A kölyökgazdi elemében van

Halihó! Sziasztok! A hétvégi sűrű napok után ma jövök nektek egy jó kis beszámolóval, amitől szerintem picit könnyes lesz a szemetek. Na, nem a szomorúságtól! A sűrű program egyébként, természetesen nem bennünket érintett, csak a gazdi rohangászott, mint a mérgezett egér. Ritka alkalmak egyike volt, hogy végre mind a három kölyökgazdi itthon volt. Azért szerencsére, jutott idő sétára is, de az annyira nem volt érdekes, hogy szót vesztegessek rá. A gazdi szombaton színházba ment, de még ott is úgy érezte, hogy nem tud szabadulni tőlünk. Ugyanis, „A dzsungel könyve” című darabot nézte meg, amelyben Balu, a bölcs medve, a következő kérdés teszi fel a majmok láttán: „Miért olyan randa ez a bamba banda?” Én komolyan nem is értem, hogy a gazdi miért ránk asszociált erről mondatról? Na de, térjünk rá a mai napra, hogy az ígért könnycseppeket kicsalogassam a szemetekből! Délután megjelent Kitti kölyökgazdi Mogyoróval, és a sár és gánya ellenére elindultunk a dühöngőbe. Rögtön a séta elején, Mogyi böcsülettel, tisztességgel rázta meg a pofonfát, aminek a termését sikerült is maximálisan begyűjtenie. És nem is a gazditól, hanem Kittitől kapta az áldást. Merthogy Mogyika sokkal szívesebben játszott volna repülősárkányost, mint fegyelmezett, lábhoz tartó kutyást. Mogyoró már akkor úgy nézett ki, mint egy jó svájdájú varacskos disznó, amikor megérkeztek. A kölyökgazdi meg is kérdezte, hogy a gazdi szerint megfázik-e Mogyika, ha bezavarja a patakba egy kis alvázmosásra? A nemleges válasz után, azt kérte a kölyökgazdi, hogy akkor visszafelé mindenképpen ejtsük útba a patakot. Kivételesen, a kölyökgazdi nem szívatott úgy, ahogy szokott, hanem normálisan dobálta nekem a botokat. Szaffi, szokásához híven, szédelgett a terepen, mint valami betépett kolduló dervis. A gazdi úgy döntött, hogy ne csak szórakozásból álljon az élet, hanem gyakoroljak is egy kicsit, így aztán a bálákat most akadálynak minősítette, és azokon keresztül kellett hoznom-vinnem az eldobott botot. Mogyoró természetesen, most is szemétkedett velem, de a gazdi nem bánta, mert szerinte, akkor az igazi a kiképzés, ha minden zavaró körülmény ellenére is meg tudom oldani a feladatot. Mogyoró egyszer őzkergetésre is ráadta a fejét, de miután a harmadik hívásra elengedte Bambit, így megúszta az újabb lebaltázást. A gazdi megkérdezte a csemetéjét, hogy tulajdonképpen, ha Mogyoró nagyon előre szalad, akkor miért is a „Szia, Mogyi” parancsszóval hívja vissza, ahelyett, hogy szimplán a „vissza” utasítást adnánk ki neki? Azt mondja erre a kölyökgazdi, hogy hát „Tőled tanultam!”. „Tőlem???” – így a gazdi. „Tőled hát! Te mondtad, hogy olyankor ellenkező irányba kell menni, mint amerre a kutya ment.” „Ez igaz, de azt nem mondtam, hogy köszöngessél is neki!” Mire Kitti kölyökgazdi közölte, hogy „De én udvarias gyerek vagyok, és nem hagyom hogy csak úgy ott magára, hanem szépen köszönök neki. Mert mi ilyen udvariasan beszélgetünk egymással.” „Jobban mondva röhögtetitek ki magatokat!” „Hát, anno Ági is jókat vigyorgott azon, hogy hívom be, de engem nem zavar, ki mit gondol. Az a fő, hogy Mogyikának jó legyen!” Erre a gazdi már nem tudott mit felelni, de elgondolkodott azon a lehetőségen, hogy biztos-e, hogy a kórházban valóban azt a gyereket adták neki oda távozáskor, akit megszült. Végül megállapította magában, hogy most értette meg a igazából Timit, amikor azt mondta, hogy letagadja, ha bárkinek eláruljuk, hogy Szaffi az ő nevelése. A gazdi is úgy gondolta, hogy a továbbiakban ő is mossa a kezeit, és semmiféle felelősséget nem vállal a kölyökgazdival kapcsolatosan, ha kutyakiképzésről van szó. Hazafelé valóban a patakhoz mentünk, ahol Mogyika mindenféle utasítás nélkül is belecsobbant a vízbe. A gazdi ekkor úgy találta, hogy én is retkes vagyok alul, úgyhogy rám is rám fér egy kis alvázmosás. Kitti segíteni akart az anyukájának, így a nála levő botot bedobta a patakba, amit a víz azonnal el is sodort, és nekem lett volna kedves kötelességem utána úszni. Én azonban csak totojkodtam a parton, nem azért mert féltem a hideg víztől, hanem mert Szaffi ott szerencsétlenkedett előttem. A pár másodperces tétovázásom a kölyökgazdiból azonnal előhozta fűzfapoétát, és emigyen kezdett el óbégatni: „Elvitte a víz a botot, utána küldtem a Roxot, de a Rox azt mondta, menjél a f@somba, én itt maradok.” Ezúton is felhívnám a kedves kölyökgazdi figyelmét, hogy én ilyen csúnyán sosem beszélek, és még neki sem mondanám hogy hova menjen. Csak gondolom. Végül persze, én is becaplattam a patakba, és ha már ott voltam, bele is feküdtem egy kicsit. Mogyoró immáron tiszta bundával szaladozott a szép füves placcon, egészen addig amíg a kölyökgazdi meg nem lendítette a kezében levő botot, azzal a célzattal, hogy én majd utána szaladok. Mogyinak ez persze felhívás volt keringőre, így azonnal földhöz is vágta magát, hogy lapító fekvésből tudjon majd rám startolni. Kitti nyugtázta kutyája mozdulatát mégpedig ekképpen: „Édes, drága kiskutyám, hogy b…nád meg anyádat a ravatalon, muszáj volt neked tiszta hassal a retkes földkupac tetejére feküdnöd, még véletlenül se tudtad volna magad tiszta fűre ledobni?!” Mogyorót nem hatotta meg különösképpen a gazdájának méltatlankodása, és a továbbiakban is teljes nyugalommal cincálta a farkamat, miközben én apportíroztam. A kölyökgazdi végtelen boldog volt, hogy most már neki is odaadom a botot, és nem kell fél óráig könyörögnie, hogy tegyem le az alkalmi játékot. A gazdi meg is lepődött amikor Kitti elkezdett dicsérni, hogy „Ügyes vagy, Roxos, most pont olyan vagy…. amilyennek lennie kell egy…” Itt máris csavart egyet dicséret menetén, és így folytatta: „ amilyennek egy botribancnak lennie kell!”. A gazdi eléggé szemrehányóan vetette lánykájának a szemére, hogy még tévedésből sem tud tisztességesen megdicsérni, muszáj mindig csak lekicsinylően beszélni rólam. A gazdi ugyanis azt feltételezte, hogy a kölyökgazdi úgy fejezi be a mondatot, hogy ahogy egy diplomás kutyához illik. Na, a diplomás kutyából lett a botribanc . „Így múlik el a világ dicsősége…” A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya