Halihó! Sziasztok!
Na, mi jót meséljek nektek? Velünk mostanában nem történik semmi izgalmas. Unalmasak a napjaink, mint százéves matróna táncrendje az Anna bálon. Igaz, hogy minden nap kimegyünk sétálni, de tényleg tök jófejek vagyunk, és még csak meg sem fordul a fejünkben semmiféle rosszaság. Jó, azt nem mondom, hogy Szaff néha nem tűnik el, mint sikkasztó tsz-elnök zsebében a havi prémium, de mostanában ez tényleg nem az alkalmi siketsége miatt van, hanem azért, mert úgy elnyel bennünket a fű, mint Titanicot az Atlanti-óceán. Szaffinak meg ugye, alapból is elég sz@rul van bekötve a GPS-e, mert még nyílt, jól átlátható helyeken is képes ellenkező irányba menni, mint amerre kéne, nem még akkor, amikor kizárólag a fülére hagyatkozhat. Mogyoró továbbra is Duracell nyusziként funkcionál, kivéve, ha épp a sebészorvosi disszertációjára készül. Ilyenkor a gyakorlatot a gazdin végzi jobb híján. Ez nem gáz általában, mert a gazdi már hozzászokott Mogyoró szervátalakító műtéteihez, mint múmia a sebkötözéshez, de a múltkor, amikor annyira fájt a lába, hogy még a takaró se érhetett hozzá, mert már akkor is a csillagos eget szedte le, akkor azért nem esett jól neki, hogy Mogyi úgy gázolt át több ízben a lábfején, mint a Tisza áradáskor az Alföldön. Ekkor, nem csak Mogyi törte át „zúgva, bőgve a gátot”, de a gazdi amúgy szelíd önvalója is. Olyan kivégzési módokat kínált fel Mogyorónak, válogatott sértések mellett, amiért egy középkori inkvizítor is azonnal beiratkozott volna hozzá inasnak. Hiányoltátok Macsot. Róla csak annyit, hogy azért neki is rendesen mendegél elfele az, ami sose volt. Újabban arra kapott rá, hogy nem hajlandó a saját lábán bejönni a konyhába. Helyette felül a garázs tetejére, onnan ordít, mint valami üvöltő dervis, hogy a gazdi kegyeskedjen elmenni érte. A garázs mellett, a Főninek van még egy „lomtára”, ahol mindenféle vasak, lecek vannak egymásra pakolva. Ezeken keresztül ereszkedik alá Macs. A gazdi meg kepeszkedik érte, mert a hülyéje még arra se képes, hogy teljesen a közelébe jöjjön, csak ordít, mint a fába szorult féreg, hogy nyúljon már érte a gazdi. A múltkor meg, amikor a gazdi feje pont egy ilyen lécnél volt, az idióta ráugrott a fa másik végére. A nyomó erő hatására, a léc gazdi felőli része felvágódott, és olyan állast vitt be a gazdinak, mint anno Muhamed Ali szokott az ellenfeleinek. Mit mondjak? A gazdi legfinomabb kívánsága volt az „Óhogyrohaggyámeg!”, meg „b…nád meg anyád a ravatalon!”, és a „hogy nézne lakodalmas asztalnak a vacogó fogú krokodil”. A többit nem írom le, mert azt nemhogy a nyomdafesték se bírná, de örökös letiltás lenne a részem. Tán még a könyveimet is lefóliáznák, amiért rossz hatással vagyok a felnövekvő nemzedékre.
Na, mit mondjak még? Suliba is járunk rendszeresen. Mogyi már az 5 percet is bírja a kifektetésnél. A gazdi egyre nyugodtabb, hogy nem kell aggódnia amiatt, hogy nagy közönség előtt alázza majd meg magát, amikor közelebbi kapcsolatba kerül az edző valagával, ugyanis Szaffi azért annyira nem szaggatja az istrángot, ellenben nekünk azért mindig okoz néhány vidám percet. Az edző szerint, neki mindig másik filmet vetítenek, mint nekünk, de letudja annyival, hogy „nincs eszi a kislyányomnak, de hát sohase volt…” Azért arra felhívta a gazdi figyelmét, hogy a tűzijáték és vastaps melletti valagnyalásra igényt tart, mert a fogadás az mégis csak fogadás. Márpedig ő el fogja intézni a bírónál, hogy Szaffókának maxpontos vizsgája legyen. Elég lesz meginvitálni a bírót az exkluzív performanszra, és nemhogy megkapja a maximális pontot a barátnőm, de szerinte, kitüntetéssel fog végezni.
Na, mi van még? A gazdi újabban ábécés kutyáknak titulál bennünket. Arra kapott rá, hogy vacsora közben lesi a hátsónkat (nem kifejezetten a valagunkra izgul rá, csak felügyeli, hogy ne csaklizzuk el egymás kajáját), és megállapította, hogy a komplett ábécét felsorakoztatjuk a lábunkkal. Az enyém ugyanis X, a Szaffié Ó, a Mogyiét meg ki se lehet már olvasni… És ezen röhög. Bezzeg, ha mi tennénk megjegyzést az ő szudáni víziló alkatára, akkor meg lenne sértődve.
Tegnap a gazdi Pesten volt, mert Kitti kölyökgazdiék most ott állomásoztak, aztán így tudtak találkozni, meg a gazdi a hajót is megnézhette. Röviden csak annyi volt a véleménye, hogy azért ezen a teknőn, ő is el tudná képzelni, hogy lecsordogál a Fekete-tengerig. Aztán megállapította, hogy vagy 3 kutya, vagy csordogálás, és kilátásba helyezte, hogy esetleg elad bennünket az ócskapiacon, bár gyanús, hogy még így se lenne meg az utazásra elegendő lóvé. Szóval, maradhatunk.
A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya
