Már megint az a fránya derék…
Halihó
! Sziasztok! A kétnapos hallgatásunknak az oka az, hogy bár a csodálatosan sütő napocska felkelt, de a gazdi meg nem. Esment bemondta az unalmast a dereka, de nem kispályás módon. Úgyhogy, szegény Kisfőnök szaladt haza, hogy megmentse az anyukáját a totális csőd alól. Mi önkéntes szobafogságot vállaltunk, olyannyira, hogy gyakorlatilag, 48 órán keresztül, szorosan mellette feküdtünk. Még a kertbe se voltunk hajlandóak kimenni, még a Kisfőnökkel se. Én enni is csak úgy ettem, hogy a gazdi a kezéből etetett fekve. Mármint ő feküdt. Szaffi néha túlzásba tolta a szoros testi kapcsolatot, mert alkalmanként, rá is feküdt a gazdi azon testrészére, amelyre alapból sem kívánt most plusz terhelés. A gazdi azonban úgy döntött, hogy ha már sz@r az élet, és tök a tromf, akkor legalább hozzon ki belőle valami jót. Ezt kultúráltabb emberek úgy fogalmazzák meg, hogyha citromot kapsz az életből, csinálja egy limonádét! Na, a gazdi el is határozta, hogy az állandó derékkiakadásaiból előbb-utóbb még könyv lesz! De nem ám sírva nyafogós! Inkább olyan sírva röhögős. A címe valami olyasmi lesz, hogy „A karma karmai”, vagy „A derék derék”… De adhattok tippet ti is, szívesen veszi a gazdi! Amúgy a szentem úgy elgyengült a kicsi lelkében, attól, hogy mi ilyen önfeláldozóan vigyáztunk rá, mint tájfutó a 200 kilométeres futás után kánikulában. Hál’ Istennek, ma már jól van, de azt mondta, hogy nem kockáztat, és ma még talán nem menne velünk sétálni csak a kertbe jön ki velünk. De itt is, magad uram, ha szolgád nincs, csak egymást kergethetjük, mert ő bizony még nem dobál lasztit, meg nem is szaladozik velünk. Engem ugyan átzavart az akadálypályán, de csak távirányítással. Szóval, most nem is regélek sokat, holnap már remélem a munkája ellenére, jut idő egy kis sétára is. Legyetek jók, ha tudtok!
! Sziasztok! A kétnapos hallgatásunknak az oka az, hogy bár a csodálatosan sütő napocska felkelt, de a gazdi meg nem. Esment bemondta az unalmast a dereka, de nem kispályás módon. Úgyhogy, szegény Kisfőnök szaladt haza, hogy megmentse az anyukáját a totális csőd alól. Mi önkéntes szobafogságot vállaltunk, olyannyira, hogy gyakorlatilag, 48 órán keresztül, szorosan mellette feküdtünk. Még a kertbe se voltunk hajlandóak kimenni, még a Kisfőnökkel se. Én enni is csak úgy ettem, hogy a gazdi a kezéből etetett fekve. Mármint ő feküdt. Szaffi néha túlzásba tolta a szoros testi kapcsolatot, mert alkalmanként, rá is feküdt a gazdi azon testrészére, amelyre alapból sem kívánt most plusz terhelés. A gazdi azonban úgy döntött, hogy ha már sz@r az élet, és tök a tromf, akkor legalább hozzon ki belőle valami jót. Ezt kultúráltabb emberek úgy fogalmazzák meg, hogyha citromot kapsz az életből, csinálja egy limonádét! Na, a gazdi el is határozta, hogy az állandó derékkiakadásaiból előbb-utóbb még könyv lesz! De nem ám sírva nyafogós! Inkább olyan sírva röhögős. A címe valami olyasmi lesz, hogy „A karma karmai”, vagy „A derék derék”… De adhattok tippet ti is, szívesen veszi a gazdi! Amúgy a szentem úgy elgyengült a kicsi lelkében, attól, hogy mi ilyen önfeláldozóan vigyáztunk rá, mint tájfutó a 200 kilométeres futás után kánikulában. Hál’ Istennek, ma már jól van, de azt mondta, hogy nem kockáztat, és ma még talán nem menne velünk sétálni csak a kertbe jön ki velünk. De itt is, magad uram, ha szolgád nincs, csak egymást kergethetjük, mert ő bizony még nem dobál lasztit, meg nem is szaladozik velünk. Engem ugyan átzavart az akadálypályán, de csak távirányítással. Szóval, most nem is regélek sokat, holnap már remélem a munkája ellenére, jut idő egy kis sétára is. Legyetek jók, ha tudtok!A legközelebbi viszontlátási nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya 
