hó, hohó. ho, hó,hohóóóóó!

Halihóhóhó! Sziasztok!

Leesett végre! Nem is akárhogy! A gazdi délelőtt lelépett itthonról, de haza már Zsófi barátnőmmel együtt érkezett. Meg természetesen Zokni haverommal. A gazdinak természetesen át kellett még öltözni, de mi már olyanok voltunk, mint akik kergebirkát reggeliztek. A gazdi ugyan mondta, hogy így nagy eséllyel később fogunk elindulni, mert a gyors átöltözését nem segíti elő, ha közben négy kutyában kell bukdácsolnia, vagy épp orra buknia. És az sem kifejezetten terápiás, ha rátörjük a vécéajtót, vagy lefejeltetjük vele az ajtófélfát. Na, végül nagy nehezen csak sikerült elindulni. De mivel Mogyi úgy pörgött, mint egy túlhúzott búgócsiga, a gazdi úgy döntött, hogy rögtön a séta elején nem árt neki egy kis népnevelés. Megkérte Zsófit, hogy ő vigyen hármunkat (akik tudunk viselkedni), a gazdi pedig Mogyit okítja a finomnak éppen nem mondható módszereivel. De végül is, csak kétszer kellett megröptetni a kishavert, utána jöhetett az egyujjas pórázfogás, mert Mogyika végre eltárolta a rövid távú memóriájába, hogy célszerűbb eleget tenni a gazdi kérésének önként, mielőtt papírsárkánnyá avanzsáltatná a gazdi. ( Este Kitti kölyökgazdi megjegyezte, hogy olyan, Mogyi, mint a kiselefánt, nehezen tanul, és könnyen felejt. A gazdi közölte vele, hogy az elefánt pont, hogy soha nem felejt. Végül megállapodtak bban, hogy az az állat, amelyik nehezen tanul, és hamar felejt, az Mogyi) Mikor kiértünk a klassz havas placcra, mindannyian elszabadultunk, mint az erdőtűz viharos szélben. Az a helyzet, hogy a kétlábúak is nagyon élvezték a hóesést, Zsófi különösen elemében volt, így nekem végig nagyon jó dolgom volt, mert amíg a többiek túrtak, mint egy jól képzett vaddisznó, addig mi a barátnőmmel szenzációs játékot eszeltünk ki. Én felugrottam a bálára, Zsófi meg lelökött róla. Amúgy volt egy pillanat, amikor a Zsófi orra kis híján a számban landolt. Az történt ugyanis, hogy egymást zrikáltuk a barátnőmmel, én meg kaffogtam, mint egy talpát elhagyni készülő papucs. Csak kicsit hangosabban. A lényeg, hogy az egyik kaffantásom úgy kb. fél centire se landolt az orra előtt. Zsófi meg is jegyezte, hogy őt most aztán megérintette a halál szele. Pedig nem is. Maximum az orrát. Kivételesen Zsófi is támogatta a gazdi fotózási mániáját, sőt eltökélte, hogy márpedig készíteni kell rólunk egy közös képet. És hol máshol, mint a bála tetején. No már most, Mogyinak és nekem a bálaugrás nem kihívás. Az már annál inkább, hogy nyugton maradjunk, amíg a másik két, amúgy bányászatban érdekelt, és magaslati levegőre egyáltalán nem vágyó ebtársamat Zsófi felszuszakolja a bálára. Végül úgy döntöttek, hogy előbb rakják fel Zozit és Szaffit, mi meg majd csak utána ugrunk fel. Aha. Hárman még csak el is fértünk a bálán, de négyen már az istennek se. Valaki mindig repült, pedig szárnya se volt egyikünknek se. Az esetek többségében egyébként Mogyi volt a felelős a báláról való leebrudalásért, de azért néha én is besegítettem abba, hogy társaink hamarabb érjenek földet, mint ahogy eredetileg tervezték. Maradjunk annyiban, hogy a négyes portré kudarcot vallott, mint egy eunuch a nászéjszakáján. Végül a kétlábúak úgy döntöttek, hogy egyesével fotóznak le bennünket. Azt kell mondjam, hogy ennyi kép profi modellekről sem készült, mint rólunk. A gazdi felülről, Zsófi meg alulról kattogtatott. Nekünk meg odafagyott a sejhajunk a havas bálához. Mikor végre megszabadultunk a ránk erőltetett modellkedéstől, végre szabadon űzhettük a pockokat. De csak Zokninak és Szaffinak sikerült a vadászat. Első körben, Zokni ugrasztotta ki a pockot, amit Szaff úgy kapott el, kiéhezett kubikus a töltött káposztát a lakodalmi asztalról. Mire a gazdi rászólt, hogy „fúj!”, addigra a nyomorult pocok már a néhai nevet viselte, és Szaffi pocaklakója lett. Ám Zokni se volt rest, ő egy másik nyomorult pockot burkolt be pillanatok alatt. Szóval, itt most nem az „icikepicike pocok pöckölte pocakon a másik icikepicike pockot”, hanem Zozi és Szaff pöckölte pocakba az icikepicike pockokat, akiknek visszavágóra már nem volt esélyük. Itthon meg meglepi várt, nekünk már megjött Marcsika mikulása egy halom kézzel készített jutikeksz formájában. Ezúton is üzenem: Isteni finom, és nagyon szépen köszönjük!

Miután Zsófiék elköszöntek tőlünk, mi még kimentünk a kertbe, mert a gazdinak feltett szándéka volt, hogy megörökítse a havas fákat, és természetesen bennünket. Szaff ebből a programból már kimaradt, ő úgy döntött, hogy a kályha melegénél azért csak szebb a világ. A vacsorakészítés hangulatossá tételéről Macs gondoskodott, aki az Opereház teljes repertoárját előadta. A gazdi ugyan figyelmeztette, hogy hiába áriázik, egy perccel sem kapja meg a vacsoráját, de esetleg váratlanul kinn találhatja magát a havon, de egy jó adaggal még le is jegeli a torkát. Macs azonban abszolút figyelmen kívül hagyta a gazdi méltatlankodását, és áriázott tovább, egészen addig, míg a gazdi elé nem tolta a vacsorát.

Na, lassan elköszönök, mert a gazdi feje már kezdi elég közelről érinteni a klaviatúrát.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau:

Roxi kutya