Most Zokni héderel nálunk

Halihó ! Sziasztok !

Szóval, hazaértek a gazdiék. Beállítottak, mint valami győztes hadvezér a leigázottak falujába. Jelzem, itt inkább a felszabadítottak örömével üdvözölte mindenki a némbert és tettestársát. Zokni fellélegzett, hogy végre visszakapja a fekhelyét és Zsófi kizárólagos figyelmét, Éva anyu a szőrmentes szőnyegét (Merthogy én úgy szórtam a szőröm, mint egy idegbeteg papagáj a tollazatát a macskabálon.), a család többi tagja pedig a nyugalmat nyerte vissza. Én meg a lelkibékémet, amikor megláttam a hűtlen, áruló gazdit és Főnit. A gazdival mi gyalog jöttünk haza, a Főni meg kocsival hozta a motyójukat. A gazdi még az utazásuk előtt ígért fűt-fát, hogy majd ide megyünk, meg oda megyünk… Hát persze! Szegény ember, aki ígérni se tud! De köcsög, aki be nem tartja! Aznap nem mentünk bizony mi sehova. Mert a nyomorult kétlábúak csak pakoltak, fűtöttek, csinálták a logopédiai kezelőt… És vártuk Mogyit, aki délután 4 körül meg is érkezett. A gazdi meg ott pityergett, mint imádkozó sáska özvegye a kimúlt férje teteme felett, hogy végre visszakapott bennünket, és de jó, hogy végre mind itt vagyunk vele. Mintha legalábbis mi hagytuk volna el őt, és nem a naccsága áztatta volna a válagát 4 napig a wellnessben! Mintha bizony mi adtuk volna őt a zaciba! Én nem is értem, hogy tudjuk még mindig ennyire szeretni. Szerintem, mazochisták vagyunk, akik igénylik a lelki terrort. (Apropó! Tudjátok, miért jó a mazochistáknak? Mert azoknak akkor is jó, amikor rossz . Fú, de poén!)

Na, mindegy. A lényeg, hogy tegnap meg Éva anyuék passzolták le Zozit hozzánk, úgyhogy a gazdi meg a Főni voltak a kutyaszitterek. A gazdi piszkosul élvezte, hogy most már 4 eb lóg ki a hátsójából, de még a klotyóból is, ahova szintén követtük mindannyian. Reggelinél nyolc kuncsorgó tekintet követte a villák mozgását. S bár a gazdi abban határozott és következetes, hogy az asztalról nincs kajaosztás, de kivételesen nekünk is főzött virslit, meg előkészítette a csirkés jutifalatokat, hogy ne csurgassuk a nyálunkat, amíg ők tápolnak. (Na meg, hogy csökkentse a lelkifurdalást az ötnapi gazdimegvonásért, és jóvá tegye a bűnét, hogy majd anno, legalább a nyíltnapra beengedjék a mennyországba.)

Reggeli után kirándulni mentünk Bélapátra. A cél az volt, hogy sármentesen tudjunk sétálni. Ám amikor kiértünk az apátsághoz, a gazdi konstatálta, hogy elég sok autó parkol az út mellett, ergo sokan vehették be magukat az erdőbe a Bélkő felé, tehát ha arra megyünk, akkor a felszabadult szaladozásra csak annyi esélyünk lesz, mint amputált lábú békának átszökkelni a hatsávos autópályán. Úgyhogy ellenkező irányba indultunk el, és találtunk is egy hatalmas füves placcot. Igaz, így a sármentesség, mint olyan elszállt, mint lepkepuki a hurrikánban, de cserébe kaptunk még egy csomó tehén-, vaddisznó-, őz és szarvas kaksit, amit a kétlábúak nem győztek kerülgetni. Mi nem vacakoltunk holmi kerülgetéssel. Simán átrongyoltunk rajtuk. Mármint, nem mindannyian, mert Zozi úgy gondolta, szőrközelből is ellenőrzi a végtermékek állagát. Szerencsére, rossz célzóvizet ivott, így sikerült két nagy kupac közé fetrengenie, mi által a bundaillatosítás elmaradt. No problemo! Hogy azért a gazdi mégse ússza meg a suvickolást, én magam feküdtem bele egy iszapos pocsétába, ami valamikor friss víz lehetett. Mondjuk, Noé idejében. Most azonban úgy keltem ki belőle, mint egy lápi lidérc, és a szagom is kábé olyan lehetett, mint a fent nevezett lidércé. Kicsit büdösebb. Maradjunk annyiban, hogy hazafelé végig lehúzott ablakkal jöttünk a gazdi nagy örömére. Előtte azonban még hatalmasat rohangásztunk, szaglásztunk, játszottunk. Természetesen, én a pusztában is képes vagyok botot találni, így az sem okozott gondot, hogy a labdámat a kocsiban felejtették a kezdődő szenilitással küzdő kétlábúim. De a Főni irigy volt, és közölte, hogy „azzal a -ral” ugyan be nem szállok a kocsiba! Amíg én pocsolyafürdőt vettem, addig ő eldugta a szerzeményemet. Azaz azt hitte, hogy eldugta! Szerintetek, meddig tartott megtalálnom?

Ja! A legnagyobb poént meg majd’ elfelejtettem!

Indulás előtt, a gazdi még tetvészkedett, a Főni meg rohangászott az udvaron (a kocsival már kiállt a kapu elé). A nagy mamlasz nem vette észre, hogy az egyik kapunyitáskor mi kislisszoltunk mellette. Ő nagy nyugisan visszaavászkodott, a kaput becsukta, és nógatta a gazdit, hogy ne totojkodjon már annyit, igyekezzen, mert este lesz, mire el tudunk indulni. Amikor a gazdi bezárta az ajtót, és kereste kedvenc ebeit, akkor derült ki, hogy a Főni kizárt bennünket, mint hamiskártyást az úri szalonból. De nem volt gáz, mert mi szépen sorba ülve, gúvadt szemekkel lestük, hogy mikor nyílik végre a kocsiajtó, és pattanhatunk be a helyünkre.

A fentiekből kiindulva, azt gondolom, idén sem maradunk kalandok nélkül. Ugye, egyetértetek?

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau:

Roxi kutya