azonnal Macs védelmére kelt, és közölte, hogy a gazdi egy érzéketlen fatuskó, hogy szegény kiscica szemeláttára képes volt kidobni a megboldogult egeret. A gazdi felhívta a lánykája figyelmét, hogy ő nem Kitti, aki anno gyerekkorában hetekig dugdosott a gazdi elől, egy cipős dobozban egy döglött egeret, aminek szépen meg is ágyazott. Kitti azt várta, hogy az egér esetleg feltámad, mint anno a Bibliából jól ismert Lázár. A gazdi közölte, hogy ez a mentőakció azért több sebből is vérzik. Először is ugye, hogy ugyan miért támadna fel egy macska által már kibelezett egér, pláne úgy, hogy azidőtájt Jézus se látogatta meg békés otthonunkat. Másrészt, a nyomorult egér, feltámadva a halottaiból, nem hiszi, hogy díjazta volna, ha egy cipős doboz-koporsóban, minimális oxigén nélkül tér magához. A kölyökgazdi persze, azonnal kész volt a válasszal, és felhívta édesanyja figyelmét, hogy ő anno, kiskorában sem volt hülye, és elkerülendő az kinyúvadt, majd isteni csoda által feltámadt egér oxigénhiányos állapotát, vágott a dobozra egy jó nagy lyukat. „Ja, az így akkor mindjárt más!” – így a gazdi – Akkor már csak azt kellett volna megoldanunk a feltámadás esetén, hogy elkapjuk a zombi egeret, mielőtt szétrágja a betyár hétszentséget is, esetleg családot alapítva, honfoglalást hajt végre a mi kárunkra.”

Na, lassan lépek, kedveseim, mert itt a vacsoraidő, és nem venném szívemre, ha a finom májacska megromlana a tányéromban. De még mielőtt elköszönök, szeretnélek megkérni benneteket, hogy az ismerőseitek között osszátok már meg legyetek szívesek az ” Év könyve” szavazási linkjét, és ha tehetik, akkor dobjanak egy voksot ránk, és a másik két Helmás íróra is. Előre is nagyon szépen köszönjük!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya