Méghogy mi vagyunk kretének!?
Halihó 
! Sziasztok !
! Sziasztok !A gazdira az ellenségei se mondhatják rá, hogy olyan, mint aki citromba harapott
volna. Meg azt se, hogy az orvos is vaskampóval vette ki az anyja alól, mert félt, hogy
megharapja. De, amit ma összeröhögött , az azért nem volt kispályás. Jelzem, volt
partnere is. Először Zsófi, majd utána Kitti és Viktor. Mert lássuk be, ők is hozták a
formájukat. Nem is akárhogy. Na, hogy az elején kezdjem: az volt, hogy a gazdinak
venni kellett egy új laptopot , mert a régi megadta magát, mint Bécs vára a
Fekete seregnek. Kicsit jobban. Na, Ádám kölyökgazdi meg is rendelt neki egyet, amit
ma szállított ki a posta . És pont akkor, amikor Zsófi barátnőm megérkezett Zozival,
hogy végre sétálni induljon a nagy csapat. De hát nem úgy van az a
gazdinál! A helyszínen dobta volna fel a talpát , ha azonnal nem csekkolhatta
volna, hogy milyen a szerkezet. Na, amit a két csaj alkotott a következő tíz percben,
az alapozta meg a séta hangulatát. Már ott kezdődött, hogy nem találták, hol kell
bekapcsolni a gépet . Végül, a két nagytudású csak megtalálta, hogy az oldalán
rejtették el a gombot. A következő dobásuk az volt, a nyelvválasztásnál sikerült
kiválasztani a csehet , amit egyikük sem beszél perfektül, sőt, az igazat megvallva,
sehogy se. Így hát, nem volt egyszerű a cseh nyelven íródott utasítások alapján
munkára fogni a gépet. Szóval, hamarosan be kellett látniuk, hogy vagy a laptoppal
szórakoznak , vagy sétálni megyünk . Miután mi négyen voltunk
kettő ellen
, és igen hangosan
adtuk tudtukra, hogy vagy indulunk végre, vagy
, és igen hangosan adtuk tudtukra, hogy vagy indulunk végre, vagycsúnyább ribilliót rendezünk, mint egy skinhead a cigánybálon
, a két némber
, a két némberúgy döntött, hogy legyen inkább a séta . Már a kapuban jól indult a dolog, mert Mogyi
nagy lelkesedésében szó szerint megkötözte a gazdit, mint a kötözött sonkát . De
tényleg. Egy túszejtő nem csinálhatta volna különben. Közben meg, én húztam volna
kifelé a kapun, így aztán a gazdi összekötözött lábakkal, mint valami verébbel
keresztezett pingvin ugrált utánam, miközben próbálta kiszabadítani magát a
béklyóból. Zsófi már ezen röhögött, de azért csak segített a gazdin, és engem is
magához vett, így a gazdinak csak Mogyoróval kellett megbirkóznia, meg persze, a
rácsavarodott pórázzal. Így viszont, hogy Mogyi egyedül maradt a gazdinál, a gazdi
azonnal új módszert alkalmazott a tökéletes lábhoz tartással való séta
elsajátíttatására. Ha Mogyi csak egy kicsit is előre tört, a gazdi már dobott is egy hátra
arcot, de olyan svunggal, hogy Mogyi alacsonyan repült utána. A második hátra arc
után, többet nem kellett Mogyit arra biztatni, hogy rendesen közlekedjen. Úgy látszik,
nem szeret repülni. Na, nagy nehezen kiértünk a földútra, ahol mindannyian
visszakaptuk a szabadságunkat. Egyszer csak valami madár repült el fölöttünk. A
gazdi szerint sas. Zsófi szerint gém. A gazdi megkérdezte, hogy Zsófi szerint, mégis
mi keresni valója van egy kifejezetten vízi madárnak Egerben? Mire barátnőm rögtön
kész volt a válasszal: “Az, ami egy sasnak a patakban. Egyébként pedig Egerben
láttak már gémet a patakban.”. A gazdi valószínűsítette, hogy az, aki a fent nevezett
madarat az Eger-patakban látta, nagy eséllyel már igen komoly mennyiségben
helyezhetett el alkoholt a gégebankjában, vagy piszok jó lehetett a cucc, amit szívott. Zsófi erre azzal replikázott, hogy a gazdi által sasnak kikiáltott szárnyas meg szerinte
mégis mit csinált a patakban? Belefojtotta a zsákmányolt egeret? Mire a gazdi közölte,
hogy nem, csak hidegre tette tartósítási célzattal. Erre Zsófi nekiállt megkeresni, hogy
mi a neve annak a szakszónak, amit a séfek használnak a hidegen feldolgozásra,
vagy mi a fenére. A lényeg, hogy a hideg bepötyögése után, azt dobta ki a telefonja,
hogy “hideg szelek fújnak”. Erre a gazdinak meglódult a mocskos fantáziája, és
kijelentette, hogy ebben a hidegben, már akkor is hideg szelek fújnak, ha pukizik
egyet, de azzal még nem lehet feldolgozni egy egeret, maximum megölni. Persze,
ekkor már mind a ketten vigyorogtak, mint a vadalma, csak sokkal hangosabban. A
gazdinak ekkor eszébe jutott, hogy amennyi esze van, ezt a sok hülyeséget el fogja
felejteni, úgyhogy inkább tollbamondja. Na, most azért azt képzeljétek el, mi sült ki
belőle: a mondott szöveget amúgy is laza eleganciával kezelő program a gazdi
beszédét összemosta azzal, amit Zsófi közben velem beszélt, és azzal, amit a
gazdinak mondott. Jó, ezt nem tudjátok elképzelni, de tök jófej leszek, mert a
képernyőképet csatolom a beszámolóhoz. Még szerencse, hogy az én memóriám
még jó, szóval a gazdinak nem kellett a jegyzetre hagyatkoznia.
Szóval, két botdobálás között, most meg azon kezdtek vitatkozni, hogy fehér, vagy
fekete volt-e a felettünk elszálló madár? Zsófi szerint fehér, a gazdi szerint fekete.
Zsófi kijelentette, hogy márpedig fekete gém “nincsen is”. Ahogy amúgy fehér bagoly
se. Végül közös nevezőre jutottak, és kijelentették, hogy a vita tárgyát képező
szárnyas nem más, mint egy szürke pingvin. Így jutottunk ki a dühöngőbe, ahol először
szabadfoglalkozást engedélyeztek mindegyikünknek, de persze, a gazdinak
hamarosan eszébe jutott, hogy csak kellene egy-két fotót készíteni, de bizony neki
most nincs kedve fényképezni, szóval jó lenne, ha a barátnőm lőne egy pár képet.
Zsófi rögtön meg is találta a szerinte megfelelő helyszínt. Azaz a magaslest jelölte ki,
amire természetesen, nem lift vitt fel, hanem nekem kellett felmászni. Pedig én
kifejezetten rühellek létrára mászni! Mogyi bezzeg, úgy mászkál a létrafokokon,
mintha az ősei vadászokat tereltek volna birkák helyett. Zozit, a csípőjét kímélendő,
Zsófi felpakolta az emelvényre, Szaff pedig semmilyen formában nem volt hajlandó
részt venni a fotózáson, ő ugyanis épp olaj után kutatott. Olajat ugyan nem lelt, de a
szájában olyan mennyiségű sarat gyűjtött össze, hogy kiszáradás után tökéletesen
alkalmas lett volna zöldségtermesztésre. Amíg Zsófival játszottam, a két cserfes
nőszemély folyamatosan tolta a hülyeséget. Én igazából nem figyeltem rájuk, csak az
tűnt fel, amikor a gazdi afelől érdeklődött, hogy hogy hívják a hosszú limuzint. Zsófi
közölte, hogy busznak. Hazafelé a gazdi azt javasolta, hogy ne sín mellett menjünk,
mert hamarosan jön a vonat, hanem vágjunk át az erdőn. Természetesen az erdőhöz
csatolt áruként susnya is tartozott. Zsófi szó nélkül követte a gazdit, aki úgy lefejelt
egy csipkebokrot, mint vak vakond a rotációs kapát. De még ha csak lefejelte volna,
de a bokor a durva bánásmódra válaszul, belekapaszkodott, mint Hófehérke
mostohája a reménybe, hogy az ifjú leányzó halála után ő lesz a legszebb a világon.
