Az eső után még a suli is jólesik. Hát még a hó!

Halihó! Sziasztok! Tegnap azt hittem, eret vágok magamon, de szerintem Mogyoró is csatlakozott volna hozzám. Az volt az eredeti terv, hogy miután a gazdi végez az órájával, megyünk suliba. Elő is volt készítve minden (jutifalat, túracipő, gyakorló póráz), ám az eső mindent keresztül húzott. A gazdi végül úgy döntött, hogy akkor ő most „adminisztratív munkát” fog végezni, mi meg, tegyük azt, amihez a legjobban értünk, azaz dögöljünk az ágyon. A gazdi persze, úgy belemerült a munkájába, hogy már öt óra is elmúlt, mikor feleszmélt. Igaz, ehhez Mogyi is kellett, akinek már igencsak kopogtak a szemei az éhségtől, így aztán úgy döntött, hogy egy kicsit noszogatni fogja a gazdit. Ez abban merült ki, hogy míg a gazdi próbált gépelni, addig Mogyoró az orrával bökdöste a könyökét. Mikor Mogyi áldásos akciójának következtében a gépelt szöveg kezdett egy diszgráfiás analfabéta titkosírására hajazni, a gazdi feladta, és kegyeskedett végre levánszorogni, és vacsorát adni nekünk. Na, az legalább fincsi volt, de meg is érdemeltük, cserébe az egész napos punnyadásért. A gazdi azt mondta, hogy beszélt az edzőnkkel, és abban állapotak meg, hogy ma bepótoljuk az elmaradt sulit. Na, ehhez képest, reggel mikor felkelt, azt látta, hogy a tetves eső már megint adja neki az ívet. A gazdi köpött akkorát, mint egy oltárterítő, és kijelentette, hogyha a fene fenét eszik, vagy a komplett Rajkó zenekar fog potyogni az égből, miközben Brahms V. magyar táncát bazseválják, akkor is kimegyünk sétálni. No már most, vagy a fenyegetés hatott, vagy a gazdinak vannak piszok jó kapcsolatai odafent (annak ellenére, hogy gyakran inzultálja verbálisan a szenteket), a lényeg, hogy az eső átváltott hóesésbe, aminek viszont már a gazdi is örült, mint bolond a sipkájának. Bár azt nem tudom, hogy mégis mit várt, hogy a tegnapi egész napos esőzés után ez a pár szem hó, hogy fogja megszüntetni a sarat, mert azért lássuk be, egy szamárra akármilyen csicsapicsa lószerszámot tesznek, az akkor is szamár marad. A nyakig sárra, derékig érő pocsolyákra, hiába esik a szakadó hó, attól még alatta lapul a getva. Ettől függetlenül, vígan nekivágtunk a sulinak. (Mondjuk, a gazdi már kevésbé volt víg, amikor hazaértünk, és a komplett lakást döngölt padlójúvá változtattuk. A metlachi meg, csak azért nem köpött le bennünket, mert nincs neki köpésre alkalmas szerve.) Igazából, nagyon jól éreztük magunkat, és mind a hármunkkal megvolt elégedve az edző, velem különösen, mert egyedül én voltam az, akit le lehetett fektetni a vizes, saras földre. A másik két ebtársam kényes ízlésének nem felelt meg az, hogy a sárban ejtőzzenek. Érdekes módon, amikor már a sétaútvonalunkat jártuk, akkor bezzeg már nem volt kifogásuk a sár és a retek ellen, hanem vígan tapicskoltak és fetrengtek benne. A suliban, az óra végén, olyat csináltunk, amit még soha. Az történt ugyanis, hogy a gazdinak be kellett hívnia mind a hármunkat egyszerre. Ez eddig ugye, nem kihívás, hiszen nap mint nap csináljuk amúgy is. Hanem, Timinek felütött, hogy akkor most meneteljünk mind a hárman a gazdi bal oldalán! Magyarul, lábhoz tartással vonuljunk. És jelentem, megcsináltuk! Ezt látván, még az edzőnkből is kibukott, hogy „hát megzabálom őket!” Amúgy a gazdi is meg lehetett velünk elégedve, mert valóban elvitt még suli után bennünket sétálni. Bár jelzem, hogy szerintem ez nem teljesen önzetlen felajánlás volt tőle, hanem ő maga is élvezte a szakadó hóesést. De a lényeg, hogy tényleg nagyon jól éreztük magunkat, és a gazdi nem fukarkodott az idővel sem. Végül úgy értünk haza, mint a csatakos ló, és egy vaddisznó csorda boldogan befogadott volna bennünket maguk közé. A vezér disznó pedig örömmel tette volna be a portfóliójába képünket, vállalva a plágium kockázatát.