Ajándékcunami

Halihó ! Sziasztok ! Tudom, azt mondtam, hogy nem valószínű, hogy a napokban jelentkezem, de erről tudnotok kell!

Szóval, az van, hogy nekünk már tegnap megjött a Jézuska. Pontosabban, a Zsófi és Éva anyu Jézuskája, és Zozinak is megérkezett a miénk. Képzeljétek, a gazdi kapott egy gyönyörű naptárt, minden hónap tele a mi fotóinkkal. Mi kaptunk egy-egy hatalmas füstölt cupákot. Szaffinak és Zozinak pedig ruhát hozott a Jézuska! A gazdi meg is jegyezte, hogy Szaffinak lassan már több ruhája lesz, mint neki. Természetesen, az új hacukákat fel kellett próbálni. Na, azt a jelenetet láttátok volna! Éva anyu Zozit öltöztette, Zsófi Szaffot, a gazdi meg Mogyorót és engem próbált lenyugtatni, mi ugyanis, igencsak izgatottan figyeltük az eseményeket, és hol Éva anyu, hol Zsófi határa akartunk felcsimpaszkodni, hogy a válluk fölött meglessük, miként „ruházzák meg” ebtársainkat, akik – ezt azért lássuk be – nem voltak épp elragadtatva a procedúrától. Na, nagy nehezen csak sikerült rájuk cihelni a göncöt. Azaz, Zozi már háromnegyed részt készen volt, mikor a Főni hívó szava hatolt el a fülünkig. Mindannyian ugrottunk is, de Zokni, aki pontosan tudja, hogy a Főni a jutifalat osztó biogép, mindenkit beelőzött. Kiugrott Éva anyu alól, aki ezáltal pontosan meg tudta állapítani, milyen munkát végzett a Főni porszívózás terén. Konkrétan, akár szagmintát is vehetett a szőnyegről, mert orral tompította a hasalást. Vendéghez illő szerénységgel jegyezte meg, hogy „Bmeg, Attila! Muszáj volt pont most szólni nekik?!” Ráadásul, mikor sikerült neki újra négykézlábra evickélni, Mogyoró volt az, aki úgy döntött, nem lacafacázik holmi Éva anyu kerülgetéssel, inkább átugorja. De eszébe jutott az a dakotáknak tulajdonított közmondás, miszerint, akit egy border collie átugrik, annak hét évre elköszön a szerencséje. És ezt Mogyoró abszolút nem szerette volna. Így hát nem átugrotta Éva anyut, csak a hátára pattant, és onnan dobbantott, hogy mielőbb a Főnihez érjen. Azért így mindjárt más! A Főnitől mindenki kapott 1-1csirkelábat. Miután bekebeleztük, hárman visszabatyogtunk a gazdiékhoz, ám Zozi úgy gondolta, kell még ott lenni lábickónak, ahonnan ezek jöttek, úgyhogy ő szétnéz egy kicsit a konyhában. Ha lábat nem is talál, de Macs tányérjában bizonyosan akad némi Zokni pocakba való. Ám ráfaragott a sompolygásra, mert a vadonatúj hacukájában nem tudott kétlabra állni, kiterült a mettlachin, mint gyalogbéka az úthenger alatt. A mellső lábai kibújtak a ruha ujjából, ám nem a felszín fölé törtek, hanem elfoglalták a helyüket Zozó hasa alatt, örök fekvésre kárhoztatva ezzel a gazdatestet. A ruha ujjai pedig pegyhüdten területek el jobbra, balra. Csóri Zokni csak nyüsszögött lányos zavarában. Mikor a kétlábúak meglátták a nyomorultat, visítva röhögtek szegény haveromon. Zsófi rögtön közölte, hogy pont úgy néz ki, mint egy partra vetett delfin. A gazdi szerényen megjegyezte, hogy a delfinnek qrvára nincsenek ilyen úszóik, ellenben a fókáknak igen. Mire Zsófi megadta magát, és kijelentette, hogy OK, akkor elcseszett delfin.

Na, valahogy csak sikerült Zozi végtagjai visszahelyezni az eredeti alaphelyzetbe. Csóri haverom, úgy futott ki az udvarra, mint akit két hét székrekedés után elkapott a cifrafosás. Szaff ekkor már kint szédelgett. Kiült az udvar közepére, onnan tartotta szemmel a Főnit, nem akar-e újból adakozni. Zozi mellé telepedett. A két kutya egymásra nézett, és gyakorlatilag mind a kettő úgy megijedt a másik hacukás láttán, hogy egyszerre négy lábbal ugrottak fel, és repülőstartot vettek, egyik jobbra, a másik meg balra. Éva anyuék távozása után, mi kimentünk egy kicsit a dühöngőbe. Mikor visszajöttünk a Főnitől kaptunk 1-1 hatalmas cupákot, amit Szaff azonnal vitt is elásni, majd a legjobb bűvészeket és zsebtolvajokat megszégyenítve csaklizta el tőlünk a mi csontunkat, amiket szintén elásott. (A hülye lehet, azt hiszi, tán szárba szökkenek a csontok tavaszra, aztán nyáron búza helyett csontkalászt arathatunk.) A lényeg: én az éj leple alatt kiszagoltam, hova rejtette el ez a tolvajok fejedelme a csontokat. Kiástam az enyémet is, a Mogyiét is. Be is flamóztuk, csak egy kis földes csücsköt hagytunk meg belőle, hogy tudja meg ez a népművészeti mázas cserépedény, hogy igen, visszaszereztük a tulajdonunkat. Na, reggel volt is döbbenet! A mocsok átásott Kínáig, de csak nem találta meg a szajrét! Na, azt a csalódott, búbánatos pofat láttátok volna! Ahogy ez ment a retkes orrával panaszkodni a Főninek meg a gazdinak! De ők is csak jól kiröhögték.

Ma este leesett a hó. A gazdi azt ígérte, hogy valahogy megoldja, és ha többre nem is, de egy fél órára kimegyünk havaskodni holnap. Ámen!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau:

Roxi kutya