Sz@r ügy

by K.Kormos · 2024.02.12.

Halihó

! Sziasztok

Na, gyerekek, ha még nem röhögtetek, akkor most nektek szól a story. De előtte feltennék egy-két kérdést. Tudjátok-e, mi az a „kapáslövés” (by Hadházi László)? Láttatok-e már igazi sz@ros iskolát? Illetve, volt-e már oly éteri érzésben részetek, amikor a fojtónyakörv láncai közül kell kikapirászni azt a cuccot, ami egyébként normális esetben nem kerül semmiféle kontaktba sem lánccal, sem semmi mással, ami nem a klotyó. Nos, ha a bevezetőnek szánt kérdéssor felkeltette az érdeklődéseteket, akkor javaslom, helyezzétek magatokat kényelembe, lehetőleg jó távol ételtől, italtól. Tegnap reggel szép, na jó, nem szép, de legalább esős időre ébredtünk. Ám a hangulatunkból egy cseppet se vont le, hiszen tudtuk: Suli! A gazdi ugyan kicsit morcosan indult útnak, tekintettel arra, hogy már megint megkötöztük, ahogy a sonkát szokás, így már a kapun való kilépés felért egy szabaduló mutatvánnyal. Ám a gazdi kezdő még Hudinihez képest, így kellemesen eltikitakizott a kapu és a fal között. De túlélte, kiszabadult, és végre elindulhattunk. Viszonylag normálisan vonultunk, így amint lekanyarodtunk a főútról, a gazdi elengedett engem, hogy csak simán kocogjak mellette. Nincs is ezzel semmi baj, mindig így szoktuk. Igen ám, csakhogy szokásomtól eltérően, én most ugrottam egyet, át egyenesen a bal oldalára, fel az útról a füves padkára. A gazdi már nyúlt volna utánam, hogy megrázzon, ahogy anno Krisztus tette azzal a bizonyos vargával, amikor látja, hogy belőlem úgy tör ki a cucc, mint a Vezúvból a láva, ami tudjuk, igencsak szomorú véget hozott Pompeii városára. A gazdi, ahelyett, hogy megdicsért volna, milyen okos vagyok, amiért nem az aszfaltra nyomiztam, mondott egy cifrát, amiért nem bírtam ki a susnyás területig, ahol is már nem lett volna kedves kötelessége utánam takarítani – mondjuk ki minden finomítás nélkül – a fost. De bmeg! A „kapáslövés” előtt még keresztrejtvényt fejtek, esetleg elmegyek szaunázni. Hülye! Örültem, hogy a padkára fel tudtam ugrani, hogy ne az utat rondítsam össze. A gazdi úgy állt a termés felett, oly meghatva, mintha legalábbis a világ utolsó nyíló virágát fedezte volna fel, s közben azon elmélkedett, hogy „no, most azt mondd meg, hogy a táncos f@szba takarítsam fel ezt a rettenetet?” De lévén felelős gazdi, aki nem hagyja a kutyája után ott a csúfságot, hatalmas sóhajjal szedte elő a kakizacsit. Gondolta, valahogy füvestől, levelestől csak összeszedi a trutyit. Igen ám, csakhogy a gazdinak van egy olyan remek szokása, hogy amikor a póráz nincs használatban, akkor a nyakába akasztja, ami úgy lóg le a két oldalán, mint a döglött patkány farka, csak lényegesen hosszabban. Ráadásul, a két hülye ebtársam igen érdeklődve szaglászta az alkotásomat, ami a gazdi szerint már kimerítette a gusztustalanság fogalmát. Próbálta őket elhessenteni, ami nem volt egyszerű, ugyanis ők még pórázon voltak, és addig-addig keringtek a gazdi körül, míg sikerült ismét csak összekötözni a bokáját. Ez azonban nem csak a gazdit akadályozta a mozgásban, hanem őket is, hiszen a póráz jelentős része már a gazdi lába körül volt, ezáltal saját magukat is feltapasztották a gazdira, mint a matricát. Na, a gazdi az egyensúlyának a megtartására is koncentrálva lehajolt, miáltal a nyakába akasztott póráz engedelmeskedve a gravitáció törvényének, lánccal lefelé megindult, egyenesen a fosba. A gazdi ugyan a két haveromat tartó kezével röptiben elkapta, de azt már így sem tudta megakadályozni, hogy maga a lánc ne placcsanjon bele a kupacba. Miután azonban a mozgási energia sem vész el, de irányt a szabály szerint is válthat, a lánc a rántás hatására kiemelt egy adagot a cuccosból, és átszállítmányozta Szaffi nyakára, illetve, juttatott egy keveset a gazdi lábszárára is. Csóri barátnőm, félig felakasztva csodálkozott, hogy miért keni be a gazdi sz@rral, amikor máskor pont azért tér ki a hitéből, ha ő vesz illatfürdőt. Mogyoró kíváncsian szemlélte az eseményeket, amik a gazdit már kezdték kiborítani, mint kétéves gyerek a tele bilit a szoktatási idő alatt. Na, ekkor már a gazdi az „Életnek” igen sok nevet adott, kezdve a „kib@szottqrvától” a „szarosfososig”, csak valahogy (nem is értem, miért) az „édes” jelző maradt ki. Természetesen, az én édesanyám sem úszta meg a dolgot, sőt, ha jól emlékszem, a nagynénémről is megosztott olyan információkat, miszerint a tiszteletre méltó hölgy pessedt szájú, hernyótalpas és ótvaros lábú volt, aki ráadásul szintén a szexiparban kereste a kenyerét. Míg a gazdi a jelzős szerkezetekkel frissítette a szókincsét, és az orrát lehetőleg minél magasabbra tartva próbálta összegyűjteni a motyót, igencsak vidám napindító látványt nyújthatott a munkába igyekvő autósoknak. Végül, a kakizacsival és az én, most már meggyalázott pórázommal az egyik kezében (amit olyan messzire tartott el magától, amennyire csak lehetséges, ezáltal úgy nézett ki, mint akit most szedtek le a keresztfáról, de az egyik keze görcsöt kapott, és úgy maradt) vonult kifelé a parton, a másik kezével Mogyit és Szaffit rángatta, miközben az ő rokonságukról is ismertetett néhány, eddig jól eltitkolt tényt, amivel általában nem szoktak dicsekedni sem az emberek, sem a kutyák. Mogyi próbálta oldani a feszültséget, és némi ugrálással tudtára adni a gazdinak, hogy ő így, sz@rosan is szereti, de csak azt érte el, hogy a lengőingaként működő lánc most őt törölje pofán. A szembejövő gyalogosok és autósok tehát a következő képet tehették magukévá (szerintem, simán beégett a retinájukba): egy idősecske menyecske tart feléjük, kitárt jobb kézzel, egy láncos pórázt és egy barna zacskót tartva, amiből valamiféle gyanús, sárga lé folyik, vonszol két ebet, amelyikből az egyik azt se tudja, milyen rendezvényen van, csak nagy bambán sétál a gazdája mellett, a másik meg, mint valami buggyant, bugyuta szöcske ugrál, és próbálja elkapni a himbálózó pórázt. A harmadik eb, azaz én, meg tisztes távolból kocogok mellettük, elkerülendő, hogy a lánc esetleg engem is képen tenyereljen. Azért lássátok be, ez így a kora reggeli órákban látványnak nem gyenge!

Na, nagy nehezen csak kiértünk a pályára, ahol a gazdi nekiesett a suvickolásnak. Szerencsére, előző nap pakolta ki a hátizsákból a kézfertőtlenítőt és a nedves törlőkendőt, így ezek híján, csak papírzsebkendővel tudta végrehajtani a pucoválási műveletet. Közben persze, a csillagok és a szentek névsorban vonultak le az égről, és még azt sem igazán nehezményezték (a körülményekre való tekintettel), hogy a gazdi róluk is igen becsmérlően nyilatkozik, ráadásul idejét érzi, hogy közösüljenek egy pár taliga apróhangyával, illetve cerkóf majommal. Mikor Timi megérkezett, kicsit furcsállotta, hogy a gazdi miért pont most tart tavaszi nagytakarítást a fojtónyakörvön, ám amikor a gazdi előadta, hogy mi történt, a röhögéstől fuldokolva csak annyit tudott kinyögni, hogy szerinte, jó, ha a gazdi gyorsan vesz egy lottószelvényt, de legalább egy kaparós sorsjegyet. Ám neki is az ajkára fagyott a mosoly, amikor segítendő a gazdinak, a gazdi által a földön gondosan elhelyezett pórázzal akarta megfogni Szaffi barátnőmet, aki úgy döntött, hogy ignorálja azon tényt, hogy a suli elkezdődött, és inkább befejezi az ásatási munkálatokat. Igazából ő is csak annyit tudott kinyögni, hogy „Ó, a f@szom! Mi ilyen rettenetesen büdös? A póráz vagy a kutya?” A gazdi immár sztoikus nyugalommal közölte vele: „Mindkettő”. És akkor magáról még szót sem ejtett. Tulajdonképpen, már megint csak én voltam tüchtig és szagmentes. Hát, most mondjátok meg, tényleg nem sokkal jobb adni, mint kapni