Miután nagy nehezen megszabadult a kifejezetten ragaszkodó tüskéktől, észrevette,
hogy tulajdonképpen csak ketten vannak bent a getvában, mert mi négyen még vígan
hancúrozunk a mezőn. Behíváskor hoztuk a papírformát, Mogyi, a futvaszaró ért oda
elsőként a gazdihoz, aztán én, majd Zozi, Szaffi pedig. – ahogy szokta. – magasról tojt
az egész behívási ceremóniára. A gazdi nem kicsit dühöngött, hogy ezzel a kutyával akar ő vizsgázni…! Zsófi megjegyezte, hogy attól még le fog tudni vizsgázni,
hogy kicsit késleltetett a reakciója a hívószóra.
A gazdi viszont sajnálattal állapította meg, hogy sajnos a vizsgán egészen szűk
időkorlát áll az ebek rendelkezésére, hogy végrehajtsák a kapott parancsot. Szaffi két
órán belüli parancsteljesítése, nagy eséllyel már nem fér bele az adott
időintervallumba. Miután a két kétlábú kivihorászta magát, és mi is rendesen
kifáradtunk, ezek a mindentől elrugaszkodottak kitalálták, hogy csak le kellene
fárasztani bennünket egy kicsit jobban. Azaz, először csak Mogyit akarták
megszívatni, mint a mocsári torkosborzot, de aztán rájöttek, hogy tök fölösleges
nekem némi szabadidő, szóval küldjenek be engem is lógó nyelvvel, tátott szájjal a
f@szerdőbe. Soha jobb ötletet! De tényleg! Egy bő öt percen keresztül azzal
szórakoztak, hogy oda-vissza küldözgettek bennünket egymás között. Mire
hazaértünk, én már a világomat se tudtam, ennek ellenére nem engedték meg, hogy
beleüljek a vizes dézsámba. Cserébe, a hozzám való jóindulatukért, én meg úgy
kezdtem el inni, hogy az egész konyhát dagályos tengerré varázsoltam, majd
mindannyian végig tapicskoltuk a nem egészen tiszta praclinkkal. A két nagytudású
most nem is igazán foglalkozott a metlachival, hanem egyenesen nekiestek a
nyomorult, jobb sorsra érdemes laptopnak. Addig, addig csesztették, míg tökéletesre
képezték magukat a cseh nyelvtudományból, ám végül, kiütéssel győztek, mert
felébe-harmadába, csak sikerült becsempészni a magyar nyelvet is a gép szótárába.
A végső megoldást azért csak Ádám kölyökgazdi jelentette, aki távolról hamarabb és
könnyebben megoldotta a problémát, mint ezek közvetlen közelről.
Mikor Zsófiék leléptek, megjött Kitti kölyökgazdi Viktorral, és kezdődött a következő
viháncparti. Erről most már nem számolok be részletesen, mert már így is hosszabbra
nyúlt a beszámolóm, mint a Lenin összes, de azért van valami, ami semmiképp nem
maradhat ki. Az edzőnk telefonon hívta a gazdit, hogy pénteken, ha nekünk is jó, akkor
mehetünk suliba. Kitti rögtön el is mesélte Viktornak, hogy legutóbb milyen aljas
módon szúrt ki vele a gazdi és Timi, amikor neki volt kedves kötelessége, hogy Szaffi
őrző-védőzése alatt rám vigyázzon, miközben a két némber kajánul figyelte, miként
tépem szét a kölyökgazdi karját. A gazdi ártatlanul nézett Viktorra, és szendén
megkérdezte: “Most komolyan! Szerinted, ez szelíd jószág, képes lenne ilyet tenni?!”
Viktor persze, azonnal vette a lapot, és teljes komolysággal válaszolt: “Ne is foglalkozz
vele! Mindig túloz. A gyerekeinknek már úgy fogja elmesélni a történetet, hogy három
vad kaukázusi kutyát kellett neki megtartani a gyenge kis kezecskéivel, miközben
azoknak már csak egyetlen céljuk volt: embert ölni.”
A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya 
