Egy instant nap, azaz mindent bele!

Ma várhatóan egy hamisítatlan Roxi-sztorit kaptok tőlem, amiből kiderül, hogy egy szuper őrző-védő eb, nem feltétlenül kiváló házőrző, hogy négy kutya több, mint egy macska, hogy az általában idegnyugtató „kézimunkázás” a gazdira úgy hat, mint békára a kötelező gólyatábor-látogatás, viszont Zsófi határozottan élvezi a helyzetet, hogy Kitti kölyökgazdi nem szereti a susnyát és a dzsuvát, ellenben a saras, dágványos utakat előszeretettel látogatja, hogy Viktor egy hős a talpán és a jégen, és hogy a szél nem kedvez a tavi kirándulásoknak.

Akkor lássuk sorrendben a történéseket! Tegnap suliba mentünk, ráadásul spéci hóesésben. Szaffóka az egyik csinos rucijában feszített, Mogyoró kergette a hópihéket, én meg, jó szokásomhoz hűen a gazdi hatsójában leledzettem, illetve Mogyival kergetőztem. Mikor megékezett az edző, először jót röhögött Szaffin, majd a gazdival együtt kiakadtak, mert Szaff rástartolt, egy valószínűleg előző napról a pályán maradt szemétre, azon belül valami chips törmelékre, és nagyjából annyira vette figyelembe a hívószót, mint egy pók, ha arra biztatják, hogy ne lakmározzon be a hálójába akadt légyből. Szó elszállt, a chips maradék pedig elttűnt Szaff szájában, mint vodka a grúzban. A gazdi közel állt hozzá, hogy Szaffot Föld körüli pályára állítsa, sőt az edző is beígérte neki, hogy egyszer úgy megrakja, mint paraszt a szénás szekeret. Az őrző-védőben mind a ketten kiválóak voltunk, még Szaff is, bár az igaz, hogy tőle most aztán végképp nem kértek semmi extrát. Mielőtt neki láttunk volna a fegyelmezőnek, nekem még volt egy kis apport dobálás. Ezalatt Szaffi elhelyezkedett az egyik asztal tetején, szorosan a gazdi jutifalatot tartalmazó hátizsákja mellett. Mert erre nem sajnálta az energiát, és azon sem tipródott, hogy esetleg habteste megcsúszik a nedves fán, és eltaknyol, mint sündisznó a tüskebokros erdőben. Ugrott, mint egy olimpikon szöcske, és lecövekelt a jutifalat mellett. Rendíthetetlenül állt, azaz ült mellette, mint a mesebeli ólomkatona, akinek csak fél lába volt.

Ennek ellenére a fegyelmezőt tökéletesen nyomta le. Pontosabban mind a hárman remekeltünk. Az edzés végén csörgött a gazdi telefonja, Zsófi barátnőm jelentkezett, hogy ráérünk-e egy kicsit, pontosabban a gazdi ráér-e, mert azt feltételezte, hogy nekünk nemigen akad halaszthatatlan dolgunk. Így aztán, a sulit egy közös sétával fejeztük be, jobban mondva kis kerülővel mentünk haza, mert a gazdi viszont nagy készülődésben volt, hiszen délutánra vártuk haza Kitti kölyökgazdit és Viktort. A kétlábúak úgy döntöttek, hogy akkor fogadják együtt a messziről hazatérteket egy közös ebéd – uzsi -vacsival. Na, és ekkor bizonyítottuk, hogy olyan jó és tehetséges házőrzők vagyunk, mint Quasimodo a ritmikus sportgimnasztikában lehetett volna. Az történt ugyanis, hogy Zsófi hazament addig, míg a gazdi nem telefonál neki, hogy jöhet, megérkeztek a kölyökgazdiék. Mi elheveredtünk az ágyon, és húztuk a lóbőrt, a gazdi meg a konyhában sertepertélt. A lényeg, hogy Kitti úgy állított be az ajtón, hogy egyikünk se vette észre. Jobban mondva, Mogyi felemelte a fejét, de szerintem, azt gondolta, hogy álmodik, mert nem repült a kölyökgazdihoz, csak pislogta kifelé a csipát a szeméből. Végül nekem esett le, hogy itt valami történt, de akkor már cseszhettem, a kétlábúak kijelentették, hogy házőrzés szempontjából hasznosak vagyunk, mint halottnak a reumakrém. Mondanom sem kell, hogy igen hosszan köszörülték rajtunk a nyelvüket. Nem volt kivétel, kaptunk rendesen… Ennek ellenére, a délután nagyon kellemesen telt, és miután a kölyökgazdiék a távozás mezejére léptek, Zsófi és Zozi még maradtak, a barátnőm ugyanis, ajándékba hozott a gazdinak egy csomó falmatricát, amit a logopédiai kezelőbe szánt dekorációnak, és együtt díszítették fel a szobát, mindenféle szuper képekkel, meg repkedő pillangókkal. Utána meg, még oktatóanyagot gyártottak. A gazdi a vagdosással még csak el is volt, de amikor a dobókocka ragasztásra került a sor, akkor szentül állította, hogy annak, aki az úgynevezett gyerekbarát ragasztót kitalálta, annak az édesanyját ismeri, és pontosan tudja, hogy mivel kereste a kenyerét, és hogy gyakran inzultálta a ledér hölgyet orálisan és análisan is a saját kisfia. Sőt, a továbbiakban is hasonló cselekedetekre buzdította őket a gazdi, mert a tetves ragasztó mindent megfogott, ami a gazdin volt, beleértve az ujjait is, csak a tetves papírt nem ragasztotta meg. Zsófi csak röhögött, és közölte a gazdival, hogy nyugiba legyen, a következő félévben az elmegyógyosoknál is lesz gyakorlaton, úgyhogy majd intéz neki protekciót, bár ahogy most ránéz, nem kell neki protekció, anélkül is simán bezárják a gumiszobába. Annak ellenére, hogy a gazdin eluralkodott a gyilkos szenvedély a ragasztó gyártójával szemben, nekünk nagyon fincsi vacsorát tálalt, bár Zozi kevesellte a felhozatalt, és hangos tányércsörgetéssel követelt volna némi repetát, de nem kapott. Bosszúból Maccsal is megpróbált összebalhézni, de ez se jött neki össze, mert a kétlábúak határozottan megakadályozták a macska elfogyasztását pótvacsoraként. Macs viszont, a kutyatúlerőre való tekintettel úgy döntött, hogy inkább a távozás mezejére lép, és csak akkor jön vissza, ha már megnyugodtak a kedélyek.

Ma reggel a kölyökgazdi felhívta a gazdit, hogy van-e kedvünk sétálni. Sajnos, Zsófi barátnőmnek nem szólhattunk, mert ő egész éjszaka dolgozott, és nagy eséllyel nem díjazta volna, ha gazdi zöldhajnalban sétára invitálta volna. Bennünket viszont felpakoltak, és elindultunk a Szalóki-tó irányába. A felpakolást akár szó szerint is vehetitek, ugyanis Kitti megkérte Viktort, hogy legyen szíves Szaffit beemelni a kocsiba, mert nem szeretné, ha dundus barátnőm összecsikarná a festést. Viktor ölbe kapta Szaffot, ő viszont megrémült, hogy esetleg itthon akarják hagyni, és Viktor szavaival élve, irgalmatlan pánikröfögésbe kezdett, a lábával meg rúgkapált, mint valami megvadult, hátára fordított ganajtúró. Csak akkor nyugodott meg, amikor Viktor behuppantotta a „csomagtartóba”. Kitti azt mondta, hogy nem ám csak úgy leszállít bennünket a tóhoz, meg kell azért majd küzdeni. Bár, gyanítom, hogy akkor küzdelemre, mint ami ránk várt azért ő sem számított. Azzal kezdődött, hogy amint kiszálltunk az autóból, úgy pofán tolt bennünket a viharos szél, hogy ha van esernyőnk, elszállunk, mint Mary Poppins a nyugati széllel. Ennek ellenére, neki vágtunk az útnak. Azt kell, hogy mondjam, a gazdi susnyaimádata sokkal inkább, mint a kölyökgazdi által választott sárdagonya! Pontosabban, bennünket, négylábúakat egy cseppet sem zavart, hogy már az első perc után úgy néztünk ki, mint akik most léptek ki egy varacskos disznó portfóliájából. Bezzeg a kétlábúak! Hol csúsztak, hol ragadtak a sárba. A gazdi alkalmanként Viktorba kapaszkodott, mint fuldokló a mentőövbe, és Viktor „állta is a sarat”, de csendesen megjegyezte, hogy mellesleg az ő cipője, szerinte jobban csúszik, mint a gazdié. Ettől kezdve, a gazdi számára csak az volt a kérdés, hogy ki fogja a másik alól kirúgni a lábat. Szaffi, önmagát meghazudtolva szaladt előre, mire a gazdi megjegyezte, hogy nézzétek már, mint a villám! Mire Viktor kiegészítette, hogy „aha, mint egy gömbvillám”. A gazdi felhívta a figyelmét, hogy nézze csak meg jobban, Szaffika milyen sokat fogyott. Viktor enyhe gúnyos mosollyal az ajkán bólintott: „Szerintem is, gyakorlatilag már csak oldalról látszik.” Kitti se akart lemaradni Szaffi alázásában, és rákontrázott, hogy valóban igaza van Viktornak, mert barátnőm már csak egy egyiptomi vázát tudna beteríteni a habtestével, és igazából bárki összekeverhetné egy kopasz szfinx macskával. Miközben a kétlábúakból dőlt a hülyeség, a szél is adta neki az ívet, és az emberek csak azt nem értették, miért nem az anyjába megy fújni, ahelyett, hogy ezen a gyönyörű, amúgy napos tájon játssza a faszagyereket. A dühöngő szél ellenére lesétáltunk volna a tóhoz, de sajnos, más akadály is jelentkezett, hogy meggátoljon bennünket a tó körüli sétában. Az út gyakorlatilag eltűnt, és helyette jég, és félig fagyott Velencei-tó nagyságú pocséta vette át a helyet. Így aztán visszafordultunk, hogy némi kerülővel térjünk vissza az autóhoz. Nem mondom, hogy itt abszolút sima volt a terep, illetve, pont az volt a baj, hogy sima volt, így a gazdi Viktorba kapaszkodva, szorosan a háta mögött lépkedett. Meg is állapította, hogy ha még a jövendőbeli anyósa így se tudja elvenni a kedvét, akkor valóban nagyon szeretheti a kölyökgazdit. Mi magunk tök jól elvoltunk, hiszen az orkán erejű szél még a Mátrából is elénk hozta a különböző vadak illatát, a föld alatt, vagy közvetlen fölötte éldegélő jószágokról már nem is beszélve. Mikor visszaértünk a kocsihoz, Szaffika úgy ugrott be az autóba, mintha legalábbis a magasugró világcsúcsot akarta volna megdönteni. A városba érve, a gazdi azon megfigyelésének adott hangot, hogy a tetves szél itt bezzeg nem fúj. Mondta ezt úgy, hogy az oszlopokon lengedező zászlókat csak úgy tépázta, mint elmebeteg a saját hajtát, mikor rájön a roham. Kitti meg is jegyezte, hogy tényleg, nézze csak a gazdi azon az oszlopon meg se rebben a lobogó. Ja, lehet, hogy azért, mert azon nincs is zászló.

Na, jó hosszúra sikeredett a beszámoló, de remélem, nem untátok magatokat halálra, amikor olvastátok!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya