Isten éltessen Zozi!
Halihó 
! Sziasztok !Na, én aztán most jól elmaradtam, mint válságban a beígért fizetésemelés. De most pótolok mindent! Képek tucatjai fogják bizonyítani, hogy az elmúlt napok azéert nem voltak hiábavalók.
Csütörtökön például, Zsófival és Zozival mentünk ki sétálni, ami már ugye, magában is élmény, hiszen ilyenkor leginkább velem foglalkoznak a kétlábúak, mert Szaffi és Zokni azonnal a kínai – magyar barátságon kezdenek dolgozni, Mogyi az én farkamnak a fazonigazításán, Zsófi meg a lefárasztásomon. Hazafelé a kiserdőnek jöttünk, mint egy előkészítendő a tegnapi Les-réti túrát, amely egyben Zokni szülinapjának a megünneplése is volt egyben.
Pénteken bementünk a gazdival vásárolni a bicikliúton keresztül, aztán hazafelé még tettünk egy kis kitérőt is, hogy azért kijusson aznapra nekünk is egy kis szaladozás. Meg azért is, mert a gazdi irtó büszke volt ránk, hogy milyen szépen megvártuk, amí ő végzett a bevásárlással, pedig teljesen idegen terepen kellett rá várni. Természetesen, így már aznap másik sétáról szó sem lehetett, de a gazdi kijött velünk egy kicsit játszani a kertbe, ahol én felfedeztem, hogy a nyomorult lombseprű olyan árva, és szomorú. Így hát, odacipeltem a gazdihoz, és kértem, hogy szórakoztassuk már el egy kicsit a szerencsétlen szerszámot. Persze, attól, hogy holmi gereblyét szórakoztatunk, a számban lévő teniszlabdától eszem ágában sem volt megválni. Így aztán, röpke öt perc után, a gazdi szerint, úgy néztem ki, mint aki megevett egy komplett doboz fékezett habzású mosóport. Illetve, nem is fékezetett, sokkal inkább fékezhetetlent. Merthogy a számban lévő lasztit csócsáltam, közben persze ugráltam, mint bolond szöcske a kanászbálon, és még ugattam is, úgyhogy a végén olyan nyálhabzást produkáltam, ami egy igen erőteljes epilepsziás roham elviselőjének is a becsületére vált volna. A gazdi eleinte állva pörgette a lombseprűt, gondolván, hogy úgyis hamar kifáradok. De aztán meg kellett állapítania, hogy vajmi kevés esély van arra, hogy egyhamar megunom a játékot, szóval, úgy döntött, hogy inkább leül a hintára, és míg ő kényelmesen hintázva forgatja a gereblyét, addig én kiugrálhatom a belem is. És itt jött a képe Mogyoró, aki pusztán segíteni akart a gazdinak hintázni, és meglökte a hintát, hogy a gazdinak azzal már ne kelljen bajlódnia. Sajnos, az időzítés még nem volt tökéletes, és Mogyi pont akkor taszajtott egyet a hintán, amikor a gazdi már háttal neki rá akart telepedni. Na, szerintetek, mi lett a végeredmény? Megsúgom: 9-es erősségű földrengés Egerben és környákén, illetve Mogyoró családfájának komplett feltárása, Szent Istvántól napjainkig. Egyesekről részletes információkkal is rendelkezett a gazdi. Tudni vélte például, hogy Mogyi nénikéje pesedt szájú és ótvaros lábú volt, az ükapja meg Ferenc Jóska szájbatekert hadseregével volt szoros intim kapcsolatban, a nagymamája meg a hernyótalpait állítólag Sanghajban szerezte, amikor átment rajta a pesti villamos, de nem eléggé, mert a „riherongy némebernek” arra azért megvolt az esze, hogy megellje Mogyoró jó, édesanyját, aki egyébként is bárcásként funkcionált egy szegedi kuplerájban. Szegény Mogyi meg ártatlanul nézett a gazdira, mert végképp nem értette, hogy mi rosszat csinált, elvégre ő csak segíteni akart, illetve elsőként felpattanni a gazdi mellé, és lám, neki se sikerült, hiszen ő is elvétette az ugrást, amiért a gazdi esés közben még nagyobbat lökött a hintán, és ő, Mogyi még se szidja a gazdi felmenőit. Látod, kishaver, így van ez. A gazdinál maximum csak szép lehetsz, de okos nem, mert akkor sok minden kiderülhet a családodról, amit egyébként nem is akartál tudni.
Na, de azért csak elérkezett a szombat reggel. Mi már izgatottak voltunk, mint a békaquartett a gólyabáli fellépés előtt. Ráadásul, a gazdi reggel hattól hajtogatta, hogy megyünk már, megyünk… De csak nem indultunk, mert még zsömlét sütött, meg hátizsákot csomagolt, meg tetvészkedett, szépítgette magát, mint Hamupipőke mostohatesójai a királyfi érkezése előtt. Oszt ugyan minek? Inkább inna, vagy enne, az legalább meglátszik rajta. Amíg ő molyolt, addig mi már tűkön ültünk, álltunk, szaladoztunk, ugráltuk, is sürgettük a némbert, hogy haladjon már, mert mire elkészül, addigra a Les-rétből is lakópark lesz. Na, nagy nehezen csak elindultunk. Zokni haveroméknál már úgy rántottuk be a kapun, mint drogdealer a kuncsaftot a bokor takarásába. Zokni, mint ünnepelt igen csinos csokornyakkendőben fogadott bennünket, bár leginkább a gazdi hátizsákjából előkerülő jutifalatoknak örült. Nyilván. Mire való a szülinap, ha nem arra, hogy az ember kutyája begyűjtsön egy csomó csemegét?! Végre megérkezett Marcsika is, és elindulhattunk a bulira. Nagyon egyikünket se kellett bíztatni, hogy ugorjunk be az Éva anyuék autójába, gyakorlatilag csukott ajtón keresztül elővezettük a beszállást. A telekig autókáztunk, aztán az igencsak esőre álló időben nekivágtunk az erdőnek. A kétlábúak reménykedtek, hogy azért nagyobb csapadák nélkül ússzuk meg a kirándulást, és ez szerencsére, így is lett. Sőt, mire a rétre kiértünk, már huszad magával sütött a nap, és a kétlábúak oly szaporán vetették le magukról a cuccot, mint sztriptíztáncos a melltartót, amikor észreveszi, hogy nagyobb összeg van kilátásba helyezve ha megszabadul a csillivili gönceitől. Na, de ne rohanjunk ennyire előre. Az út maga ugyanis csodás volt, és mind a négyen szabadon rohangálhattunk. Csak Mogyi került rövid ideig rabláncra, mert úgy tűnik a langyos szellő kifújta a fejéből a „vissza” parancsszót. De hamarosan ő is szabadságot kapott megint, és az út közepén elhelyezkedő hatalmas pocsolyába, már velem együtt vetette bele magát. Míg én csak alaposan megmártóztam a retkes vízben, addig Mogyi valami izgalmas tevékenységbe fogott, amiről a kétlábúak nem tudták egészen biztosan megmondani, hogy mi lehet. Zsófi szerint, halászott és delfint, vagy bálnát kergetett, Marcsika szúnyogokra tippelt. A gazdi nem tippelt semmire, mindössze azt a költői kérdést tette fel nagy szomorúan, hogy hol a fenébe vannak azok az átkozott piranják, amikor szükség lenne rájuk. De megelégszik egy elektromos rájával is, ha az mind a kettőnket körbenyal az ipari árammal. Merthogy szerinte, én ahelyett, hogy egyre komolyabb lennék, egyre inkább csak hülyülök. Engem, amíg Mogyi be nem került a falkába földi halandó rá nem tudott volna venni, hogy pocsolyába lépjek, vagy akár csak arra, hogy besározzam a praclim. Aztán most, nézzék meg, úgy fetrengek a retkes vízben, hogy a vaddisznók falkavezére azonnal helyettesévé nevezne ki. Zokni és Szaffi eléggé megvetően néztek ránk, de mi piszokul élveztük a váratlan strandolási lehetőséget.
Mielőtt a létre kimentünk volna, a kétlábúak letelepedtek a Les-háznál, ahol komoly tápolásba kezdtek. Jelzem, ott mi nem kaptunk semmit se, úgyhogy Mogyoróval mi úgy döntöttünk, hogy akkor csorgassa ott a nyálát, akinek nincs jobb dolga, mi inkább fogócskázunk, meg botot keresünk, mármint én. Én keresek botot. A gazdi, bár hihetetlenül nagy tisztelője Fekete Istvánnak, az írónak, üzent neki nagy szeretettel, hogy egy nagy túróst a tudásának! Merthogy a fent nevezett, a Téli berek című munkájában kifejtette, hogy azért veszélyes, ha egy „farkaskutya” rákap a vadászatra, mert némán cserkészi be, és űzi a vadat. Na, ehhez képest én csaptam olyan ricsajt, hogy az esetlegesen zsákmányként előléptethető vadak, minimum a Magyas-Tátráig szaladtak a hangomtól. Néha, Mogyoró is besegített, aztán már Zokni is csatlakozott, mert nyilván, ő se akart kimaradni a jóból. Szaffi elvolt a maga kis világában, őt különösebben nem izgatta a mi rendetlenkedésünk.
Lent a réten folytattuk amit elkezdtünk, jobban mondva, Szaffi és Zokni folytatták a kínai – magyar barátság kiépítését, aztán Mogyi is csatlakozott ehhez a nemes küldetéshez. Én meg, találta egy viszonylag nagy, kidőlt, korhadt fát. Zsófi biztatott, hogy na azt hozzam el apportfának. Igen ám, csakhogy akárhogy is erőltettem a dolgot, nem tudtam átérni a fa törzsét, úgyhogy mint aki hódképzőben szerezte a diplomáját, elkezdtem szépen lebontani a fát. Gyakorlatilag, szálanként szedtem szét. Egészen addig, míg a gazdi fel nem fedezte, hogy egy újabb fogamat áldoztam felía famániámon. Akkor közölte, hogy vagy abbahagyom, vagy ő maga veri ki az összes fogamat, mert mi a fenének aprózzuk el a dolgot. Ha már így is, úgy is protézisnek nézek elébe, akkor essünk túl rajta mielőbb.
Aztán eljött az ünnepélyes pillanat, amikor is felköszöntöttük Zoknit. A rét közepén kapta meg a tortáját, és mi, a zsúron résztvevők is a magunk fincsi hamiját. Deópersze, ez sem ment zökkenőmentesen. Szegény haveromnak először pózolnia kellett a torta mellett, hogy kellő számú fotó készülhessen róla. Aztán nekünk is csatlakozni kellett a beállításhoz, mint ünneplő közönségnek. És ez volt az a pillanat, amikor Mogyoró mindenféle szabályt felrúgott, és aminek következtében a gazdi meg őt akarta felrúgni. Mogyoró ugyanis kapta, fogta magát és elcsaklizott egy jutifalatos tányért, és már iszkolt is vele. Pechére, a kétlábúak is résen voltak, és elvették tőle a lopott szajrét. De az pillanat varázsa már megtört. Hála Istennek, mert így végül mindenki nekieshetett a kajának. Aztán persze, történt még ezer meg egy dolog, de hát, az én fejem se káptalan, így aztán nem is tudok mindenről beszámolni. Egyszer, gyertek, tartsatok velünk, és akkor lesz igazi a buli. Mit szóltok, mondjuk az április 27. szombathoz? Ehhez a túrához bárki csatlakozhat! De kérlek, jelezzétek itt, hogy ki az aki jönni szeretne, mert a túraútvonalat úgy kell összeállítani. A gazdi egy olyan 10-20 km-es szösszenetben gondolkodik. Elvileg, jó túrázós idő lesz, szóval, amiatt ne aggódjatok! Csak kérlek, jelezzétek itt, a poszt alatt, hogy ki az, aki szeretne részt venni egy igazi, hamisítatlan Roxi-túrán, mert a gazdi a létszám függvényében tervezi meg az útvonalat.
A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya
