Platós főzés
A tegnapi elképzelés az aktív pihenésről elszállt az éjjel együtt, mint lepkepuki a tornádóban. Már tizenegy is elmúlik, mire kikecmergünk az ágyból. Reggelizni kéne. Minek? Mindjárt ebédelünk. Hohó! Nem úgy van az! Rend a lelke mindennek, úgyhogy ebéd előtt reggelizünk. A szokásos tükörtojás után szépen elpakolunk, aztán miután „elfáradtunk a rengeteg munkába”, lepihenünk és filmet nézünk. Sétálni nincs kedvünk, az idő pocsék, nagyon hideg szél fúj, az eső is csepereg. Úgy döntünk: sétáljon, akinek két anyja van. Vagy akinek muszáj. Nekünk nem muszáj. Mi most úrinépek vagyunk.
Délután kettő körül neki kezdek életem első „platós” főzésének. Van ugyan némi vita közöttünk, hogy hol alkossam meg a kétfogásos szuperebédet, de végül is Attila meggyőz, hogy kényelmesebb lesz a platón, mint benn a fülkében. (Úgy tűnik, még elevenen él benne az emlék, az első, gyújtogatós főzésemről. Biztos, ami biztos, a fülkét nem kockáztatjuk. A plató meg most úgyis üres, elférek. Fűtés? Az nincs. De majd fűt a hazaszeretet. Meg a lelkesedés.) Így hát, öt réteg cuccot magamra szedek, gyakorlatilag úgy nézek ki, mint egy Michlein gumiemberke. Közben, életem párja igyekszik megteremteni nekem a maximális kényelmet, amilyent csak lehet ilyen nomád körülmények között. Beállítja a kempinggázt, megteríti az „asztalt”, ami ez esetben egy műanyag láda, felszereli a csapot, ami idegennek egyszerű hordónak tűnhet. De csap az, kérem, csap. Csak fura dizájnnal. Szorgalmasan hordozza kifelé a főzéshez szükséges kellékeket, alapanyagokat. Hiába, vágyik már egy jó kis házi levesre, meg finom frissensültre. Mit mondjak? Én is. Gyorsan megpucolom a zöldséget, bepácolom a husit. Pikk-pakk, már fő is a leveske. Csak lassan. Én egyre türelmetlenebb vagyok, mert úgy érzem, már a lélek is belém fagyott. Az orrom kezd egy megtermett tajtékpipára hasonlítani, a kezembe beleütött a hideg, megmeredtek az ujjaim, mint egy múmia nyaka a balzsamozás után. Gondolok egy nagyot, és megkérem Attilát: állítsa be a másik gázt is, úgy hamarabb kész leszek. A leves fölött úgy sem kell ott állni, az főhet magában. Férjecském beállítja a pótgázt, begyújtja. Én felpattanok a leves mellől, de két lépést sem teszek, a félig kész étel önállósítja magát, mint nagykorúvá vált fiatal magát a szülői háztól: a fazék lecsúszik az égőről, ennek hozadéka, hogy a leves zöldségestől, húsostól a platón landol. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. A helyzet egyszerre siralmas és komikus. A biztonság kedvéért, felszólítok néhány szentet, és több taliga apróhangyát szexuális közösülésre, illetve, kérem, hogy „a kempinggázos Úristen csessze meg a szájbatekert húsleveses qrva édesanyját a kib…tt fazéknak!” Ebből baj még nem lehet. A hirtelen dühkitörés ellenére, már-már a sírás kerekedik felül, amikor az én drágám megint a helyzet magaslatára emelkedik. Szépen, komótosan elkezdi összeszedegetni a kiborult finomságokat, és teljes nyugalommal leszögezi, nincs itt még veszve semmi, megmossa a cuccot és újra főzzük az egészet. Ekkor nekem (vajon miért?) az „Indul a bakterház” című könyv jut eszembe, pontosabban a banya szavai, amikor a kiborult túrót szedegeti össze a földről: „Megeszik ezt még a városi népek!” Megeszik még ezt a levest a kiéhezett népek! És már fuldoklunk a röhögéstől.
A GPS szavaival élve: „esment újratervezés! Az anyád!” Ismételten felteszem főni a levest, de most már hat ökörrel sem lehetne elvonszolni mellőle. Kicsit később, mint ahogyan terveztem, de tálalom a kétfogásos ebédet. Ketten körbe üljük az asztallá avanzsált műanyag ládát, és jóízűen falatozni kezdünk. A menü: raguleves, sült csirkecomb petrezselymes krumplival, sült gombával és uborka. A Hiltonban sem ehetnénk ennél különbet. Soha ennyi dicséretet nem kaptam még a főztömért! Gordon Ramsey a fasorban sincs hozzám képest! Bár, bennem azért felvetődik a gondolat, hogy a főztöm iránti nagy lelkesedés inkább csak annak köszönhető, hogy már nagyon ki voltunk éhezve a friss, meleg ételre. Frissnek meg, valóban friss volt, sőt a melegségéhez sem férhetett kétség. De Attila megnyugtat: tényleg finom is volt.
Az izgalmas ebéd után újfent pihenünk. Egyre hidegebb van, most már tényleg nincs kedvünk kimozdulni. Én egyébként is átfagytam főzés közben, két takaró alatt is reszketek. Nem baj, holnap hátha jobb időnk lesz!