Három a kislány! A francokat! Négy az!

Hol is hagytam abba a múltkor? Azt hiszem, azt még elmondtam, hogy Éva anyuval és Zoknival lenyomtunk egy rövid sétát, ahol mindannyian a pockászás élvezetének hódoltunk. Ez volt, ugye szombaton. Tegnap meg indult a banzáj, azaz ellepte a házat 13 kétlábú, és persze, mi, négylábúak. Szerencsénkre, a kétlábúak között volt a gazdi unokahúgának négy tündéri kislánya is, akik kiharcolták, hogy ebéd után velünk játszhassanak. Még jó, mert különben tiszta depibe estünk volna, mert gyakorlatilag ki voltunk tiltva a házból. A gazdi azt mondta, hogy az oké, hogy ő már hozzászokott, hogy forró vizes fazékkal tart akrobatikus rock and roll bemutatót, miközben mi vagy szlalomozunk, vagy a lábai előtt fetrengünk, vagy épp a meglepetés erejével pattunk elé, hogy teszteljük, hogy milyen a reflexe és a koordinációja, de nem szeretné, ha kissé szertelen magatartásunkkal Papust, vagy a kislányokat késztetnénk nem megszokott mozgásformákra. De mit mondtam, a kislányokba több érzés szorult, így aztán ebéd után kimentünk a kertbe játszani. Jelzem, a csajok még engem is megszédítettek, pedig én állítólag profi vagyok. De az a helyzet, hogy egyszerre négy különböző parancsot teljesíteni, miközben Mogyoró csak arra vár, hogy mikor haraphat a tomporomba, vagy téphet le egy darabot a farkamból. Ráadásul, olybá tűnt, hogy a gazdinak is elmentek otthonról, mert egy-egy labdát osztott ki a lányok között, és közölte, hogy bátran dobálják nekem, azt szeretem én. Noooormális?????? Hogy anyámba fussak egyszerre négy felé?! Vagy melyik kiscsaj parancsának engedelmeskedjek, hisz kánonban kiabálták, hogy „Roxi, hozd vissza!”, meg „Roxi, hozzám!”, és „Ülj!, Feküdj!, Hopp!” És ha ez nem lett volna elég, még a gazdi is osztogatta a parancsokat. Állítólag azért, hogy a lányoknak kicsit összerendezze az érdeklődésüket, és azt tartsák érdekesnek, amit mi akarunk mutatni nekik. Végül is, ez többé-kevésbé bevált. Hangsúlyozom, többé-kevésbé, mert a csajszik azt jobban díjazták, ha ők adhatták ki az ukázt. Aztán kitalálták, hogy anno a gazdi megmutatta, hogy játszunk a fejlesztő játékokkal, és hogy az milyen érdekes volt, és most is mutassuk meg, mit tudunk. Először még én magam is örültem a lehetőségnek, de aztán, amikor a gazdi bevonta Mogyit és Szaffot is a játékba, már elment a kedvem. Konkrétan az élettől is. Mogyi, bepörögve, mint egy pörgekalap, hol a saját, hol az én játékomba kapott bele. Szaff, jó szokásához híven, először „logikaice” próbált a játékhoz közelíteni, majd amikor realizálódott benne, hogy ahhoz kevés, mint elefántnak a mini tampon, fogta, és nemes egyszerűséggel, földhöz csapta a játékot. Feladat teljesítve! A játék ugyanis elemeire hullott szét, ergo, a sok jutifalat szerteszét repült, mint verebek, ha sópatronnal célozzák a valagukat. Ettől kezdve, neki már csak annyi dolga volt, hogy fölporszívózza a hamit. Ja! Azt meg majd elfelejtettem, hogy még kinn a kertben, a gazdi megmutatta a lányoknak, hogy milyen ügyesen tudok számolni, és nekik is tartott egy kis rögtönzött matekórát. Azaz, az orromra pakolta a jutifalatot, a csajoknak meg kellett számolni. Meg összeadni, kivonni. Én koncentrálok, mint Hasfelmetsző Jack az áldozata kibelezésénél, a két kretén haverom meg, rástartolt az orromon dekkoló jutifalatokra. A gazdi épphogy el tudta hessenteni őket a tokmányomtól. Persze, a kétlábúak ezen nagyon jót vigyorogtak, bár a gazdi nővére kijelentette, hogy ő bizony a helyemben most tépné meg mind a két mocskot. Mélyen egyetértek vele! Valóban azt kellett volna tennem. Kár, hogy a gazdi abszolút nem jutalmazza az önbíráskodást. De azt már ő is a pofátlanság netovábbjának minősítette, amikor Szaff a számból akarta kivenni a tökéletes produkcióért járó jutalomfalatot. Úgy, hogy ő meg Mogyi alanyi jogon kapták azt, amiért nekem dolgozni kellett! Szóval, a végén elegem lett, és gondoltam, a továbbiakban parancsmegtagadó leszek. De nem lettem, mert a gazdi úgy nézett rám, mint gyújtogató a vizes bálára, úgyhogy jobbnak láttam továbbra is elvégezni a rám kirótt feladatokat.

Ma még mindig velünk volt Papus, de a gazdi azért csak kivitt bennünket egy kicsit megmozgatni a végtagjainkat. (Addig a Főni volt az inspekciós.) Éva anyu is csatlakozott hozzánk Zozival. Szaff, az első pillanatban függetlenítette magát a csapattól, mint okos béka a gólya szakszervezettől, és a maga útját járta, jobban mondva kaparta. Mi hárman jól elkergetőztünk, meg szédelegtünk, mint az a bizonyos gólyatermék a levegőben. Hazafelé a temető melletti susnyán át mentünk, és Szaffnak megint sikerült átvarázsolnia magát a kerítés túloldalára. Szerencsére, most nem volt temetés, így a gazdi megúszta az újabb kínos jelenetet, és a szájára sem kellett lakatot tennie, hanem a szokásos hangerővel adhatta Szaffi tudtára, hogy hol dolgozik a barátnőm édesanyja, és hogy mit fog Szaffókával tenni, ha villámgyorsan nem csatlakozik a bandájához. A biztonság kedvéért, a továbbiakban Szaff rabláncon folytatta az utat.

Amúgy itthon a gazdi abszolút szigorú koldulási tilalmat vezetett be. A Főni mélyen egyetértett vele, és ő maga is határozottan lép fel, ha bármelyikünk kajakunyorálásra adja a fejét. Egészen addig, amíg a gazdi el nem fordítja a fejét. Utána viszont, nagy stikában, csak juttat némi finomságot az orcánkba. Na, ennyit a következetes nevelésről!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya