Kár, hogy a gazdi már nem csereszavatos…

Na, ilyen is igen régen volt, hogy egy napon kétszer is jelentkezem, de ma van miről beszámolni, és elhihetitek, hogy nektek se a bánattól lesz könnyes a szemetek. Elöljáróban csak annyit, hogy a gazdi a mai napi teljesítménye alapján, elgondolkodott azon, hogy anno, 1965-ben a szülészeten nagyon elkúrtak valamit. Ugyanis Mamikámnak nem anyakönyvi kivonatot kellet volna adni a gazdiról, hanem hibajegyzéket. És bónuszként piros betűkkel ráírni: „A selejtes áru nem csereszavatos!” Ez így lett volna korrekt a gazdi szüleivel szemben.

Na, sorjázom, hogy mi történt. A gazdi úgy döntött, hogy életében először bepróbálkozik a bejglisütéssel. De nem is lenne a gazdi a gazdi, ha nem rögvest – nem kevés indokolatlan önbizalommal túlfűtve – nyolc rúddal indítana. Elvégre, ha elcseszi, csesszen el egy vagyont! A papírforma be is jött, és már az első rúdnál megállapította, hogy igencsak vékonyra nyújtotta a tésztát, és az bizony már a feltekeréskor szétszakadt, mint qrva szűzhártyája az első bevetésen. „Szerintem” Tuki haverom úgy mondaná, hogy a gazdi „elbacta”, mint farkas a randit Piroskával. De Tuki úriember, pontosabban úrikutya. A gazdi meg nem úrinő. Főleg, ha nem úgy sikerülnek a dolgai, ahogy elképzelte. Szóval, ő nem finomkodott, hogy „elbacta”, hanem tisztán, érthetően, magyarán közölte, hogy „Na, ezt elb@sztam! Remek! Egyből egy fos lett.” Ráadásul, már az sem volt opció, hogy a mákot valahogy kivarázsolja a tésztából, mert az, ugye, már beleragadt, mint mohó légy a lépesmézbe. De a gazdi nem arról híres, hogy feladja, s végül, a bejglinek indult tésztából lett mákos cipó. És hiszitek, vagy sem, de amikor kisült, tök jó lett. (Képet mellékelek.) A többi rúd meg egészen jól sikerült. Már ahhoz képest, hogy először gyártott bejglit. Mert azért Rácz Jenő séf nemigen veregetné vállon. Bár az kétségtelen, hogy sikerült neki megvalósítani azt, amiért mindig is nyávogott a család, ne mákos bejgli legyen, hanem bejglis mák.

Na, de itt nincs vége a gazdi „basszameginkábbfelsekeltemvolna” napjának. Már épp indultunk volna sétálni, és átvinni Éva anyuéknak a kocsonyakóstolót, amikor csengettek. Megjött a Szaffi új, vízhatlan rucija, amit természetesen a gazdi azonnal rá akart adni, hogy felavassuk a ködös, nyirkos esti sétán. Na, ekkor döbbent rá, hogy Szaffot felöltöztetni legalább akkora kihívás, mint háromlábú sünnek átkelni a hatsávos autópályán. A mellső két lába könnyen megvolt, de a hátsókat az istennek se akarta belebújtatni a ruha ujjába. A gazdi csak mondta neki, hogy álljon fel, de Szaffi határozottan ragaszkodott a fekvő, illetve az ülő testhelyzethez. Úgyhogy, a gazdinak úgy kellett birkózni vele, mint Tarzannak a lábára tekeredő liánokkal. Nagy nehezen azért csak sikerült rászuszakolni a ruhát, és indulhattunk végre! Ám ekkor a gazdi megbotlott, és úgy földhöz vágta magát a teraszon, hogy még Gyöngyösön is tízes erősségű földrengést jelzett a szeizmográf. Bár kétségtelen, hogy ahány őrangyal, aki szolgálatban volt, mind a gazdit tartotta meg, hogy ne törjön ripityára minden csontja a jobb lábában, ám a védelem ellenére, a gazdi bő két percen át meditált a földön fekve. A meditáció pontértékéből azért jócskán levon, hogy míg az eredeti elmélyülés a belső békéről szól, addig a gazdi ordított, mint egy berberoroszlán, és nem egészen illemtudóan a jó Istent mindenféle perverz, és a normálistól teljesen eltérő szexuális tevékenységre szólította fel, miközben arról is igyekezett meggyőzni, hogy a falapnak (amiben megbotlott) az édesanyja qrva, és azt is nyugodtan kielégítheti orálisan, análisan, vagy ahogy tetszik. Mi mind a hárman segíteni akartunk, de a gazdi köszönte szépen, és nem kért belőle. Jelzem, az sem úgy hangzott, hogy „drága kicsikéim, hagyjátok most a gazdit, mert levegőt se kap a fájdalomtól, és egyáltalán nem biztos benne, hogy nem tört el a lába…” Nem. Nekünk is szexben gazdag szép napot kívánt, és csak ordított, hogy tűnjünk el még a közeléből is. Pedig erről az eséséről most tényleg nem tehettünk. Megoldotta önállóan. Mikor nagy nehezen talpra evickélt, megállapította, hogy csodával határos módon nem tört el a lába, de a térde másodpercek tört része alatt dagadt akkorára, mint egy cipó, a lábszára pedig nyekergve, recsegve mondta el a véleményét az ilyen bánásmódról. Sziszegve, jajgatva indultunk útnak, mert olyan isten nincs, hogy ha egyszer azt mondta, hogy elviszi azt a rohadt kocsonyát, akkor ne szállítsa le. Végül még sétálni is mentünk, de a gazdi csak vonszolta magát, mint egy benarkózott nyugdíjas csiga. Szaffit el se engedte, mert most nem volt abban az állapotban, hogy esetleg még őt is keresgesse a tök sötétben, és egyébként is úgy gondolta, hogy mára a sárba fetrengés már tényleg kimerítené a luxus kategóriát. Amikor haza értünk, megállapítottuk, hogy a gazdi-szerű bemélyedés még mindig ott vigyorog a metlachin. Úgyhogy most a nyomorult borogatja a lábát, és közben azon gondolkodik, hogy mi a f@szért kellet neki kétszer sorba állni a bal lábaknál, ahelyett, hogy kivárta volna a sorát a jobb lábas sornál is.

Amúgy nyugodtan röhöghettek, mert ő is röhögne, hogy lehet ilyen szerencsétlen, ha nem hasgatna neki piszkosul a lába. Na, minden esetre jó kis éjszakának nézünk elébe.

Ja! El ne felejtsem! Egy szolgálati közlemény! Ne írjatok üzenetet a Roxi kutya naplójára, mert a messenger oldalunkat úgy ellepték a csalók, mint magyarok a svédasztalt a török riviérán. Naponta 10-20 üzenetet kapunk, hogy az oldalunkat korlátozzák. A gazdi kitöröl egyet, jelenti, tiltja, de máris jön helyette másik öt.

Szóval, ha privátban akartok írni, akkor használjátok inkább a honlapunkat, vagy a gazdi személyes oldalát (Kné Kormos Noémi)! Köszi.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya