Van az úgy, hogy elgurul a gyógyszer

Halihó! Sziasztok!

Most elmesélem nektek, hogy tudja megoldani egy kétlábú, hogy négy keze legyen. Arról is lesz szó, mi számít magas akadálynak. Beszámolok a Szaffiba kissé rosszul beszerelt GPS-ről, arról, hogy ki/mi szédeleg a lagziban úgy, mint Szaffóka a Főni mellett. Valamint jelentést adok a (ha nem is szakadó, de azért) rendesen földre érkező esőben megtartott edzésről, ami alatt Mogyoró beflamózta a pórázom egy részét, Szaffika bebizonyította, hogy a magához való esze igenis megvan, én pedig azt, hogy nem véletlenül a német juhászok a gazdi szíve csücskei. Szót ejtek a kaksim minőségéről is, de ezt csak érintőlegesen, kizárólag a Főnire való tekintettel. De a nap poénja a gazdi és a Főni között köttetett fogadás lesz, aminek a tétje ugyan nem publikus, de a végeredménye mindenképpen. Ja, és az sem maradhat ki, hogy Macs is ki tudja hozni a kétlábúakból a tajtparasztot.

Na, akkor csapjunk a lovak közé! Szóval, tegnap, bár elég zűrös napja volt a kétlábúaknak, a gazdi azért csak kicsikart egy kis időt arra, hogy bennünket elvigyen sétálni. Bár jelzem, eléggé „ridegtatrtásos” séta volt, mert gyakorlatilag azt csináltunk, amit akartunk, a gazdi ugyanis egy órán át trécselt az unokaöccsével. Aztán meg csodálkozott, hogy úgy néztünk ki, mint a varacskos disznók. Feladat híján ugyanis mindannyian pockászásba fogtunk, ami meg is látszott az orrunkon. Szaffnak és Mogyinak a hasán és a lábán is, ők ugyanis amikor már elfáradtak, fekve kaparták maguk alól a saras földet. A gazdi mondta is, hogy mi hülyék vagyunk, mert ha belépnénk a bányász szakszervezetbe, esetleg munkát vállalnánk egy szénbányában, akkor nem szimpla, öncélú kaparaszásokat tarthatnánk, hanem hozzájárulhatnánk a tartásunkhoz is, ami a gazdi szerint már alapból is ideje lenne. De tőle elmehetünk építkezésre is dolgozni, ha a bányászat derogál, mert az alapok kiásásánál igencsak nagy hasznunkat vehetnék, és nem csak kenyérpusztítók lennénk a háznál. Na, mindegy. Ahogy dzsaveltunk hazafelé, a gazdi meglátott az úton egy kidőlt beton oszlopot. Illetve oszlopnak nem nevezném, se a hossza, se a magassága, se a szélessége miatt, mert egy hangya át tudta volna ugrani, ha nagyon megijesztik. Egy szöcske meg, kifejezetten sértésnek vette volna, ha ezt állították volna elé kihívás gyanánt. Maradjunk annyiban, hogy ha ettől kisebb lett volna, akkor már nincs is. Na, a gazdi meg úgy gondolta, hogy pont jó lesz Szaffinak akadálynak, hiszen még csak ugrania se kell, csak átlépni rajta. De még csak nem is magas térdemeléssel, épp csak 10 centire kell majd felemelnie a tappancsát az anyaföldtől. Azért a gazdi csak nagy vehemenciával adta ki a parancsot: „Akadály hopp!” Szaff az utasításra azonnal vigyázzba vágta magát, megtorpant az „akadály” előtt, majd megkerülte! A gazdi konstatálta a történteket, majd emígyen összegezte a látottakat: „Jól van, Szaffókám! Téged se indítunk guiness rekordért magasugrásból.”

Akkor most jöjjön a GPS. Ez még tegnapelőtt történt, amikor Éva anyuékkal sétáltunk. Mi jóval előbb kiérkeztünk a pályára, mint Zozi haveromék, és már ki is rohangásztuk magunkat, mire ők megérkeztek. De már jó messziről kiszúrtuk őket, amikor közeledtek, és a gazdi se tiltotta meg most, hogy eléjük fussunk. Vágtáztunk is mind a hárman, mint a szél. Mogyi és én futtában lenyomtunk egy-egy szem – orr – arcra puszit Éva anyunak, aztán Zozóval fogtunk is neki a kergetőzésnek. Szaffi meg, mint aki azt se tudja, miért kell futni, elrohant Zozi és Éva anyu mellett, majd jó pár méter után visszafordult, és végtelen ártatlansággal, bambán bámulva lesett ki a fejéből, hogy ő akkor most hol is van, és miért nem találja az üdvözlendőket. Éva anyu szólt neki, hogy mit, vagy kit keres, és ekkor már boldogan ment oda hozzá barátnőm egy pocaksimire. A gazdi felvilágosította Éva anyut, hogy Szaffba gyárilag szerelték be fejjel lefelé a GPS-t, valószínűleg ezért fordulhat elő, hogy amikor szólnak neki, akkor ellenkező irányba indul el.

Ma suliban voltunk. Már amikor elindultunk csepergett az eső, a Főni mondta is, hogy minek megyünk, okosabbak már úgyse leszünk, meg hogy amúgy is fölösleges pénzkidobás az oktatásunkra fecsérelni a pénzt és időt… Szóval, morgott, de rendesen. Azért csak felvette a hátizsákot, és nekivágott velünk az útnak. Én baromian élveztem az esős edzést, és tök jól is dolgoztam, bár kétségtelen, hogy néha elvonta a figyelmemet a pálya szélén álló Főniből eltörő „szakszavak” és kifejezések, mint „Mogyoró, a qrvaanyád, most megöllek”, vagy épp a „te nem vagy normális, hogy szakadt volna a fejed anyádba!” Mint kiderült, amíg én dolgoztam, ez az agyanix gyakorlatilag elrágta a pórázomat! De nem ám úgy, himmihummi módon! Konkrétan jelen állapotában egyetlen egy cérnaszál és a szentlélek tartja össze a bőrt. Amíg Szaff dolgozott, a Főni elvitt a pálya közeléből, mert én meg szeretem instruálni a barátnőmet, és az a hangerő, amivel ezt megteszem, eléggé ártalmas az emberi fülnek. Úgyis mondhatnám, hogy annak elviseléséhez már védőfelszerelés kell. Ám hiába vonult velünk messzire, a pályára lehallatszott, hogy Mogyival nem a legfegyelmezettebb énünket adjuk. Az egyik ránk rivallásnál Szaffnak épp a karra kellett volna támadni. Ám ahogy meghallotta a Főni hangját, úgy döntött, hogy akkor ő most inkább megnézi, kit ölnek. Így aztán elszáguldott a „csibész” mellett, neki a pályát körülvevő hálónak, majd, amikor rájött, hogy azon nagy eséllyel nem tudja magát átverekedni, hátraarcot csinált, és mintha mi sem történt volna, lekapta a kart az edzőről. A fegyelmezőn már megint csak én viselkedtem úgy, ahogy egy kiképzés alatt álló kutyának illik. Ültem, feküdtem, ahogy a gazdi kérte. De ez a két kretén, állandóan bemozdult. Ültek, ha feküdni, feküdtek, ha ülni kellett. Persze, a feladatot csak akkor fejeztük be, ha már mindenki tökéletesen hajtotta végre. Így aztán, amíg a két flúgos eszetlenkedett, én mereven ültem, az akkor épp szakadó esőben. Nem mondom, az én fejemben is olyan gondolatok kergették akkor már egymást, miszerint a Szaff és a Mogyi édesapja jobban tenné, ha beléjük helyezné az életfáját, de ha már esetleg impotens az öregharcos, akkor legalább a taliga apróhangya és cerkóf majom aktiválhatná magát.

A suli végén, én még a biztonság kedvéért elhelyeztem a névjegyemet az egyik bokor alján. A gazdi megszemlélte, és közölte, hogy na, ez már szép és jó. (Előtte ugyanis székrekedésem volt) Erre a Főni azonnal és határozottan kijelentette, hogy „Akkor se viszem haza, és nem vagyok hajlandó a nevemre se venni!” A gazdi csak gyönyörködjön benne, elvégre abba ő nem szólhat bele, hogy kinek mi tetszik. Tőle akár meg is kóstolhatja, ha már annyira jónak minősíti, de ő marad a körömpörkölt mellett.

Ezek után, még Mogyoró is bemutatta, hogy lehet lejtőn fejjel lefelé nyomizni. Ezen a gazdiék igen jót vigyorogtak, mert elképzelték, hogy amint a barnamaci elhagyja Mogyoró testét, a Mogyi feje sokkal nehezebb lesz, és fejjel előre fog legurulni a dombon.

És akkor most jöjjön a lényeg! Tegnap este a gazdi úgy döntött, hogy a kevéske csirkeszívet rizzsel és táppal egészíti ki. A Főni jófej akart lenni, és szívta a gazdi vérét, hogy húst adjon, ne rizst, meg hogy a tápot úgyse fogjuk megenni. A gazdi már rángott az idegtől, és közölte a Főnivel, hogy ne szóljon már bele az ö dolgába, és ne akarja megváltoztatni az évek óta megszokott rutint csak azért, mert most itthon eszi a nyavalya. Egyébként pedig fogadtak, hogy megesszük a kaját, vagy úgy otthagyjuk, mint eb a sza(ha)rát. A fogadás tétje tényleg nem publikus, legyen elég annyi, hogy a vesztes nem kicsit szívta volna meg. A gazdi elénk tette a hamit, és gyakorlatilag 1 percen belül már csak az üres, tisztára nyalt tálak emlékeztettek arra, hogy itt valamiféle vacsora lehetett nem rég. Még Szaff is pillanatok alatt puszilta be a kaját, pedig ő mindig csak ímmel-ámmal fog neki a vacsinak, mert mindig azt lesi, hogy melyikünk kapott esetleg finomabbat, amit el lehetne csaklizni. Szóval, a Főni nem gyengén vesztett. Meg is próbált kibújni a büntetés alól, és minden érvet felsorakoztatott, amiért érvényteleníteni kell a fogadást. Szerinte, a gazdi csalt, és már három napja nem adott előtte enni nekünk. Ez ugye, eleve nem jött be, mert maga a Főni szokta kivenni a hűtőből a vacsira valót. Aztán azt találta ki, hogy a gazdi direkt összefogott velünk ellene, meg hogy stikában több husit kevert a rizsbe. Volt még néhány elvetélt ötlete, hogy miért flamóztuk be pillanatok alatt a kaját, de a gazdi közölte, hogy „adós fizess!”, ne próbáljon kibújni a büntetés alól. Amikor este Szaff a Főnihez simult, közölte vele, hogy elmegy ő anyjába, most bújik, de a fogadásnál bezzeg sz@rban hagyta, pedig őrá bizton számított. Erre Szaff nemhogy odébb állt volna, a pracliját kezdte nyújtogatni a Főninek, hogy talán halmozná el csókjaival. Amúgy, a Főni mindhármunkat megvetéssel nézett, és közölte, hogy ritka nagy köcsögök vagyunk, és valljuk be, csak azért csináltuk az egészet, hogy vele kib…unk. A gazdi meg röhögött, mert lássuk be, tényleg elég nagy esély volt rá, hogy a rizses tápot ránézésre sem méltatjuk, nemhogy megevésre. Ezek után beállított Macs is, aki a szokásos módon adta a kétlábúak tudtára, hogy éhes. A gazdi közölte, hogy ő ugyan már fel nem kel az ágyból, akkor se, ha Macs menten elsorvad, különben is a Főni vesztett, és miután nem teljesítette maradéktalanul a rá kirótt penzumot, kegyeskedjen Macs étvágyát kielégíteni. No, ekkor fakadt ki végképp a Főni, és a következő csatakiáltással kászálódott ki az ágyból: „Na, most már a f@sz kivan! Megyek te, tetű, legalább te lettél volna itthon, hogy mellém állj! De nem, hogy meredj meg! Most kellett haza egyen a fene, mikor abból a redvás rizsből már egy falat sincs. A tápot meg csak bezabálod, a fene a finnyás beledbe!”

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya

U.i.: A gazdi egészen spéci videót tett fel arról, milyen játékokkal teszi izgalmasabbá a logopédiai foglalkozásokat. A videót megnézhetitek a www.roxikutyanaploja.hu oldalon, illetve a https://www.youtube.com/watch?v=uMCdsdXPGi4 YouTube csatornán, esetleg a TikTokon: https://www.tiktok.com/@kormino…/video/7345488306748034336