Emléktúra

Ahhoz képest, hogy három napja azt ígértem, hogy másnap jelentkezem… Hát, na! Szegény kutya, aki ígérni se tud. Amúgy, meg jelentkeztem, igaz tévedésből osztottam a napló oldalán a bejegyzést, mert igazából a „rántott husis” kutyusokat a Kutyabolondok-ba szántam. Mit mondjak? Ez van, ha a gazdi drogozik. Nem vicc. Az elmúlt héten többször is méregerős gyógyszert kellett neki bevenni a derekára, hogy egyáltalán a Nappal együtt ő is fel tudjon kelni, cserébe viszont bármelyik masszív heroinos leverhette volna előtte a haptákot, és tényleg szívderítő látvány volt, ahogy nyálcsurgatva szédelgett a lakásban, mint kokós kacsa a tóparton 40 fokos melegben. Na, de engedjük most el a gazdi új hobbiját, és térjünk végre rá a mi dolgainkra, mert így is olyan hosszú lesz a beszámoló, mint a Bűn és bűnhődés. Csak győzzétek olvasni!

Szóval két hete (Úristen, tényleg már 2 hete!!!), pénteken távozott el tőlünk Papus örökre. Hétvégén semmit nem lehetett intézkedni, a gazdi meg azt mondta, hogy ha most neki itthon kell maradni, hát tuti, hogy megőrül, és nem érdekli, hogy hová, de menjünk el valahova, csak annyi kérése van, hogy emberek ne legyenek a közelében, mert beszélgetni se akar senkivel. Emiatt a kitétel miatt a tavak azonnal kilőve, merthogy 30+ hőmérséklet mellett, vízparton, nagy eséllyel nemigen lettünk volna egyedül. Végül, a gazdi kitalálta, hogy menjünk ki Balatonba, és akkor ezzel az úttal Papusra is emlékezünk, és az Ő nevében el is köszönünk a szülőfalujától. Így is történt. Tekintettel a melegre, olyan helyet kerestünk, ahol azért leginkább fák között csatangolhattunk, ámbár ez azért nem mindenhol jött össze, és olyankor a Kisfőnök froclizta is rendesen a nővérét, hogy ha ez az Atacama-sivatag szerinte erdő, akkor mi neki a préri? Persze, a Kisfőnöknek nem volt igaza, mert valóban erdőben sétáltunk, de azért az még a dzsungeltől se várható el, hogy sehol ne engedje be az áldott napfényt. De a Kisfőnök csak tovább elégedetlenkedett, hogy miért is nincsenek itt mamutfenyők, meg hatszázéves tölgyek… Mondjuk erre eléggé prózai volt a válasz: azért, mert a Bükkben vagyunk, ahol ugye, a bükk a természetes növényzet. Aztán, valóban kiértünk a napos mezőre, de szerencsénkre, ott meg valamiért nem volt annyira tikkasztó a hőség. Azért mi, Mogyival, lelkesen üdvözöltünk minden elénk kerülő pocsolyát, vaddisznódagonyázót, és egyéb vizet nyomokban még tartalmazó sáros placcot. Ennek megfelelően, a bundánk hamarosan úgy nézett ki, hogy a Kitti kölyökgazdi és a gazdi a hajukat tépték, és azon tanakodtak, hogy a hazafuvarozásunkat miként oldják meg. A gazdi volt most nagyobb gondban, mert a mi autónkkal jöttünk, és a gazdi azt vélelményezte, hogy amennyiben a Főni majd meglátja a dagonyázóvá avanzsált Mergát, hát minimum tökön döfi magát, de lehet, hogy a gazdit magát is kizsigereli, mint hentes a disznót. És akkor rólunk még szó sem esett. A gazdi egyébként először csak Mogyorónak ajánlotta fel, hogy a haza vezető utat lesz szíves az autó után futva megtenni, mert őt látta meg először Csizmás Kandúrnak maszkírozva, azzal a különbséggel, hogy míg a jó macsek bőrcsizmát viselt, addig Mogyi sárból készítette el magának a lábbelit. De legalább az is szügyig ért. Kitti kölyökgazdi meg azonnal felháborodott, hogy no, majd pont az ő kutyuskáját akarja futtatni a gazdi, amikor én se vagyok különb, és röhögve mutatta a gazdinak, amikor pont belehelyezkedtem egy méretes pocsétába. Egyedül Szaff volt az, aki nem dagonyázott. Ő kizárólag a puha sárban volt hajlandó megmerítkezni, de vízbe bele nem ment, ne mondják róla később, hogy ázott kutya szaga van. Nem is volt. Neki kifejezetten poshadt lápilédirc szaga volt. Azt kell mondjam, hogy azért abszolút elégedettek lehettünk magunkkal, mert sikerült felderítenünk a teljes balatoni tóvidéket. A kekeckedőknek mondom, hogy amibe egy német juhászkutya és egy border collie bele tud feküdni, sőt, futkározni, ne adj isten úszni tud, az már igenis tónak számít és nem pocsétának. Szerintem.

A balatoni tóvidék után, vasárnap az almári tóvidéket fedeztük fel. Akkor ugyanis a Kisfőnök közölte, hogy na, majd most ő megmutatja, mi is az az erdő, meg gyönyörű tavacska, meg nem összevissza flóra, hanem csodálatos magas fák, amelyek valóban árnyékot nyújtanak a fáradt vándoroknak. Na, ha már egy kicsit is ismertek bennünket, akkor előre tudhatjátok azért lennek ennek a nagy erdei túrának híja is. Amikor a Kisfőnök vázolta, hogy merre akar menni, a gazdi közölte vele, hogy arra ugyan nem lesz erdő, merthogy mi anno pont azért kötöttünk ki Egerbaktán, mert az úton egy fikarcnyi árnyék se volt, és be kellett vennünk magunkat az erdőbe, csak sajnos, rossz helyen tettük. De a Kisfőnök kötötte magát, mint a pányvás kucu, hogy a gazdi csak ne dumáljon, és hogy ő majd tudja, és majd mindenki meglátja… Megláttuk. A gazdinak lett igaza. Tűző nap, sóderos út, igaz mellette jobbról, balról erdő, csak épp körbe kerítve… Alex közölte, hogy de akkor is neki van igaza, csak eltűntek a fák, és pikkpakk kinőttek helyettük ilyen 30-40 éves növények, amik most fáknak adják ki magukat. És az út sem ilyen volt, az is csak álcázza magát, mert az meg igenis az erdőn keresztül ment. Kitti kölyökgazdi most aztán elemébe került, mert visszaadhatta a sok froclizást, amit előző nap ő zsebelhetett be a Kisfőnöktől. De amikor a gazdi arra nyitotta a száját, hogy „bezzeg ő megmondta”, akkor a tesók azonnal összefogtak, és közölték vele, hogy ő csak ne szóljon egy rohadt szót se, mert őnála nem a fák tűnnek el, de még az út is elfordul közvetlen a lába alól, hogy aztán Szarvaskő helyett – mondjuk – a Szaharában kössön ki. Szóval, bandukoltunk a tikkasztó melegben, árnyék nélkül, és bíztunk abban, hogy majd a beígért tavacska kárpótol az úton ért szenvedésekért. Kitti kölyökgazdi ugyan megállás nélkül mondta, hogy tkp. 10 méterre, bent az erdőben, valóban van egy út, és az tényleg a tavacskához vezet, és tényleg árnyékban…, de a Kisfőnök hajthatatlan volt, közölte, hogy a nővére ne szóljon bele, mert ő majd tudja, elvégre az a tavacska teljesen titkos, azt csak és kizárólag ő ismeri, meg persze, a haverja, akivel felfedezték. No, ekkor következett a testvérpár azon szócsatája, amin még egy épp öngyilkosságra készülő delikvens is összehuggyozta volna magát a röhögéstől. Természetesen, ezt már most szó szerint, pontosan nem tudom átadni, de a lényege az volt, hogy Kitti kölyökgazdi igen mélyrehatóan ecsetelte, hogy is történhetett a felfedezés, és hogy meglepődhetett a tó, amikor az öccséék odaértek hozzá, hogy „Ne bassz! Akkor mostantól én már fel vagyok fedezve?! De jó! Létezek!” Majd hasonlatként odacitálta Amerika felfedezését is, ami ezek szerint úgy zajlott le, hogy a bennszülött indiánok virágkoszorúkkal fogadták a jó, öreg Kolombuszt, majd emígyen köszöntötték: „Felfedeztél végre? Király! Akkor mostantól már vagyunk!” A szópárbajnak a távolból érkező mennydörgés vetett véget, amire a Kisfőnök először csak annyit mondott hogy a gazdi és Kitti hallucinálnak, de Szaffi azonnali hátraarca jelezte, hogy bizony, itt 100 kilométeres távolságon belül már tombol valahol a vihar. Így aztán a kis tavacska továbbra is maradt általunk felfedezetlen. Viszont jó volt visszafordulni, mert épphogy csak hazaértünk, le is szakadt az ég. A Kisfőnök attól függetlenül, hogy nem mutatott meg semmit, csak kihúzta magát, hogy micsoda csoda helyet mutatott ő nekünk, és milyen szépséges tavat, amit majd fel lehet még a későbbiekben keresni. Mire Kitti kölyökgazdi azonnal kész volt a válasszal: „Megmutattad! Google-n! Tényleg! Mekkora egy teljesítmény! Legközelebb mondd meg anyádnak, hogy csak nézegesse a Google fotókat, oszt’ élje bele magát! Sétálni se kell, meg el se téved!”

Hétfő reggelre a gazdinak ahogy illik, kiakadt a dereka, úgyhogy a délutáni orvosi vizitre is Kitti kölyökgazdival mentem. (Sajnos, begyulladt a csípőm, úgyhogy most gyógyszerkúrán vagyok, aztán ha annak vége lesz, meglátjuk, mit lehet tenni. A gazdi mindenesetre rendesen beparázott, és most annyi vajákos, nem vajákos cuccot töm belém, amivel már egy hipochonder kifinomult gyógyszer utáni vágyakozását is tökéletesen ki lehetne elégíteni. Jelzem, a gazdi igazán finomíthatna a gyógyszerbeadási technikáján! A szutyit úgy önti le a torkomon, mintha a gigám legalábbis tölcsér lenne, ami a gyomromba vezet le. A tablettát is csak kapja-fogja, és minden teketóriázás nélkül, egyenesen a végbelemig tolja le. Jó, persze aztán kapok jutifalit is. De azért azt mégiscsak nehezményezem, hogy amíg én megszenvedek a vígaszdíjként kapott párizsiért, addig a két potyaleső haverom simán bezsebelheti a fincsi felvágottat.) Kedden Zsófi vitt el a futiba, mentesítve a gazdit a sétáltatás kényszere alól. Persze, a gazdi sétáltatta saját magát, de csak a hálószoba – klotyó útvonalon. Ami lehet, hogy távolságban nem volt éppen világcsúcs, de kihívásként mindenképp elég erősnek bizonyult. De mindig a gazdi győzött, és egyszer se ment benn ki.

Szerdán már lábra bírt állni a gazdi, és peszterkedett is rendesen, de azt mondta, hogy a kapun kívülre azért még nem merészkedik velünk. De csütörtökön már kimentünk a patakhoz. Kemény 10 percre. De ez is elég volt ahhoz, hogy Szaffi örömébe belefetrengjen valami bűzbombába, úgyhogy a gazdi nagy szentségelések közepette kénytelen volt megsíkálni a barátnőmet. Pénteken a gazdi elment a sírköveshez, meg ki a temetőbe, de ez valószínűleg még túl sok volt neki, mert estére megint csak jajgatott, mint vénlány az elmaradt nemi erőszak miatt. Hajnal kettőkor aztán nem bírta tovább, bevette a „drogot”, amitől a szombatja kellemes utazássá avanzsálódott. Kár, hogy az utazás képeit csak ő láthatta mély delíriumban. Estére viszont kitisztult a feje, és csak kivitt bennünket sétálni. Jó nagy kört tettünk meg a bicikliúton és a környékén. Vasárnap reggelre végre a Főni is befutott, és ettől kezdve már könnyebb volt megoldani a mi szórakoztatásunkat is. Így sikerült kimenni pl. a telekre és a trónkövekhez is. Szaffi újfent dezodorált, de most már a Főninek lett kedves kötelessége a suvickolás. A temetésre hazajöttek Teneriféről a gazdi unokahúgáék is, így aztán nekem végre megint lett gyerek játszópajtásom is, akivel pillanatok alatt egy platformra kerültünk, ugyanis vagy ő hagyta el a labdámat, vagy én. Szerdán a gazdiék elmentek unokázni, bennünket meg Éva anyu és Zsófi elvittek kutyás strandra. Nagyon jó volt, főleg, hogy Mogyi nem volt ott, és így nyugodtan lehetett úszkálni, mert senki sem zrikált bennünket. Elvileg, holnap is megyünk, de holnap Mogyi is velünk lesz, mert a kölyökgazdiék keresztelőn lesznek. A gazdi jött értünk Éva anyuékhoz. Szaffit a fürdőszoba legsötétebb zugában találta, ahová bemenekült a vihar elől.

Na, mi van még? Nagyjából azt hiszem, ennyi. Sajnos, a Főni vasárnap hajnalban már indul is vissza dolgozni. Ráadásul, a gazdinak is felgyülemlett jó sok meló, próbálja utolérni magát. Az elmaradt könyvheti dedikálás helyett próbál leszervezni egy másik pesti találkozót, de ez még képlékeny.

Lassan befejezem, mert ennyi szöveget már a Face se bír el. A fotógalériába most jó kis vegyesvágottat pakolunk fel, ami nagyjából bemutatja az összes, a szövegben említett eseményt.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya