Amikor minden összejön

Halihó! Sziasztok!

Na, akkor jöjjön a mai napra rendelt szent Evangélium! Vagy beszámoló. Majdnem mindegy is, ez is lesz olyan hosszú, mint egy evangélium, és remélem, örömhírrel is szolgál. Szóval, kettő az egyben. Már megint. Na, tegnap tényleg bevándoroltunk a városba, hazafelé meg jókora kerülővel jöttünk, hogy a fegyelmezett séta mellett meglegyen a napi betevő hancúr is. A vége olyan 12-13 km lett. A gazdi, az előző napi sétából okulva úgy döntött, hogy a városba szigorúan jó úton megyünk, aztán legfeljebb hazafelé adunk a tüchtig kinézetnek, amikor már úgyis csak kevesen látnak bennünket. Felnémeten meg már szerintem, úgyis elkönyvelték, hogy a gazdi szponzora a kuka és a hajléktalan szálló. Szerintem, ha normálisan van felöltözve, és kutya nélkül látják, meg se ismerik. Na, mindegy is, nem ez a lényeg. Szóval, megint a bicikliút felé vettük az irányt, csak most tényleg rajta maradtunk a földúton. A gazdi úgy gondolta (és kivételesen helyesen), hogy a napok óta fújó szél szárított már annyit a talajon, hogy megússzuk nagyobb dágvány nélkül. Bennünket szabadon engedett, azzal a kikötéssel, hogy azért mi is maradjunk az úton, és ne vegyük be magunkat az út mellett elterülő getvába. Igazából, annyira nem is vágytunk mi se a szúrós susnyába. Mogyorót viszont egy szimpla szaglászás az út szélén nem elégíti ki maradéktalanul, így aztán kiszúrta, hogy a bicikliúton elektromos rollerrel közeledik valaki. Nosza, csapta is magát a földhöz, mint zsugás a nyerő lapot az asztalhoz, hogy majd fektéből rajtolva jól letámadja a csávót. Ám a gazdi résen volt, és egyetlen „Mogyi, eszedbe nem jut!” mondattal elvágta haverom kósza ötletének fonalát. Nem a mondat tartalma volt a visszatartó erő, sokkal inkább a hangsúly, ami azt vetítette elő Mogyinak, hogy amennyiben nem teljesítené a gazdi óhaját, vagy ellenszegülne azon kívánalmának, miszerint békés rollerezőket nem támadunk meg, úgy a felnégyelése borítékolható. Halmazati büntetésként. Mert alapjáraton kapna olyan farba billentést, hogy az aranyere oly gyorsan siklana fel fogkoronának, amilyen gyorsan kilő egy vadászgép az anyahajóról. Ezután nagy eséllyel, még Föld körülii pályára is állna (mármint Mogyi, nem az aranyere), és miután biztonsággal beazonosította a Göncöl-szekér alvázszámát, és visszatér a biztonságot nyújtó anyaföldre, még vár rá a földbe döngölés, és csak ezután lehet szó a négybe vágásról. Ezeket alaposan átgondolva Mogyoró úgy döntött, hogy inkább elengedi a rollerest, ennyi szekatúrát nem ér meg egy jó kis kergetés. A bicikliút végén a gazdi pórázra vett bennünket, és attól kezdve bő három kilométeren keresztül szoros lábhoztartással kocoghattunk mellette. És a gazdinál pórázon nincs szimatolgatás, meg szaglászás… A pössről, és egyéb, egyébként normális biológiai szükségletekről már nem is beszélve! Közölte, hogy volt 10 percünk, üríthettünk, amennyit akartunk, mostantól izzadjuk ki! Ezt a némbert! A spártai nevelés ehhez képest langyos teadélután volt, habosbabos sütikkel megspékelve! A középkori inkvizítorok nyugodtan bejelentkezhetnének a gazdihoz továbbképzésre, ha hozzájutnak egy spéci időgéphez. Na, beslattyogtunk a városba. Közben többször elhangzott, hogy „hol az orrod?” Ez felváltva szólt mindenkinek, de leginkább Mogyi haverom volt, aki alkalmanként gyorsabb tempót akart diktálni. Aztán a gazdinak az hagyta el az okos, kis száját, hogy: „Tedd hátra az orrod!” Erre már Mogyi is felkapta a fejét, mert sok izgalmas dolgot hallott már a gazditól, de erre már ő is csak azt tudta megkérdezni, hogy „Hova hátra? A seggembe? És végleg???” Csak nézett a nyomorult a gazdira, mint a harmadik teve Nóéra, hogy ugye nem gondolja komolyan, hogy mostantól úgy fog járkálni, hogy feje – kutya – segge -orra?! Mindenesetre, a továbbiakban Mogyoró is igyekezett megfelelni a gazdi kívánalmainak. Inkább, mint a plasztikai sebészet! Miután a gazdi végül is elégedett volt velünk, és tényleg még az autókból is megcsodálták, hogy milyen szépen vonulunk a gazdi mellett, úgy döntött, hogy jutalomként teszünk egy nagy kört. Kimegyünk a régi sulija felé, a Szalapartra, és a szőlősön keresztül jövünk haza, ahol megint szabadon szaladozhatunk. Természetesen, a gazdiból már megint előtört a „rövidebb és sima utak” iránti olthatatlan vágya, és úgy döntött, megnézzük, le tudjuk-e vágni a nagy kanyart… Jelentem, le tudtuk. Hogy milyen áron, azt inkább ne firtassuk. Maradjunk annyiban, hogy az időfaktor jelentősen megnövekedett a rövidítéssel, és az egy percre eső „hogybasznámegakurvaélet a szájba tekert, gödrös, hepehupás szentségét a világnak” szófordulatainak száma túllépte a hatvanat, ami egyben azt is jelenti, hogy a gazdi simán indulhat a Guinness rekordért a gyorsbeszéd kategóriában. A végén Mogyorótól kérdezte meg, hogy „Szerinted, itt kijutunk a tisztásra?”. Na, ez már a vég… Amúgy Mogyi, mint ahogy Szaff és én is, kijutottunk, de mi négy lábon pötit alacsonyabbak vagyunk, mint a gazdi kettőn. Meg stabilabbak is. És bennünket a tüskés bokrok sem zavarnak annyira, mint a gazdi kényes pofikáját. Még a getva közepén járhattunk, amikor Zsófi telefonált, hogy lenne-e kedve a gazdinak sétálni… A gazdi közölte, hogy épp nyakig van a sétában, amiből többre már nem tart igényt, de ha sikerül kikászálódni a bicikliútra, akkor ott bevárjuk őket, és mehetünk együtt haza. Zsófi biciklivel és Zoknival érkezett, és döbbenten állapította meg, hogy Szaff már megint pórázon leledzik. A gazdi közölte, hogy rászolgált a leányzó, ugyanis már megint csak opcionálisként vette figyelembe, a „gyere már!”, „haladj már!” és mozogj már, az én istenem áldjon meg!” felszólításokat. Ám Zsófi szerint, pusztán a szél volt az oka mindennek, az vitte el a gazdi lágy altját Afrika felé, elkerülve a Szaff hallójáratát. Barátnőm addig sertepertélt, míg csak megszabadította Szaffit a láncaitól, közölte a gazdival, hogy majd ő vigyáz rá. A nagy vigyázásból végül az lett, hogy Szaff berohant a nyakig fűbe pockozni, mi meg utána, aztán ott rendetlenkedtünk egy jót. Hazafelé Zokni és én szabadon jöttünk, másik két ebtársam viszont szigorúan pórázon.

Na, búcsúzom kedveseim, holnap igencsak korán megyünk suliba, úgyhogy addig még pihenni is kell!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya