Beltéri nyársalás

Na, a reggelihez képest kicsit megcsúsztam, de ugye, jobb későn, mint soha… Ott hagytam abba, hogy a kétlábúak nyársalást terveztek. Ehhez képest, még nyomorult séta se volt, merthogy a tetű idő a rusnyábbik énjével „kedveskedett”, ami kizárta mindenféle kinti program lehetőségét. A gazdi viszont már rákészült, hogy társadalmi életet fog élni, így aztán megbeszélte Éva anyuval, hogy akkor palacsinta partit tartanak, szigorúan beltérben. Bár először eljátszott a gondolattal, hogy esetleg a cserépkályhában vezeti elő a szalonnasütést, de miután annak az ajtaja egyszemélyes, pláne, ha egy olyan ember ül elé, mint a gazdi, aki úgy néz ki, mint egy bölény és Angela Merkel szerelemgyereke, igen lassan sülne meg az a nyomorult szalonna. Úgyhogy maradt a palacsintaparti. A kétlábúak azt kell, hogy mondjam, tök jól elvoltak, de bennünket erősen korlátoztak olyan ürügyekkel, mint a „szobában nem rohangászunk”, meg „nem a dühöngőben vagytok, ne ugassatok”, vagy ami kifejezetten nekem szólt, hogy „Roxi, ha szájbatekert labdáddal leversz valamit, esküszöm, ágyelőt csinálok belőled!” Most komolyan! Akkor mi hogy szórakozzunk?! Mondjuk, Zoknit kárpótolta a vacsi, amit hamarabb beflamózott, mint ahogy mi egyáltalán megkóstoltuk, pedig Zsófi még előnyt is adott nekünk, és Zokni egy fél perccel később foghatott neki a kajálásnak.

Hétfőn délután újra taníthattam a gazdival, és nagyon büszke volt rám. Még szép, hiszen ő maga is bevallotta, hogy nélkülem koránt sem lett volna olyan sikeres. Bár amikor a relaxációs gyakorlatot – szó szerint -, szétnyaltam, azért nem volt felhőtlenül boldog. Ellentétben a kissráccal, aki kifejezetten élvezte a pusziosztást. Végül is, nem kaptam ki a gazditól, mert azt mondta, hogy ennyit neki megért, hogy a kisfiú feloldódjon, és ne görcsöljön annyira. Jutalmul, az óra után még kimentünk sétálni a dühöngőbe. Csodálatosan sütött a nap, de amúgy a jó, öreg napocska kamuzott, mert csak világított, de melegíteni nem volt hajlandó. Bennünket nem zavart a dolog, De Éva anyu és a gazdi vacogtak, mint arab gyerek a fridzsiderben. Rögtön a séta elején, Szaffóka önállósította magát, és úgy döntött, tudja ő magától is, merre szoktunk sétálni, így aztán bevette magát a legnagyobb getvába, és eltűnt a szemünk elől, mint csörgőkígyó a homokdűnében. Kivételesen, úgy öt perc szólintgatás után megjelent nagy büszkén, épphogy csak azt nem kérdezte meg, hogy ugyan meddig kell még várni ránk, és mit tökölünk az elágazónál, mint megbuggyant GPS a körforgalomban… Ezt még vagy kétszer eljátszotta 100 méteren belül, de aztán a gazdi megfenyegette, hogy rabláncra fogja fűzni. Ez hatott. Most már nem tűnt el! Beavászkodott a vízmű (amúgy tiltott) területére, annak is a legközepébe, és ott fogott neki az ásatásnak. De kétségtelenül jól láthatóan helyezkedett el. Mondjuk, azért von le a pontértékből, hogy míg ő a tiltott területen munkálkodott, addig mi bevettük magunkat az erőbe, hogy szabályosan, ámbár kerülőúton jussunk ki a dühöngőbe, így Szaffnak halvány fogalma sem lehetett róla, hogy merre járunk. Igaz, nem is kerítette hatalmába ellenállhatatlan érdeklődés a mi haladási irányunk iránt, sokkal inkább a pockok nyomvonalát óhajtotta követni. Mikor kiértünk a dühöngőbe, a gazdi magához rendelte Szaffit, aki rohanvást érkezett is, majd elfutott a kétlábúak mellett, Zoknit kilökte az általa ásott gödörből, és maga mélyedt bele a munkába. Ez volt az a pillanat, amikor a gazdi úgy döntött, hogy a rablánc lesz az egyetlen üdvözítő megoldás. Mogyorót nem rázta meg különösebben, hogy a gazdija már megint lepasszolta, hanem vígan kergette az oxigénmolekulákat, és egyéb más, értelemmel bíró élőlény számára láthatatlan dolgokat, majd amikor belefáradt az ugrálásba, ő is becsatlakozott az ásókommandóhoz. Miután a kétlábúak már nem tudták eldönteni, hogy szimplán megfagyjanak, vagy előtte még a fogsorukat is elhányják némi vacogás kíséretében, úgy döntöttek, hogy „véget vetnek a zenének, és hazamennek a legények” és leányok. A gazdi itthon még előadta a „didergő király” című magánszámát, majd bekuckózott, mint kuckó király a kemencesutba.

Ma nyugis nap volt, de úgyis fogalmazhatnék, hogy unalom a köbön. Egészen délután ötig, amikor is végre a gazdi kivitt bennünket egy rövid sétára. Jobban mondva, inkább egy kis szabadfoglalkozásra. Vagyis Szaffnak volt szabadfoglalkozás, nekem meg lasztikeresés, meg szívatás, mert a gazdi kifejezetten rosszul érezné magát, ha nem rendelkezne minden egyes másodpercemmel. Na, jó, nem panaszkodom, elvégre én magam is szeretem a labdát keresni, hát még kergetni. Az egyébként egész vicces, amikor séta közben a gazdi engem keres, hogy hol vagyok, mintha nem tudná, hogy oda vagyok ragasztva a hátsójához. Maximum az kétséges, hogy a valaga melyik oldalára tapadtam éppen fel. Szaffiról viszont megállapította, hogy nagy eséllyel vonalzóval rajzolták meg barátnőm agyhullámait, mert a nyomorult már nem pusztán felássa a földet, de szó szerint, fel is harapja. Ha a mancsával nem bír vele, akkor nemes egyszerűséggel kiharapja a földet a helyéről. Ma például, sikerült akkora falatot betolni az orcájába, hogy úgy nézett ki, mint akinek föd daganat nőtt a képébe. Persze, ekkora földkupactól nem volt egyszerű megszabadulnia, hogy aztán foggal – körömmel próbálta eltávolítani a szájából. Szerencsére, a földdel együtt egy adag füvet is beleszuszakolt a pofájába. Ezt a fűcsomót kapta el a gazdi, és azzal együtt rántotta ki a megcsócsált sarat.

Mielőtt befejezném a beszámolót, csöpögtetek némi információt, hogy felcsigázzam az érdeklődéseteket. Nagy dolgok vannak készülőben! Hihetetlenül nagy dolgok, aminek Zozi haverom lesz a főszereplője. Most még nem árulhatom el a részleteket, de annyit mondhatok, hogy mindannyian nagyon büszkék leszünk rá! Olyannyira, hogy én már most autogramot kérek tőle a bundámra, hogy majd dicsekedni tudjak vele: Ő az én haverom. Azért bízom benne, hogy az autogramot nem a pöcörőjével írja rám pössentés közben.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya