Férjem hosszú éveken át járta Európát kamionnal. Most, majd’ tíz év kihagyás után újra átváltott erre a kalandos, de nagyon nehéz életformára. Nem a szíve húzta vissza, sokkal inkább a szükség. Kölcsönök, lakáshitelek tömkelege, tanulni vágyó gyerekek… Nagyon nem örültünk, hogy újra kettészakad a család, de próbáltuk a legjobbat kihozni a dologból, így aztán, amit anno nem tehettünk meg, lévén a gyerkőcök még kicsik, most úgy döntöttünk, bepótoljuk. Én is vele tartok az egyik útjára. Túl sok időnk a tervezgetésre, pakolásra, készülődésre nem maradt. Október huszonkilencedikén tért haza első útjáról, november harmadikán pedig már útra keltünk együtt, hogy kettesben fedezzük fel a világot.
Huszonegy éves házasok lévén úgy gondoltam, engem már semmi meglepetés nem érhet, összeszokott páros vagyunk, az egész utazás olyan lesz, mint egyfajta második nászút. Férjem munkájáról is volt kialakult véleményem. Vezeti a kamiont, ha kell, pakol, este megáll, alszik, majd másnap kezdi elölről az egészet. Semmi az! Mekkorát tévedtem! Az együtt töltött egy hónap alatt, olyan szoros kapcsolatban voltunk, annyira egymásra utalva, mint még soha közös életünk során. Megtanultuk becsülni, tisztelni egymást jobban, mint eddig bármikor. Egy teljes hónapot töltöttünk négy négyzetméteres területen összezárva. Itt nem volt magánszféra, „külön út”. Mindent – szó szerint mindent – együtt, és csakis együtt csinálhattunk. Senkire nem számíthattunk csak egymásra.
Nekem be kellett látnom, hogy a kamionsofőri munka közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek én elképzeltem. Idegfeszítő munka ez, amelyben nem engedhető meg egy cseppnyi lezserség sem. Ellenkező esetben, könnyen válhat az ember fiából vezető hír a tévéhíradóban.
A legnehezebb mégsem az állandó koncentrálás, az ezer meg egy dologra való figyelés, a kényelmetlen alvás, az unalmas, kötelező negyvennyolc órás pihenő, hanem a távollét. Távollét az otthontól, a családtól. Itt nincsenek meghitt vacsorák a családi asztal körül, nincs ünnepi, vasárnapi ebéd, csak gyorsan megmelegített konzervkaja, hamarjában bekapott szendvics, már ha van idő egyáltalán evésre. Esténként még jobban érződik a család hiánya, a gyerekek nevetése, az összetartozás érzése.
Nekünk most jó dolgunk volt: legalább részben együtt volt a család. S bár a gyerekek egy idő után már nagyon hiányoztak, a rengeteg látnivaló, az egymás újra felfedezése kárpótolta valamelyest az otthon hiányát.
Ha most valaki megkérdezné: vállalnám-e újra a rengeteg kényelmetlenséget, idegességet, a kamionban való alvást, hogy csak elvétve lehet fürödni, hajat mosni, hogy konyha híján, egy kempinggázon főzöm meg az ebédet, gondolkodás nélkül igent mondanék.
Csodálatos tájakra jutottunk el, vadregényes helyeket jártunk be, volt részünk bőven izgalmakban, kalandokban. Gyakorlatilag, egész Nyugat-Európát felfedeztük. Megismertünk sokféle embert, bepillantást nyerhettünk tizenegy ország életébe. Ám, az is igaz, hogy az országoknak mi nem azon részét láthattuk, amelyek a turistákat csalogatják. Az autópályák, országutak vándorainak jobbadon a „sötét oldal” jut osztályrészül. Hiába szerettünk volna például, bemenni Veronába (ami a parkolónktól tán tíz kilométerre se volt), nem tehettük. Sem a biztonság, sem a munka nem adott rá lehetőséget. Ennek ellenére, mégis rengeteg új, izgalmas élménnyel lettünk gazdagabbak.
Sokszor, nagyon sokszor fájt a szívünk, hogy kis hazánk miért nincs azon a színvonalon, mint több nyugati ország. Megállapítottuk, mennyivel könnyebben élnek az emberek Németországban, Franciaországban, mennyivel nyíltabbak, barátságosabbak Angliában, Spanyolországban. Mégis akkor csordult ki a szemünkből a könny, amikor utunk vége felé, megálltunk a Balaton partján, néztük a lágyan fodrozódó hullámokat, a naplementét. Akkor szorult össze a szívünk, amikor megértették a szót: köszönöm. Bejártuk a világot, de itthon éreztük csak azt: igen, mi ide tartozunk. Csodálatos, leírhatatlanul szép volt Monaco, a lábunk alatt elnyúló San Remo, a végtelen tenger, a havas hegycsúcsok, de nem adtuk volna oda azért a pillanatért, amikor átlépve a magyar határt éreztük: haza értünk.
Kedves Olvasó!
Fogadd tőlem szeretettel ezt a kis úti naplót. Élvezd az utazást, és ha kérhetem: gondolj szeretettel azokra az emberekre, akik távol a hazájuktól, a családjuktól dolgoznak azért, hogy a boltokban időben legyen az áru, és mi felhasználók, vásárlók könnyedén hozzájussunk ahhoz, amit szeretnénk. A kamionsofőrök szállítják az autódhoz az alkatrészeket, a lakásodba a bútorodat, de még a kenyeret is, amit megeszel. Távol a szeretteiktől fáradhatatlanul nyomják a gázpedált, harcolnak a nehéz útviszonyokkal, az időjárással, de legfőképp a magánnyal. Ez az ára annak, hogy világot látnak, hogy az életük minden napja kaland. Légy részese most Te is ennek a csodának, ennek a nehéz, de mégis szép, ellentmondásokkal teli életnek!
Jó utat, jó szórakozást kívánok!
K. Kormos Noémi
