Szaffi nem pakkot, hanem ruhát kapott

Halihó! Sziasztok!

Hát, kérem szépen, az elmúlt két napban volt itt minden, mint a búcsúban. Civakodás, buli, eső, hó, séta, elmaradt suli, lopás és lebukás, vigyor a köbön, birkó…szóval, minden, amit akartok. Nem is húzom az időt, inkább belevágok a közepébe.

Anno, Nyilas Misi pakkot kapott, tegnap Szaffi meg pulcsit. Mit mondjak, ő is kb. annyi szükségét érezte a ruhadarabnak, mint Misi gyerek a bakugrásnak. De a gazdi szerint, igencsak szép darab a pulóver, ráadásul Kitti kölyökgazdi vette neki, mielőtt elutazott volna. Igaz, Kitti szemmértéke hagy némi kívánnivalót maga után, ugyanis a fent nevezett cucc, ráfeszült Szaffra, mint chippendales csávóra a piros tanga. Egy tacskónak viszont pazarul állt volna. Bár, a gazdi úgy véli, hogy Szaffnak is pazarul áll, még akkor is, ha csak a háta közepéig ér, a hasából meg csak annyit takar, mint monokini a mellbimbóból. Ettől függetlenül Szaffi büszkén feszített a norvégmintás szerkóban, riszálta a popsiját, mint túlfűtött tini süni a vadiúj gyökérkefe előtt.

Az új cuccost máris felavattuk, és a sétára már ebben vonult fel barátnőm. A gazdi felhívta a figyelmét, attól, hogy most pulóverben parádézik, még ne merjen dögfürdőt venni, mert nem csak a pulcsit fogja bedobni a mosógépbe, hanem őt magát is.

Miután igencsak puruttya idő volt, és a gazdinak kb. annyi kedve volt a sétához, mint Quasimodo Esmeraldájának a máglyahalálhoz, eléggé rövidre vettük a kiruccanást. Tulajdonképpen, csak a kis csalitosba mentünk ki, ahol mind a hárman vad kapirászásba kezdtünk. Először. Aztán én találtam egy aprócska botocskát, ami – ha a gazdi csak egy kicsit is megerőltette volna a fantáziáját -, akár még karácsonyfának is megfelelt volna. De a gazdi maradt a realitás talaján, mint akit odaragasztottak pillantragasztóval, és közölte, hogy úgy merjem azzal a -ral bokán vágni, hogy ágyelőt csinál belőlem, de csak azután, hogy előtte felnégyel, kerékbe tör és megskalpol. Úgyhogy nem is mertem bokán csűrni. Térden csűrtem. De annak se örült. Meg annak se, hogy hazáig akartam vinni a szerzeményemet. Sőt. Azt kifejezetten ellenezte.

A rövidre sikeredett sétát a gazdi azzal akarta kompenzálni, hogy ma (bocs, tegnap. Szóval, csütörtökön!) suliba megyünk délelőtt, és ha Zsófi ráér, akkor délután is. Megtartjuk a „szent csütörtököt”, azaz a nagy falkasétát.

Reggelre fehérbe öltözött a világ, és a gazdi úgy döntött, hogy egy órával előbb megyünk ki, hogy legyen időnk kiélvezni a havat a suli előtt. Már a kaput nyitotta, mikor megcsörrent a telefonja. Az edzőnk hívta, és nem egészen cizellált módon közölte, hogy mit csináljon a jó Isten a hóval, és mi, mikor, hol, hogy rohadjon meg. Mellesleg azt is elmondta, hogy a sulit buktuk, mint zsugás a családi pótlékot, mert a hó miatt még a kocsijával se tud kiállni. A tájékoztatást egy újabb sorozat ízes, szép, magyar káromkodással zárta, ami egy jól képzett zupás őrmesternek is a becsületére válna. A gazdi egy pillanatig elmeditált rajta, hogy akkor esetleg visszafordulunk, de hamar belátta, hogy ez igencsak elvetélt ötlet, mert mi már be voltunk indulva, mint a Windows 10 a frissítés után. Szóval, ha nem akart balhét, jobban tette, ha kiadja a parancsot az indulásra. A placcon a friss hó alól olyan izgalmas illatok szálltak fel, hogy mind a hárman vad ásásba kezdtünk. Szaff és Mogyi egymással szemben ásott. Amilyen elánnal dolgoztak, nem is értem, miért nem kérték fel őket anno a Négyes metró építésénél. Lehet, azért, mert akkor még kéjes gondolatban sem voltak meg. Pedig, hogy hamarabb kiásták volna az alagutat, mint a nagytudású gépek, az hétszentség. Ráadásul, a két hülye még össze is balhézott a melón. Már majdnem vér folyt, úgyhogy a gazdi erélyesen közbelépett, és közölte velük, hogy amennyiben nem hagyják abba a balhét, úgy garantálja, hogy az alagutat seperc alatt át lehet minősíteni sírgödörré. Ők meg olyanok lesznek, mint az instant kávé: kettő az egyben. Ezek után már nem történt semmi izgalmas, csak élveztük a hóesést, az illatokat, a friss levegőt, szóval, úgy amblok az egész sétát.

A gazdi megtartotta az ígéretét, és délután is nekivágtunk a „prérinek”, csak most már kiegészülve Zsófival és Zozival. Ez azt eredményezte, hogy most már hárman kapartak megállíthatatlanul, velem végre játszott valaki, a gazdi meg fotózhatott kedvére. Azaz fotózhatott volna, ha Zsófi őt is nem vette volna támadás alá. Mármint hógolyó ügyileg. Amit meg velem csinált, az felért egy atomháborúval. Dobált, lebirkózott, akadályt ugratott velem. Mondjuk, az „ugorj már fel arra a -ra” parancsszó kicsit eltér a gazdi által alkalmazott „akadály, hopp”-tól, de a célnak tökéletesen megfelelt. Egyébként a gazdi megállapította, hogy ha Zsófival játszom, akkor ő akár meg is pusztulhatna attól, hogy engem érdekelne a dolog. Pedig nem is! Én csak kompenzáltam. Mármint Zokni viselkedését. Ő ugyanis, akárcsak Szaff és Mogyi, szintén bányászati tevékenységet folytatott, méghozzá olyan mélyrehatóan, hogy a hívószót úgy engedte el a füle mellett, mint későn érkező utas a bécsi gyorsot. Ennek egyenes következménye lett, hogy most már az almári laposon, a kis csalitosban, található egy Zokni-szerű bemélyedés. Feltehetőleg a jövő évszázad ésrégészeinek ez még igen komoly fejtörést fog okozni.

Amúgy, nekem is sikerült kihúzni a gyufát Zsófinál, mert én meg könyökig kaptam be a hógolyót tartó kezét. Mondta is, hogy akkor most büntetésből puszikat kell neki adnom. A gazdi szerint, ez aztán a bünti! Ebbe nemigen köthet bele az állatvédelem.

Mindeközben Szaff és Mogyi most a Csalagut ásásába fogtak bele, de akadt némi nézeteltérésük az ásás technikáját illetően, és egymásnak ugrottak, mint két megvadult „vérbéka”. Morgás, vicsorgás…és szakadt az új pulcsi…és repült a póráz a két tökéletlenre. Azok szétrebbentek, mint verebek a trágyadombon, de jelezték egymásnak, hogy ez a meccs még nincs lezárva, és az alagút kiásásának privilégiumáért még meg fognak küzdeni. Ha a gazdi nem lesz a közelben.

Mikor haza értünk a sétából, a gazdi dühösen konstatálta, hogy Macs lelopta a pultról az ott felejtett jutifalatos zacsit, és ha már lelopta a felét be is zabálta. Bár Macs ártatlanul lesett felfelé a pihepuha párnáról, jelezve, hogy nem ő volt a tettes, ám a gazdi úgy gondolta, hogy nem lenne életszerű, hogy Kopományimonyók, a magyar népmesék kiváló gonosz manója lett volna az, aki pont a mi konyhánkat szemelte volna ki jutufalatlopási célzattal. Így aztán Macs kapott egy tisztességes tockost, és ígéretet arra, hogy legközelebb nem ússza meg ennyivel, hanem feladja légipostán, és beajánlja az új munkahelyére, egy tengerjáró hajóra vasmacskának. Amennyit zabál, úgyis lenn maradna a tengerfenéken, ha Macs maga nem tartalmaz vasat. De ez utóbbi egyébként sem gond, mert a gazdi szívesen belevágja a horoló kapát, nehogy vashiányos legyen már a cica.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya