Én mindenkiben csalódtam…

Halihó! Sziasztok! Láttatok már átvert kutyát? Olyat, aki a szívét-lelkét adja a gazdáiért, és azok csalják meg, csapják be, alázzák meg, akikben a legjobban bízott? Nem? Nos, akkor jól nézzetek meg engem! Meg Szaffit. De főleg engem. Az történt, hogy tegnap délután, amikor már Papus is itthon volt, beállított Kitti kölyökgazdi. Ráadásul Mogyoró nélkül, és már fogta is a pórázunkat, és intett, hogy menjünk vele. Persze, nem mentünk, csak skubiztuk a gazdit, hogy ez most igaz, vagy kollektíven azt álmodjuk, hogy a kölyökgazdi Mogyi nélkül, velünk akar sétálni… A gazdi meg biztatott, hogy haladjunk, és vonult ő is nagy büszkén kifelé a kapun, sőt, ő maga adta ránk a nyakörvet és a pórázt. Gondoltu, hogy ez valami egészen különös nap lehet, és ennek megfelelően, én ugráltam, mint egy kölyök tacskó, magam alá gyűrtem még a betont is, úgy örültem, hogy végre újra csak mi négyen megyünk sétálni. Ráadásul a kölyökgazdi már a kocsiajtót is nyitotta. Hát, persze, hogy pattantunk be, mint a nikkelbolha. Aztán jött az első meglepetés: se a gazdi, se a Főni nem szállt be mellénk, csak nyerítettek, mint egy ló, a Főni meg mutogatott, meg valami olyasmit üzent nekem szeretettel, hogy „most aztán rába…ttál, köcsög!” Röhögött, és mutogatta a gazdinak, hogy nézze csak, milyen képet a vágok. A gazdi meg, ahelyett, hogy beszállt volna mellénk, csak vigyorgott, meg integetett. A kölyökgazdi gázt adott, és már indultunk is. Gondoltuk, elvisz valami spéci helyre, ha már a gazdi Papus miatt nem jöhet velünk. Mit mondjak? Elvitt. Az orvoshoz! Hát, már tényleg senkiben sem lehet bízni?! Jó, bevallom, én megpróbáltam mindent, hogy ne tudjon bevonszolni a rendelőbe, de a kölyökgazdi piszok jó formában van, mert simán berángatott a doktor bácsihoz. Ő meg se szó, se beszéd, vért vett tőlünk. Szaffi még csak hagyta is magát, csak belül reszketett a majrétól, de én bezzeg simán kirángattam a lábam. Megmutattam, hogy én aztán nem adom olcsón a bőrömet! De végül, győzött a túlerő, és engem is megcsapolt a doktor bácsi. Kitti meg közölte, hogy hisztisebb picsa vagyok, mint egy menstruáló plázacica, akinek nem jutott az akciós Dior táskából. Szóval, még én lettem a rossz kislány. Ezek után arra számítottam, hogy amikor hazaérünk, a gazdi bűnbánóan fog bocsánatomért esedezni, de nem volt ott kérem, semmiféle esedezés! Szimplán kiröhögött! Na, meg is jegyeztem egy életre, hogy soha többé nem bízok meg senkiben! Erre, ma reggel, a Főni hívott ki a kertbe, hogy menjek vele játszani. Hát, ezek tényleg teljesen hülyének néznek engem?! Dehogy megyek! Még a végén megint úgy járok, hogy játszani indulok, aztán szurit kapok. Akkor már inkább rohadok a teraszon! Délutánra azért csak megbocsájtottam a gazdinak, és elindultunk egy rövid sétára. Azért bosszúból, csak elhagytam a labdámat, méghozzá úgy, hogy pontosan értse a gazdi, ezt az elhagyást neki címzem. Ugyanis akkor suvasztottam el a lasztit, amikor már hazafelé indultunk, sőt igazából már a célegyenesbe fordultunk. Mondjuk, a gazdi se kispályázott, mert ő meg megint fára mászatott, mint valami macskát. Még a csóri Szaffit is rávette, hogy vonszolja fel a habtestét a fűzfára.

Na, kisdrágáim, mára csak ennyi, de van egy jó hírem: hétvégén nagy eséllyel megkapjuk az engedélyt, hogy beszámoljunk Zokniról. Remélem, már teljesen felcsigáztalak benneteket! És még, ha tudnátok…!

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi