Milyen jó is varacskos disznónak lenni…

Halihó ! Sziasztok !

Mielőtt regélnék nektek a tegnapi sétánkról, ami amúgy nagyon jóra sikeredett, meg a mairól is egy keveset, elmondom, hogy a tegnapelőttiből meg kifelejtettem a lényeget! Az a helyzet, hogy Mogyorót benevezzük a „különös tehetséggel bíró egyedek versenyére”! Szerintem, magasan megnyeri! Mert hallottatok ti már olyanról, hogy valaki kiköpi a telefonból a tartalmat? Ugye, hogy nem! Márpedig Mogyoró pontosan ezt tette! Tudjátok, akkor, amikor Zsófiékkal voltunk kint a dühöngőben. Miután Mogyorót egyszer felpakolták gazdiék a bálára, attól kezdve rákapott, mint Pista bácsi a kisüstire, és már önmagától is felugrott a bálára, ha éppen futás közben az útjába került. Még mindig egyszerűbb felugrani, mint kikerülni! Nem? Na szóval, a lényeg, hogy Mogyika felpattant a bála tetejére, de már melege volt, lihegett, mint pornósztár a 20. menet után, a gazdi meg épp egy videót akart mutatni Zsófinak. Mogyoró érdeklődve nézett volna bele a telefonba, ám eközben fentről akkorát köpött először a Zsófi képébe, utána meg a telefonra, hogy a készülék lefagyott, mint a pesti aszfalt mínusz 20 fokon. A videó megmeredt, mint pap fütyköse a nudista mennyegzőn, a telefon kezelő része pedig mindenféle parancsot megtagadott, úgy az érintéseset, mint a verbálisat. A gazdi közölte, hogyha Mogyoró szétcsulázta a telefonját, és a továbbiakban alkalmatlanná tette mindenféle kommunikációs célra, akkor az a minimum, hogy a gazdája egy tucatot vesz majd neki helyette. Mogyorót nem hatotta meg a gazdi aggodalma, sőt inkább büszkén kihúzta magát, jelezve, hogy a népnevelési módszere célt ért, mert a továbbiakban már csak velünk foglalkoztak a kétlábúak, és nem azzal a tetves telefonnal.

Na, és akkor most, térjünk rá a tegnapi sétánkra! A gazdival már hajnali 5 órakor startoltunk, hogy mire bejön a meleg, addigra itthon tudjuk lógatni a lábunkat. Igazából a sétán teljesen jól viselkedtünk, egy szem nem sok, annyi disznóságot sem csináltunk. Nem még annyit, amiből kitelne egy bejegyzésre való. Na de! A természet bezzeg csinált! A régi útvonalon mentünk, amelyet már közel egy éve nem látogattunk meg. Eleinte nem is volt semmi baj, az út tök száraz volt, falhattuk a kilométereket, mint bélpoklos a dupla hamburgert. Igen ám, csakhogy elértünk ahhoz a részhez, ahol szerintem vaddisznók szoktak dagonyázni. Vaddisznókat ugyan nem láttunk, de a dagonyázásra alkalmas pocsolyából bőven akadt. Olyan szépen terítették be az utat, hogy azt kikerülni esélyünk sem volt. Szaffival még valahogy csak át is ugráltunk rajta, Mogyoró meg alapból olyan örömmel vetette bele magát, mintha a pocsolyát kizárólag az ő kedvéért teremtette volna oda a Jóisten. A gazdi megállt a Balaton kihelyezett tagozata előtt, és feltette a költői kérdést: „Na, hogy a jó büdös, táncos fütykösbe’ menjek most ezen keresztül?! Mogyi segíteni akart a gazdinak a megoldás megtalálásában, és két centivel az orra előtt, olyat csobbant a vízbe, hogy a gazdit a sár beterítette tetőtől talpig, mint Moszkvát a hóesés. A gazdi ezek után már nem tépelődött azon, hogy verekedje át magát a pocsétán, mert tulajdonképpen, ettől a pillanattól kezdve már oly mindegy volt, hogy belelép-e a pocsolyába, vagy sem. Azért Mogyika nem bízta a véletlenre, és még vagy kétszer megmutatta az ő vízen átkelési technikáját. Miután a csobbanásokkal egy időben tetemes mennyiségű vizet helyezett el a gazdi szájában, így imádott kétlábúm még jó pár percig azzal volt elfoglalva, hogy köpködje ki a fölösleges sarat a szájából, lehetőleg úgy, hogy a gyomrába be kerüljön belőle (szerintem, nyugodtan lenyelhette volna, mert a sárban nincs szénhidrát ). Végül, a gazdi úgy döntött, hogy telitalppal rongyol át a lápon. Hatalmas ötlet volt! Így legalább még egy millió szúnyoglárvát is sikerült magára tapasztani, és hazafuvarozni. Úgy tűnik, a gazdi kevesellte azt a szúnyog mennyiséget, ami otthon van a kerti tóban, és gondolta, felfrissíti a génállományukat. A hatalmas pocsolyából még vagy három-négy állta utunkat, mire beértünk a hőn áhított dzsuvába, amit a gazdi most oly lelkesedéssel üdvözölt, mintha legalábbis a tüskés, szúrós redva takargatná élete nagy álmát. A gazdi végignézett Mogyorón, és megállapította, hogy Mogyi fehér színt már csak nyomokban tartalmaz, és elmegy ő anyjába, amiért mindig így összeretkezi magát. De aztán, saját magán is végigpillantott, majd úgy döntött, hogy nincs jogalapja Mogyit számonkérni, mert ha őrá pillantana rá egy avatatlan szemlélő, akkor róla sem igen feltételezné, hogy a sárkupac alatt emberi lény leledzik. A gazdi a jó múltkorában olvasott valami olyasmit, hogy azok a kutyák, akiket szimplán házőrzésre tartanak, és soha nem visznek sétálni, azoknak olyan, mint hogyha akváriumban élnének. Mert mozoghatnak, ahogy a halak is úszkálnak a neki kijelölt helyen, de igazából semmi rálátásuk nincs a világra. A saras kaland után a gazdi kijelentette, hogy a továbbiakban szarik az akváriumra, és ne próbáljunk meg semmilyen rendbontást hazáig, mert abban az esetben, az elkövetkezendő életünket mi is „akváriumban” fogjuk leélni, és még hálát adhatunk a jó Istennek, ha nem telepít mellénk egy kiéhezett fehér cápát. Hát, mertünk volna bármi rosszaságot csinálni?! Amikor beértünk a faluba, kicsit szégyelltük magunkat, hogy egy két lábon járó varacskosdisznó- portfólióval kell együtt mutatkoznunk. Mert hogy néz már az ki, 3 tüchtig, jól ápolt kutya, meg egy sárlavinát túlélt gazdi?!

A tegnapi kaland miatt, ma csak egy Almár körutat csináltunk meg, de jó volt ez is, mert így patakozthatunk is egy nagyot. Azért most már szintet léptünk, mert a mai kiránduláson nem összesaraztuk gazdit, hanem csak összevizeztük. A víz meg ugye, úgyis majd megszárad! 

 

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya