Nosztalgia, édes nosztalgia

 Halihó ! Sziasztok !

Na, most vagyok bajban, mint imádkozó sáska a nászéjszakáján. Merthogy annyi minden mesélni valóm van, és tényleg fogalmam sincs, hogy hol kezdjem, vagy hogy egyáltalán, mit meséljek el? És mit hagyjak ki? Merthogy ennyi mindent, tutira nem fogok tudni elmondani. Szóval, ami mindenkit érdekel, azzal kezdem! Szaffikának a lába szemre biztos, hogy helyrejött, már nincs rajta egyáltalán duzzanat. Tegnap Zsófi beadta neki az injekciót, de már akkor sem volt igazából dagadt a lába. Már a fájdalomcsillapítót nem is kapta meg. Miután cafat egy meleg volt tegnap is, így elég későn mentünk ki patakozni. Már hét óra is elmúlt, de örömünkben, hogy kiszabadultunk, akkora dzsemborit levágtunk! Illetve, levágtam, mert a többiek tudtak viselkedni, egyedül nekem ment el otthonról a maradék két agysejtem is. Legalábbis, a gazdi ezt mondta. Pedig nem is voltam nagyon hülye, csak egy komplett kidőlt fát akartam átvinni a patak egyik oldaláról a másikra. Meg Zsófi vadonatúj tiszta ruháját intéztem el úgy, hogy a mosógép tuti leköpi, ha beleteszi. Mogyival kergetőztünk egy kicsit, Szaffi és Zoz meg csak szédelegtek a patakparton. Én két perc alatt úgy néztem ki, mint aki most esett át a heti nagymosáson. Aztán eljöve a mai nap, ami még gatyarohasztóbb meleget hozott. A gazdi azt mondta, örüljünk, hogy lyuk van a hátsónkon, és szelel, ne akarjuk a lábunkat se kitenni a házból. Majd holnap hajnalban indulunk nagyobb sétára. Ma amúgy sem volt aktuális a séta, merthogy a kölyökgazdik most jöttek felköszönteni a gazdit. Úgyhogy ez a nap a zömében a kétlábúakról szólt. Délután befutottak a gazdi nővéréék is, akitől nem semmi ajándékot kapott a gazdi! A nővére saját kezűleg készített egy igazi, világítós tündérkertet, amin hiszitek, vagy sem, de én vagyok a központi figura! (Na, jó, nem a központi, de egyértelműen főhelyen, és felismerhetően!) Na, több se kellett a gazdinak, ezen rögtön úgy meghatódott, hogy nem győzte a szeméből a könnyeket törölni. Míg a kétlábúak a hűvös szobában beszélgettek, addig mi, hol itt, hol ott hédereltünk, és próbáltuk elviselni a tikkasztó meleget. Viszont, hogy ne maradjatok könnyfakasztó story nélkül, elmesélek nektek két esetet, ami ugyan még nem velem történt meg, de amikor a gazdi nővére megkérdezte, hogy honnét veszi a gazdi ezeket a sztorikat, akkor idéződött fel benne, és meg is állapította, hogy tulajdonképpen, a falka már akkor sem volt tiszta fialás, amikor én még a szüleim kéjes gondolatában sem voltam meg. Sőt még ők sem a nagymutterékéban. Higgyétek el, mi, mostani négylábúak, egy jottányit sem rontottunk a falkán, inkább csak javítottunk. Akkor viszont felvetődik a kérdés, hogy mégis, ki a kreténebb? A kétlábúak, vagy a négylábúak? Döntsétek el ti! Anno, az őskorban, egy Maxi és Rexi nevű elődömmel történt, hogy a gazdiék kutyasuliba vitték őket. Ádám kölyökgazdi még olyan két-három éves lehetett. A gazdik körben állva beszélgettek, minden kutyus szépen, fegyelmezetten ült a gazdája lábánál. Kitti kölyökgazdi, meg Ádám kölyökgazdi, akik akkor még nem voltak kölyökgazdik, meg ott szédelegtek a felnőttek és a kutyusok körül. Járt a suliba egy doberman, akinek akkor vágták fel a fülét, és akit a gazdája külön ültetett a többiektől egy padra. Ádám pont ezt a kutyust szúrta ki magának játszási célzattal, és elkezdett futni a kutya felé. A gazdi meg megijedt, hogy nehogy véletlenül a füléhez nyúljon, a kutya meg odakapjon a pici gyereknek. Úgyhogy, a gazdi fogta a két pórázt, belenyomta a Főni kezébe, ő maga pedig sprintelt a csemetéje után. Igen ám, csakhogy az elődeim is arról voltak híresek, hogy a gazdiért éltek-haltak, így aztán, mikor meglátták, hogy a gazdi épp elfelé rohan tőlük, egy hirtelen rántással megfordították a Főnit a tengelye körül, majd repülőstartot véve, nyargaltak a gazdi után. A Főni, aki abban a pillanatban azt sem tudta hirtelen, milyen rendezvényen van, nem számított a rántásra, így aztán annak hatására hasra vágta magát, mint jól képzett katona a bombázáskor. Szorította a pórázt, és száguldott a kutyák után (hason!), akik erejüket megfeszítve vágtattak a gazdi után. Egy jó 50-100 méteren keresztül szántatták fel a pályát a Főnivel, aki (esze tényleg csak annyi volt, mint pókmájban epekő!) ahelyett, hogy elengedte volna a pórázokat, csak még jobban szorította, a másik kezével meg a sapkáját tartotta a fején. Hiába, na! Hajadonfőtt sehova! Nehogy már a vakondok, akiket kiszántott az üregükből megszólják! A jelenet után, többen időszakos állást kínáltak a Főninek. Amennyiben az őszi dologidőben szántást, boronálást vállalna, karöltve a kutyákkal, szívesen látják a kertükben. A másik történet is igencsak régi keltezésű, a kölyökgazdik még akkor is kicsik voltak, de a világot már próbálták a helyén kezelni, alkalmanként már meg tudták különböztetni a helyes döntést a helytelentől. A gazdi kevesebb időt szánt akkoriban a kutyái nevelésére, merthogy a három kétlábú kölyök kötötte le jobban a figyelmét. A Főni egy napon úgy döntött, hogy elviszi biciklizni a gyerkőcöket (addig a gazdi hadd jusson egy kis levegőhöz), de gondolta, mit neki három gyerek, magához veszi az akkori kutyájukat Maxot is. Maxi egyébként viszonylag jól képzett kutyus volt, de soha életében nem futott még bicikli mellett, arról nem beszélve, hogy a macskakergetés sem volt tiltólistán nála. A gazdi ugye, mondta a Főninek, hogy túl nagy falat lesz ez neki, de a Főni meg (nem hiába volt világéletében alfahím) közölte, hogy neki meg se kottyan három gyereknek, meg egy közel 50 kilós kutyának a lefárasztása. El is indultak, és az elején még valóban nem is volt baj. Főleg, hogy a főútvonal mellett, a Főni nem engedte meg a gyerekeknek hogy felüljenek a biciklire, hanem csak a mellékúton, ahol már nem kell attól félni, hogy valami gyorshajtó elüti őket. Amikor lefordultak a főútról, szépen mindenki elhelyezkedett a biciklijén. A Főni pedig – igen okos módon -, nem a kezébe fogta a pórázt, hogy majd azon futtatja a kutyát, hanem jó erősen rákötötte a bicikli kormányára. Utóbb ő is belátta, hogy ez nem volt éppen egy Nobel-díjra érdemes gondolat. Alig hajtottak le 50 métert, egy macska úgy döntött, hogy átszalad a biciklik előtt. Maxi meg úgy döntött, hogy egy kis fogócskázás sosem árt, és uccu neki, vesd el magad, elindult a macska nyomába. A szép az egészben az volt, hogy Maxi a bicikli bal oldalához volt kötve, a macska meg balról jobbra futott át előttük az úton. Így aztán, Max gyönyörűen a bicikli elé penderedett, ezáltal bioakadályt képezve a Főni előtt. A macska az úton át, majd a szemben levő ház kerítésére felült, és a továbbiakban onnét nézte végig visítva, röhögve az eseményeket. Max a biciklit keresztbe fordította, a Főni még vagy három másodpercig ugyan egyensúlyban tudta tartani, de aztán, a fordulat sungjával eldőlt, rá a kutyára, aki eddig még ilyesfajta fegyelmezéssel nem találkozott. Szóval, az „emeletes torta” így nézett ki: alul Max, rajta a bicikli, a bicikli tetején a Főni. Bár, ez így nem teljesen igaz, hiszen a Főninek csak a jobb lába állt az égnek, a balt a földhöz szögezte a gravitáció és a bicikli tetején elnyúló Főni. A kölyökgazdik, bár először megijedtek, hogy mi történt az apukájukkal, de miután hallották a nem az ő fülüknek szánt, kizárólag magyar ajkúak szájából előcsalogatható szitok- és káromkodásáradatot, úgy gondolták, hogy a Főni, valószínűleg csak tekintélyben és önérzetében szenvedett sérülést. Bár abban kétségtelenül qrva nagyot! Így hát, mindegyikük a maga vérmérséklete szerint reagálta le a dolgot. Kitti kölyökgazdi, aki a legnagyobb a tesók közül, rögtön a lényegre tapintott, és feltette a tízezer dolláros kérdést: Mi a f@sznak kellett a bicikli kormányához kötni azt a nyomorult kutyát? Így jártál, máskor majd a kezedbe veszed a pórázt. Ádám kölyökgazdi lelki szempontból közelítette meg a kérdést: „Szegény cica, hogy megijedhetett!” És micsoda traumát kellett neki átélni! Alex lakonikusan foglalta össze az eseményeket. „Ez szép volt! Ezzel a műsorszámmal, világszámok lehetnétek a cirkusz világában!” Érdekes módon, a Főni Ádám kölyökgazdi szavain akadt ki a leginkább, és közölte vele, hogy ha egy éven belül, bárki, akárcsak említés szinten is, a szájára veszi a macska szót, az jobb, ha máris másik családot keres magának. Azért a gazdi még döfött egyet csóri Főnin, mikor hazáértek, mert az ő első kérdése az volt, miután elmesélték neki a történteket, hogy szegény Maxnak ugye nem lett semmi baja? Biztos, hogy nem kell orvoshoz vinni? Az, hogy a Főni bal lábán tulajdonképpen bőr már csak nyomokban volt fellelhető, annyira nem billentette ki a lelki nyugalmából. Fogta a fertőtlenítős cuccot, és mikor a Főni sziszegett, hogy „fú bazdmeg, ez nagyon csíp!”, akkor közölte vele, hogy így jár az, aki nem hallgat az okosabbra. Mert, ugye azt tudjuk, hogy az okosok a más kárán tanulnak, de a hülyéknek meg bele kell verni a fejükbe minden ismeretet. Szerintem, a Főni egy életre megtanulhatta a leckét, és most már én magam is értem, hogy miért nem vitt még el soha biciklivel sétálni. Na, ugye kedveseim, hogy nem csak mi tudunk nagyot alkotni?

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya