Lassan jár a csigabiga… Meg a gazdi

by K.Kormos · 2024.05.01.

Halihó

! Sziasztok

Tegnapelőtt a gazdi erőt vett magán, és kivitt bennünket egy kicsit a dühöngőbe. Csatlakoztak hozzánk Éva anyuék is, sőt ők kiegészültek a Zokni Főnijével, azaz Éva anyu férjével. Azt nem mondom, hogy a tempónk okot adott volna arra, hogy benevezzünk a nemzeti vágtára, mert a kétlábúak olyan lassan haladtak, hogy a csigák ülve nyalták a bokájukat, a kullancsok meg határozottan méltatlannak találták, hogy még csak meg se kellett magukat erőltetni, hogy elcsíphessék őket, mert gyakorlatilag, svédasztalként kínálták fel magukat táplálékként a kétlábúak. Mi viszont, szinte megrészegülve a szabadságtól, vágtáztunk előre. Szaffi is, aki jó szokásához híven, azonnal el is tűnt szem elől, mint egy önjelölt Hudini. Zokni Főnije szép halkan el is kezdte hívogatni. A gazdi felhívta a figyelmét, hogy ez a hangerő ide alighanem qrva kevés lesz, és elrikkantotta magát, de úgy, hogy a jó pár kilométerre lévő kőbányában azonnal földhöz csapták a csákányt a melósok, és érdeklődve néztek körbe, kit és hol ölnek éppen. A környékről a szarvasok és őzek azonnal evakuáltak. Érdekes módon, kizárólag Szaffi füléig nem jutott el a hang. Így aztán a gazdi többször is megismételte a behívást. Végül, megjelent barátnőm, nagy ártatlan szemekkel nézve a gazdira, amik a következő üzenetet közvetítették feléje: „Jövök már, jövök! Hová ez a nagy kapkodás?” A séta alatt ezt még többször is eljátszotta, de igazából most senki se zavart Szaffóka nagyothallása, mert egyrészt ugyan hová is tűnhetne el, másrészt meg, a gazdi úgy döntött, hogy ha nem jön normál tempóban, amikor hívja, akkor majd jön futva, ha otthagyja a francba. Annak ellenére, hogy tényleg csak egy kifejezetten lightos séta volt betervezve, azért egy bő órát kinn voltunk, és végre kirohangászhattuk, meg kiszaglászhattuk magunkat a friss, tavaszi réten.

Tegnap meg gyakorlatilag, egész nap esett, csak késő délután tudtunk kimenni a kertbe, oda is csak azért, hogy jól összesározzuk lábunkat, és csekkoljuk, hogy alkalmas-e már a gazdi dereka a konyhapucolásra. Jelentem, alkalmas. Azt nem mondom, hogy közben nem szórta a gazdi szeme a villámokat, a szája meg a válogatott szidalmakat, de a végeredmény azt tükrözte, hogy megy már az a felmosás, csak akarni kell.

Ma reggel viszont megint úgy ébredt, hogy jajajaj, meg nyögött, mint az a bizonyos gyapjasbundás a pokolban. De aztán csak bejáródott neki, úgyhogy már csak az egész közeli csillagokat szedi le az égről, amikor mozgásra kényszerül. De meg is érdemli, mert délután doktor bácsihoz akar vinni, és ráadásul úgy tálalja a dolgot, mintha életünk legszebb élményével ajándékozna majd meg. Arról nem is beszélve, hogy közölte: azért nem megyünk sétálni, mert délután úgyis megyünk a doktor bácsihoz. Hát ez hülye! Pont azért kellene a séta! Hogy a lelkünket megnyugtassa egy kicsit. De ebbe a nőbe csak annyi empátia szorult, mint retkes zokniba friss levegő.

Szegény Mogyi azzal szórakoztatja magát, hogy egyszemélyes légyelkapó vállalatot alapított. Igen szorgalmasan dolgozik a kishaver, de ennek se örül a gazdi, mert szerinte Mogyi nem jó ár-érték arányban dolgozik. A gazdi úgy gondolja, hogy két kitört ablak túl nagy ár egy nyamvadt légyért, de Mogyoró meg úgy véli, hogy a zümmögő istenátkáinak az elkapása minden ablakot megér. Meg függönyt. Meg tévét… Meg bármit, amit esetleg betörhet, leverhet, elszakíthat akció közben.

Engem ebben a possadásban csak az vigasztal, hogy a gazdihoz járó gyerekek nagy része igényli, hogy én is részt vegyek az oktatásukban, így aztán más dolgom is akad, mint egész álló nap dögleni. Bár, most már legalább annyira képes a gazdi, hogy a lombseprővel lefáraszt egy kicsit.

Na, lassan el is köszönök, felkészülök lelkileg az orvosi vizitre. Ha netalán tán nem élném túl a vérvételt és a szurit, akkor gondoljatok rám jó szívvel. Őrizzétek meg emlékemet, és ne feledjétek, hogy élt valaha egy jobb sorsra érdemes kutya, akit a gazdája aljas módon elárult, és szurit tartó kezekre adott…

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya

UPDATE! Megjöttünk az orvostól. Azt kell, hogy mondjam, hogy a szuri nem fájt, de az a bánásmód, amit a két némber (Éva anyu és a gazdi) velünk szemben tanúsított, az a szívembe markolt. Nem csak, hogy kiröhögtek bennünket, de a gazdi még ott poénkodott rajtunk, és nem átallott elmesélni egy történetet, amelyben nem éppen én alakítottam a hőst. Az volt, hogy a gazdit elkísértem az emberorvoshoz, merthogy a kedvenc asszisztens nénim közölte a gazdival, hogy vagy velem menjen, vagy sehogy. Miután már voltam a rendelőben különösebben nem zavart a helyzet, ám az asszisztens néni kezdett kibontogatni egy szuris csomagot. Én meg, amint meghallottam a semmivel össze nem téveszthető hangot, úgy ugrottam be az asztal alá, mint akit vasvillával űznek, és onnan skubiztam kifelé. A gazdi meg is jegyezte, hogy le vagyok én sz@rva, mert ezek szerint csak addig adom érte az életem és vérem, amíg injekcióval nem fenyegetnek. Jelzem, ez pontosan így van. Az asszisztens néni hiába mondogatta, hogy „Nyugi, Roxi, csak a gazdit szúrom meg”, nem hittem neki. Csak akkor másztam ki a védelmet nyújtó asztal alól, amikor láttam, hogy már a gazdinak is kifelé áll a szekere rúdja. Éva anyu ezen igen jót derült, és közölte a gazdival, hogy szerinte, én most vele is simán elmennék, és úgy hagynám ott a gazdit a váróban Szaffistól, Mogyoróstól, mint anno hagyta az oláhokat szent Pál. A gazdi egyetértett vele, sőt rákontrázott, hogy magával a patás ördöggel is elmennék a kénköves pokolba. Mindent, csak a szurit ne. Amúgy, nem csak én voltam majréhuszár, mert Mogyoró is rendesen egybeolvadt a padlóval. Gondolta, hátha a gazdi nem veszi így észre, és akkor neki se kell bevonulnia a rendelőbe. Szaffi meg, befordult a sarokba, mint egy büntetésben lévő ovis, és úgy meresztette a szemét a falra, mintha attól remélhetne oltalmat. A legszebb az volt, amikor kinyílt a rendelő ajtaja, és a váró ajtaján távozó előző kuncsaft után én úgy kapartam négy lábbal, mintha rajta múlna a mai vacsorám. De úgy látszik, a gazdinak már rendbe jött a dereka, mert egyetlen rántással penderített be a rendelőbe. És ezek után a gazdi még jól meg is alázott, mert közölte a doktor bácsival, hogy ő ezentúl ide fog hordani bennünket, ha nem bírunk magunkkal, mert itt milyen jól viselkedünk. A doktor bácsi azt mondta, hogy nyugtával dicsérjük a napot, mert Mogyi igencsak húzta felfelé a pittyét, pedig ő nem is kapott szurit, neki csak a bűzmirigyét kellett kinyomni. Mikor hazafelé indultunk, Éva anyu megpuszilt, és bocsánatot kért tőlem, amiért ez lett a sétakocsikázás vége. Hát, nem is tudom… Azt hiszem, megbocsájtok neki, mert a gazdi kérésére vitt el bennünket, nem magától jutott eszébe ez a gyalázatos gondolat. Amúgy Éva anyu megnyugtatta a gazdit, hogy ha Zokni is velünk lett volna, akkor ő nagy eséllyel Szaffi mellé telepedett volna, és kettesben nézték volna a falat. Merthogy Zokni se azok felekezetébe tartozik, akik szeretnek orvoshoz járni. Itthon a gazdi megállapította, hogy valóban nagy sokkhatás érhetett bennünket, mert a vacsorára feltálalt száraztápot úgy faltuk be, mintha a legfinomabb szarvasnyesedéket kaptuk volna a tányérunkba.

Na, most már tényleg elköszönök.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya