Szaffi, Szaffi, Szaffi…

Halihó! Sziasztok!

Tegnap Szaffi rendesen kiverte a biztosítékot a gazdinál. Olyannyira, hogy megígérte neki, hogy élete végéig rabláncon lesz, és örüljön neki, hogy csak a sétákon, mert elgondolkodik azon is, hogy kiköti, mint a pányvás kucut, és kenyéren és vízen fogja tartani a továbbiakban.

Az történt ugyanis, hogy Szaffika most kissé túl lőtt a célon az irányított nagyothallásával. Na, mondom sorjában. Úgy volt, hogy a gazdi Papushoz készült, de előtte még meg akart járatni bennünket, tekintettel arra, hogy szombaton sem voltunk sehol, mert ugye, a gazdi Ádám kölyökgazdiéknál múlatta az időt. Szóval, viszonylag korán keltünk, hogy legyen legalább egy-másfél óránk bóklászni. Eleinte nem is volt semmi baj, úgyhogy a gazdi engedélyezte, hogy szaglásszunk egy kicsit az erdő szélén, pontosabban a rét és a patak közötti erdősávban. Majd szólt, hogy most már indulnia kell, úgyhogy húzzuk ki az orrunkat az aktuális pocoklyukból, és kegyeskedjünk csatlakozni hozzá. Mogyi és én azonnal jelentkeztünk is, ám Szaffi, jó szokásához híven, ügyet sem vetett a hívószóra. A gazdi először még nem is aggódott, de amikor már sokadszorra szólította, és még mindig nem jelentkezett, a gazdi kezdett bepánikolni. A végén már sírva – üvöltve hívta, de semmi. A gazdi attól félt, hogy amilyen lökött, belebújt a már régebben felfedezett rókalyukba, amibe aztán beszorult. Már azon gondolkodott, hogy hívja a katasztrófavédelmet, hogy mentsék ki a kutyáját… Előtte azonban engem kért meg, hogy keressem meg ezt a kretént. Én kerestem is, de egy bizonyos ponton elvesztettem a nyomot. Jeleztem ugyan a gazdinak, hogy nincs baj, értem, hogy ez az agyi anorexiás itt van a közelben, de pontosan mégsem tudom, hogy hol van. Szóval, a gazdi már tényleg infarktusközeli állapotba került, és egyre hangosabban, a végén már zokogva hívta ezt az agyban karcsút. Végül, mint aki egy Zen kertből érkezett vissza, megjelent az erdőszélen, és fülig érő szájjal állt a gazdi elé. No, a gazdinak nem ért fülig a szája, ellenben azt hiszem, a tüdeje a duplájára tágult, ugyanis hazáig gyakorlatilag egy huzamban a barátnőmet szidta. Nem volt ebben most semmi cifrázás, faék egyszerűségű elnevezésekkel illette Szaffit, de azt megállás nélkül. És egyszer sem említette, hogy „okos”, vagy „ügyes”. És az „úriasszony” sem szerepelt a felsorolásban. Viszont, még itthon is zokogott, amikor Éva anyunak beszámolt a történtekről. Közölte, hogy ettől kezdve senki nem veheti védőszárnyai alá Szaffit, még Zsófi se… És szentül elhatározta, hogy minden jobb meggyőződése ellenére, beveti Szaffnál az elektromos nyakörvet, és ha első szóra nem megy oda hozzá, hát megüti, mint piros hetes a zöld alsót. Mondjuk, más egyéb nevelési módszert is kiötölt, és egyik sem volt humánus, és kutyához méltó. Azt hiszem, belengette a kerékbe törést, a máglyahalált és a felkoncolást is. Sőt, azt hiszem, az élve eltemetés gondolatával is eljátszott, tekintettel arra, hogy a gazdinak húsz éve legalább, hogy nem fájt a feje, de akkor rendesen hasogatott, a gyomorgörcsről nem is beszélve.

Reggel, a gazdi úgy ébredt, hogy teljesen kivolt, mert rosszat álmodott, amiben nekem esett bajom. Így aztán én is arra kelhettem, hogy a gazdi ölelget, meg puszilgat, meg nyafizik, hogy ja, mennyire szeret, és hogy mennyi mindent köszönhet nekem, és hogy mi lenne vele nélkülem… Ehhez képest, ma, merő szeretetből rendesen kicseszett velem is. Mondom, mi történt.

Bár azt hittem, Szaffinak hála, ennek az Istennek az idejében nemigen megyünk többet sétálni, de a gazdi mást eszelt ki Szaffi megnépnevelésére. Mondjuk, azt elfelejtette velünk közölni, hogy nekünk is aktív szerepet szán az oktatásban. Elindultunk a dühöngő felé, és amikor rátértünk a földútra, elengedett bennünket. Azaz, Mogyit meg engem. Szaff maradt rabláncon. Nekünk szabad volt a pálya, de tíz méterenként hívott vissza bennünket, miközben agyba-főbe dicsért, és folyamatosan felhívta Szaffi figyelmét, hogy így viselkednek a jó kutyák. Mikor kiértünk a dühöngőbe, Mogyit végre tényleg engedte játszani, de velem kapcsolatban úgy döntött, hogy én meg gyakoroljam egy kicsit a keresést. De hogy? Szaffit ugye, nem akarta elengedni, de annyi kedvezményt hát adott neki, hogy pórázon bár, de hódolhasson kedvenc hobbijának, a kaparásnak. Így hát, megszületett az agyában az a zseniális ötlet, hogy engem mellé fektet ki, és fogjam a rühös pórázt, amíg ő eldugja a labdámat. Szóval, Mogyi kergethette a lepkéit, a büntiben lévő Szaff kedvére kapirászhatott, én, aki semmiről se tehettem, pesztrálhattam a hülye barátnőmet. A gazdi azonban Szaffinak is tartogatott némi meglepetést. Séta közben folyamatosan behívta, és ha Szaff csak egyetlen másodpercet is késlekedett, magához rántotta, mint grúz a teli vodkásüveget. Jelzem, egész séta alatt, Mogyoró is úgy viselkedett, mint aki világbajnokságot nyert illemtanból. Szerintem, úgy gondolta, hogy inkább szót fogad, minthogy a némber őt is rabláncra fűzze, ami szerintem se lett volna lehetetlen, ahogy kiborult tegnap. Én viszont, megengedtem magamnak azt a luxust, hogy most egy kicsit távolabb merészkedjek a gazditól, és meglátogassam a már említett rókalyukat, hátha van olyan kretén a róka, hogy visszaköltözött az elhagyott helyére. A gazdi persze jól ismer, és pontosan tudja, hogy én azért soha nem hagynám magára, és főleg nem tenném meg, hogy a hívószóra nem megyek vissza hozzá. De mégis úgy döntött, hogy rám is rám fér egy kis lecke, és amíg én a „likkal” voltam elfoglalva, addig ő megpattant Szaffival és Mogyival együtt. El is akart bújni a mező másik végén. Persze, nem sikerült nekik, mert utolértem őket, de bevallom, rendesen kellett rohannom. Azt, hogy ők mennyire tepertek, hogy egérutat nyerjenek, azt nem tudom, de tény, hogy amikor újra egyesültünk, a három szökevény úgy lihegett, mint egy egynapos kacsa a negyven fokos kánikulában, miután lefutotta a maratoni távot. Ezek után már hazafelé vettük az irányt, és a gazdi Szaffiról is levette a pórázt, aki érdekes módon, egészen hazáig tudta, mit jelent az, hogy hozzám. Jelzem, a gazdi is csak őt tartotta szemmel. Úgy volt vele, mint anno az óvónénik a Kisfőnökkel: 4 vigyázott rá, egy meg az összes többire. Most, szerintem, ha Mogyival kis kínai gyerekeket ástunk volna elő a komplett Rajkó zenekarral együtt, azt se vette volna észre. Azt bezzeg igen, ha Szaff csak egy pillanatra is megállt, vagy szaglászni kezdett. És abban a minutumbanban, mikor Szaff agyán átsuhant a kósza gondolat, hogy talán mégis csak bepróbálkozna egy kis késletetett szófogadással, a gazdi már meg is csörrentette a láncot. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy Szaffikánk a végén már a kézjelre is reagált, hogy merre kell vegye az irányt, méghozzá úgy reagált, hogy azt bármelyik terelőkutya megirigyelhetné. A gazdi hazáig úgy tanította, mint az oviban szokás a kölyköket, és közölte, hogy ez így is fog menni egész addig, míg bele nem veri barátnőm fejébe, hogy illik viselkedni egy olyan ebnek, akinek az oktatásába már annyit beleölt, amiből befizethetne magának egy világ körüli útra luxus hajón. Az pedig, lássuk be, nem kevés. A vége az lett a dolognak, hogy tök jó hangulatba érkeztünk haza, és a gazdi felfüggesztette a száraztáp vacsit, és finom csirkeszívvel rukkolt elő.

Na, és akkor most végezetül egy szolgálati közlemény. Sky S.T. írónőnek egy újabb könyve jelenik meg hamarosan. Szakácskönyv, de nem ám akármilyen! A receptek mellett egy csomó igencsak vicces történetet is olvashattok benne, köztük a gazdiéit is, ugyanis ennek a könyvnek a különlegessége, hogy az írónő vendégeket is hívott a „konyhába”. Hogy mi sül ki a dologból, azt megtudhatjátok, ha elolvassátok Sky S.T. „Most főzünk, vagy dumálunk?” c. könyvét. Azt is megsúghatom, hogy a gazdi történeteiből itt is kiderül, hogy sose volt tiszta fialás… Szerencsére, úgy tűnik, a többiek se. Azért én nem hagynám ki a sült borsóleves, de a „fűszítta” halászlé történetét se, amivel többek között a gazdi előrukkolt. A könyv nyomtatott formában már előrendelhető a Helma kiadónál. Azt is megsúgom, hogy a gazdi ezt is tudja majd dedikálni a saját könyvei mellett a könyvhéten, amikor is Budapesten találkozhattok vele, és persze a többi Helmás íróval is. Na, mekkora híreket hoztam?

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya