Nem is tudom, mivel kezdjem? Azzal, hogy a gazdi semmiből se tanul? Vagy azzal, hogy a „sima és rövidebb” út nem feltétlenül rövidebb, és főleg nem sima? Azzal, hogy a gazdi remek ötletei, amelyek arra hivatottak, hogy izgalmasabbá tegyék a mindennapjainkat, rendre azzal végződnek, hogy a végén a Csipi meg én szívunk, mint a mocsári torkosborz? Kezdem az elején. Szóval, az úgy történt, hogy a dagonyás kaland után a gazdi megfogadta, hogy mostantól kizárólag sivatagi szárazságban hajlandó sétálni menni, vizes tartállyal a hátán. Ja, és persze, csak mi ketten. Ehhez képest, tegnap újfent felnyalábolta Csipit is (ugyan, mi bajunk lehet egy könnyed sétából alapon), betett kemény 1 liter vizet (ideális mennyiség hármunknak a plusz 30 fokban), lebeszélte Keni gazdijával a találkozót a dombtetőn, és indultunk is az újabb kaland felé. Útközben találkoztunk egy másik haverommal, Zoknival. A gazdi rábeszélte a gazdiját (több ember/kutya – jobb hangulat), tartsanak velünk ők is, fedezzünk fel új utakat. Részemről semmi akadálya nem lett volna a dolognak, de ismerve a gazdi tájékozódási képességét, és a „sima és rövidebb” utakba vetett töretlen hitét (az ezerszeres csalódások ellenére), nem beszélve Csipi fizikai teherbírását, bajt szimatoltam.
De hát, így megy ez nálunk: a gazdi dönt, nekem meg hallgass a nevem! Lényeg a lényeg, most már három négy- és két kétlábú vágott neki az útnak. A víz az első ötven méteren természetesen elfogyott, de oda se neki, legalább nem kell cipelni ebben a dög melegben. A gazdinak valószínűleg több őrangyala is lehet, s azok közben jártak az érdekében, mert a forróság percről percre apadt, mi több, mire a dombra kiértünk, kifejezetten hűvös lett. Jaj, de jó, legalább nem szomjazunk. (Ja, hogy a gazdin egy szál ujjatlan póló van? Az legyen az ő gondja!) A dombtetőn a gazdi kitalálta, hogy menjünk egy teljesen ismeretlen úton haza, mert hát mikor, ha most nem fedezzük fel szűkebb hazánk kies szépségeit – egy órával sötétedés előtt, és ki tudja, hány kilométerre hazulról? A gazditól már megszoktam ezt a komoly, felelősségteljes hozzáállást, de hogy hogy képes másokat is magával rángatni, az még megfejthetetlen talány számomra. Így hát öt kétlábú, és mi a négy hűséges eb, nekivágtunk a földútnak, amelyet igazából egyikünk sem ismert. Mentünk, mendegéltünk, mint a mesebeli szegénylegény, amikor egyszer csak útelágazáshoz értünk. Két tökéletes, járható földút, amelyen, szükség esetén, akár egy kamion is kényelmesen elfér. Szerintetek, mit választott a sok okos gazdi? Az egyetlen ösvényt, amelyen a lapostetű is csak kúszva tud közlekedni, miközben buzgón imádkozik, hogy ne jöjjön szembe egy nagyobb bogár, mert akkor menthetetlenül mindkettő beledöglik a dzsuvába. Ezen indultunk hát el, merthogy „csak átvágunk ezen a dombon, meg ott a másikon, aztán lenn is vagyunk a bicikliúton”. Amúgy se kell sokáig ezen a keskeny ösvényen menni! Tényleg nem kellett! Az ösvény ugyanis egyik pillanatról a másikra eltűnt, mint szürke szamár a ködben, felszívódott, nem létezett. Helyette lett azonban áthatolhatatlan gaz, égig érő bogáncs, dudva, és egyéb felismerhetetlen gyom. De ha már megtettünk tíz métert, menni fog az a pár kilométer is, dehogy fordulunk vissza! Csipi nagyon szimpatikus lehetett az aljnövényzetnek, ugyanis az első percben gúzsba kötötték a lábát. Nem elég, hogy ki nem látott a szerencsétlen a gazból (megjegyzem, még mi sem, sőt a gazdik sem), most már mozdulni sem tudott az istenadta. Mit volt mit tenni, a gazdi felnyalábolta, hogy majd ő cipeli az út hátra lévő részén. Zokni gazdija sem kifejezetten ilyen útra készült, ő rollerrel vágott neki a nagy kalandnak. Miután ez a fajta kirándulás ennek a közlekedési eszköznek sem kedvez, így a továbbiakban azt is kézzel kellett cipelni. Akkor most leirom kis csapatunkat: elől Keni, plusz női gazdi és Naila a gazdijával, mögöttük, alig száz méterre leszakadva, Zokni gazdi a rollerrel, utána szorosan az én gazdim a viháncoló – rúgkapáló Csipivel az ölében. A sort Keni férfi gazdija zárta, aki ügyelt arra, hogy ne maradjon le senki. Zokni és én voltunk az összekötők az egymástól egyre jobban leszakadó két csapat között. Ám hamarosan megszűnt a gaz, a gyom! Helyette Csipkerózsika palotáját is befutó ezeréves vadrózsa- és egyéb más bokrok állták utunkat, megspékelve néhány tankcsapdának is beillő vaddisznó-túrással. De ezt az akadályt is legyőzte hős csapatunk! És végre visszakaptuk az előző dzsuvát, ami nem szúrt, csak vágott és ragadt. (Miután az egész csapat a gazdimnak hála került ebbe a remek kalandba, a gazdi most nem szentségelt, csak az orra alatt ismételgette, hogy törje ki a nyavalya, és vágjon bele a tüzes ménkű, ha még egyszer az életben rövidíteni akarja az utat!) Este fél tízre végül is sikerült elérni a bicikliutat (a rendes földúton már 8-ra ott lettünk volna). Miután ekkor már tök sötét volt, a gazdik csak tapintással érzékelhették, hogy a ma estének még koránt sincs vége, ami bennünket, kutyákat illet. Én nem tudom, mi a neve annak a kicsi zöld, ragadós izének, ami előszeretettel tapad a bundánkba, a gazdi „hogyaztajóbüdösqrvaanyádatottrohadjmegaholvagy” – nak tisztelte, de gondolom, ezen a néven nemigen találnánk meg a kis növényhatározóban. A hosszú nevű izét éjfélig szedegette ki a gazdi a bundámból. Csipit a Kisfőnök vette kezelésbe. Még szerencse, hogy addigra Csipi már kómába esett a fáradságtól, így nyugodtan tűrte a kopasztást, melynek eredményeként ugyan megszabadult a ragacsos izétől, de cserébe úgy nézett ki, mint egy molyrágta irhabunda. Kisfőnök a zöld bigyókat szépen a lába mellé rakosgatta. Miután velem végzett a gazdi, és a farkam is a régi szépségében pompázott, boldog örömmel ugrottam Kisfőnökhöz egy kis simire. Oda is ültem mellé. Bele egyenesen a kupacba! Na, ekkor kaptam meg én is az új keresztnevemet a gazditól, amit nem értettem ugyan kristálytisztán, de homályos utalás volt benne anyukámra, meg valamiféle perverz szexuális kapcsolatra apámmal és a jó Istennel. Felszólító módban.
Ha tetszett az ízelítő, ne habozzatok! Rendeljétek meg a Roxi kutya naplója és a Roxi kutya naplója – Második nekifutás c. köteteket a Helma Kiadó honlapján!