A kerti tó csak bajnak van :D

Halihó ! Sziasztok ! Jó kis napindítóval készültem nektek!

Tegnap ugyan nem voltunk sehol, de mi bebizonyítottuk, hogy nem kell ahhoz kilépni a kapun se, hogy álljon a bál. Délelőtt a gazdiék ügyeket intéztek, szóval rohangáltak, mint pók a falon. Délután meg, azt mondja a Főni, hogy akkor ő most kitakarítja a tavat, de csutkára ám! Be is öltözött szépen, ahogy illik: munkásruci, gumicsizma… Szóval, úgy nézett ki, mint egy jó svájdájú Tsz-elnök, aki épp most ellenőrizte a trágyaállományt. Először, ugye, szivattyúzta a vizet, merthogy a tóban a vízállás „pötit” magasabb, mint a gumicsizma szára. Szóval, ott áll a lelkem a tó partján, lesi a vizet, mint Hamupipőke a válogatandó lencsét. Mi meg, a gazdival játszottunk. A gazdi megsuhintotta a katapultot, amiből a labda kiszállt, és kupán csűrte a Főnit. Ez még ugye, nem lett volna gáz, mert azért nem azokkal van tele a temető, akiket fejbe talált egy kis gumilaszti. Igen ám, csakhogy a Főnit kiváltképp érdekelte, hogy miért kapta az áldást, és nem arra figyelt, hogy én meg rohanok a lasztiért. Arra meg végképp nem számított, hogy Mogyi, sőt kivételesen Szaffi is, a nyomomban üget, és a találkozási pont az ő lábánál fixálódik. Na már most, bármilyen masszív is a Főni, közel 80 kg becsapódása a térdhajlatába arra ösztönözte, hogy egy laza rajttal megnézze, mekkora esélye lenne az olimpián a távolugrásban. Azt kell mondjam, nem nem sok, mert alig húsz centi volt a megtett táv vízszintesen, de a stílusa utánozhatatlan. Bal térd behajlít, jobb láb kitör, bal utána botlik, majd egy ügyes egyensúlyozó mutatvány után, nem ám pofával landolt a vízben, hanem kecsesen, seggencsuszin, beszánkázott a partról az iszapba. Egy hangos plutty, az iszapos víz felcsapott, és beterítette a Főnit, mint Moszkvát a hóesés. Csak kicsit büdösebben. A gazdi az együttérzéstől mélyen átitatva, fetrengett a röhögéstől, és fuldokló hangon érdeklődte meg, hogy nem ismételné-e meg a Főni a mutatványt, mert ez igazán filmre kívánkozik, és nem foszthatják meg a világot a látványtól. A Főni igen finoman, és úriember módjára válaszolt a gazdinak, de egyben nekünk is üzent nagy szeretettel. Egész pontosan nem tudom idézni a szavait. Az biztos, hogy Szent Istvántól napjainkig felsorakoztak az ismert uralkodók és történelmi személyiségek, és szó volt arról is, hogy a szentek között valamiféle orgia dúlt, de ezt keveselte a Főni, mert még több közösülésre szólította fel őket, velünk egyetemben. Amúgy meg, szerencséje volt, mert már csak annyi víz volt a tóban, hogy épphogy nem folyt bele a csizmába, de a ruhájára fröccsenő iszap olyan szagot kölcsönzött neki, mint egy rothadó lápi lidércnek. Mindenesetre, ha már bent leledzett a tóban, a továbbiakban vödörrel szedte ki az iszapot, és olyan svunggal öntözte kifelé, amely alapján bizton állíthatom, hogy az idegzete nem volt épp kisimult. Jelzem, a gazdin semmiféle részvét nem mutatkozott meg, ő csak azt ajánlotta fel nagy szeretettel, hogy amennyiben a Főni úgy gondolja, nem kell levetnie a ruháit, majd vele együtt kimossa a gazdi, főzőmosáson. De amúgy nem is kéne, elvégre farsangi időszak van, és a Főni bármilyen jelmezversenyt megnyerne a kinézetével, akár taviszörny, akár zombi, akár vödrös rém kategóriában indul.

Amíg a gazdi elpoénkodott a Főni javára, mi vígan futkároztunk, kergetőztünk, játszottunk. Még arra is ügyeltünk, hogy a vödörből ki-kizúduló trutyi ne bennünket találjon el. Mondjuk arra már nem volt gondunk, hogy ne rohanjunk keresztül a partra kiborogatott iszapon, alkalmasint ne feküdjünk bele. Így aztán rövid időn belül, mi magunk is úgy néztünk ki, mint egy sárlavina túlélői. Most már a gazdinak sem volt olyan őszinte a mosolya, mert pontosan tudta, hogy megszabadítani bennünket a büdös iszaptól legalább akkora kihívás lesz, mint analfabétának szépolvasási verseny.

Amúgy, tök rendesek voltunk, mert mind a hárman szó nélkül ugrottunk a kádba. Az már más kérdés, hogy fürdés közben, és után úgy meggyaláztuk a fürdőszobát, hogy gyanútlan szemlélő számára az is kérdéses lett volna, hogy egyáltalán, milyen helyiséget lát. Mikor végzett velünk a gazdi, a Főnivel együtt nekiestek a suvickolásnak. Majd amikor végeztek, döbbebten állapították meg, hogy Mogyi a gyönyörűre mosott bundájával kifeküdt az udvarra, persze, a sárba. Szaffi viszont nagy vizesen a Főni párnáját célozta meg, és azon szenderült álomra. Már megint csak én voltam, aki tudta hova kell feküdni! Rá a még fel nem vikszolt, csatakos metlachira! De csak azért, hogy a gazdi közelébe legyek! Na, ekkor mondta a Főni, hogy el kellene gondolkodni azon, nem lenne-e jobb, ha hármunkból hármat agyon ütnek?

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya