Félelem

Félelem

Hívogatóan nézett a nő felé.

„Gyere már! Csak rád várok! Mi a baj?”

„Félek” – sütötte le a szemét a nő. – Sőt, ez már nem is félelem, ez már rettegés…

„A jó ég áldjon meg, de hát mitől félsz? Tőlem?”

A nő lesütötte a szemét.

„Igen… Azaz nem. Ettől az egész helyzettől…”

„Édesem, nincs miért aggódnod. Mondtam már ezerszer, hogy biztonságban vagy velem. Az egekbe röpítelek!”

„Persze, hogy aztán a mélybe taszíts. Mert ezt szoktátok!”

„Ne butáskodj! Engedd, hogy magamba zárjalak, átöleljelek, elringassalak!”

„Nem akarom, hogy elringass! Inkább szeretnék nagyon is magamnál lenni. Józanul.”

„Kérlek, ne görcsölj! A zenét szereted, igaz? „– s azonnal elkezdett dúdolni egy lágy, kellemes dallamot, hogy kicsit ellazítsa a lányt.

A nő azonban még mindig vonakodott.

„Nem is tudom. De biztos, hogy minden rendben lesz? Félek. Nem merem rászánni magam. Mi lesz, ha történik valami?”

„Ugyan mi tőrténne?” – nevetett.

„Hogy eleresztesz?”

„Na, ne butáskodj! Én nem megyek tőled sehova! Addig tartalak, amíg csak akarod!”

„És ha jön egy másik…?”

„Jön egy másik… Jön egy másik! Ugyan már! „– igyekezett még mindig megnyugtatóan beszélni, de a hangja mégis már kicsit idegesen csengett. – „Meddig akarsz még tétovázni, de most komolyan! Ezer éve ismerlek, és ismersz…”

„Ne túlozz! Nem ismersz te engem, és én sem téged! Sokat csalódtam már. Tudod…”

„Bennem csalódtál?! Hiszen még módot sem adtál rá, hogy bizonyítsak !”

„Nem benned. Másokban.”

„Én nem vagyok más! Én, én vagyok! De azt ne kérd tőlem, hogy időtlen időkig várjak rád! Ez nem tisztességes.”

„Tudom, nem kérem…” – a nő még mindig mereven lefelé nézett, az ajkai remegtek. Már-már elhatározta magát. Egy bizonytalan lépést tett felé.

Ám ekkor egy figyelmeztető csengőszó hallatszott. A nő felkapta a fejét. A lift ajtaja lassan becsukódott. A nő nagyot sóhajtott, és a lépcső felé vette az irányt.

„Talán jobb is így” – gondolta – „Elvégre a klausztrofóbia mégis csak klausztrofóbia.”