Gazdi, a hajléktalan

Halihó ! Sziasztok !

Jelentem, tegnap egy „mutassukmeghogyviselkedikajókutya” típusú sétán vettünk részt. Arról mondjuk, már nem szólt a fáma, hogy „mikéntillikkinézniegyközelhatvanasgazdinak”. Na, az történt, hogy a gazdi már megint összekötötte a kellemest a haszontalannal. Csak sikerült csombékot is rászerkesztenie. Olyan jó, böcsületes nagyot. Merthogy be kellett mennünk a „félvárosig”, ügyet intézni, meg vásárolni, meg a könyvtárba egyeztetni. De bennünket meg nem akart azzal kínozni, hogy végig pórázon szenvedjünk, így aztán, a bicikliút felé vettük az irányt, hogy majd a földúton beosonkodunk a civilizált emberek közé. Csakhogy, a földút is erősen saras volt, ráadásul a gazdi a Főnivel csivitelt telefonon, ami ugye, azt is jelenti, hogy nem tud 100%-ban ránk koncentrálni. Megelőzendő az esetleges biciklis balesetet, a gazdi ráirányított bennünket egy őzek, szarvasok, vaddisznók által már jól letaposott füves ösvényre, hogy ott szabadon szaladozhatunk, és nem fogunk úgy kinézni, mint a varacskos disznók. Hát, mi nem is néztünk úgy ki, csak ő, mert a füves részeket alkalmanként felváltották az amúgy dagonyázásra alkalmatos területek, amelyek sárállományának a nagy részét a gazdi cipője magáévá tette. A gazdi, hozzánk hasonlóan, igyekezett kikerülni a dagonyákat, így viszont a szúrós gazokkal került szorosabb kontaktba. A tüskés bokrok, igazítottak még kicsit a szél által amúgy is megtépázott frizuráján, és persze, a ruházatán is. Így aztán, mi csinosan, tisztán, a gazdi viszont lestrapált hajléktalanként érkezett meg a civilizált szférába, ahol az emberek csodálkozva, és hitetlenkedve nézték, hogy lehet egy ilyen „nyomorult de luxe” nőnek, három ilyen tökéletesen jól nevelt kutyája. Az előbbinek nem, de az utóbbinak hangot is adtak. Gondolom, a gazdit nem akarták megsérteni, hogy egy középkori vályogvető cigányhoz hasonlítsák, ha már ilyen fájinul megnevelt bennünket, hogy szó nélkül, illedelmesen várakoztunk rá, míg ő pénzt vett fel, vagy épp vásárolt. Így aztán, csak bennünket dicsértek agyba-főbe. Na, lépek, gyerekek, mert megint nagy út vár ránk, most egészen be a városba, az oda-vissza lesz vagy 10 km. Csak most nem a dágványnak tervezi a gazdi… No, majd meglátjuk!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau:

Roxi kutya